Szülés (2. rész)

A kórház egyébként fantasztikus választás volt. Amikor reggel beértünk, még az éjszakás csapattal találkoztunk, majd 8-kor megjött egy tündéri szülésznő, és rögtön úgy gondoltam, hogy ma és nála kellene szülnöm, annyira szimpi volt. Végülis egy harmadik lánynál szültem, aki szintén tök jó fej volt, iszonyú jó dumával, még a két nehéz óra alatt is meg tudott nevettetni (pl. javasolta, hogy kereszteljük a kacsát Raoulnak, hamár).

Ő volt ott, amikor megkaptam az altatóorvostól az érzéstelenítést, tartotta bennem a lelket (Z-nek ki kellett mennie), mert egyszerre jöttek a fájások és kellett mozdulatlanul maradnom. Azon a napon, abban a helyzetben és az én (mi) lelki alkatunkkal (kánonban aggódtunk), nem lehettem (lehettünk) volna jobb kezekben.

Miután elkezdett hatni az érzéstelenítés, minden megváltozott. A kérdés, hogy miért szülnek egyes nők epidurális nélkül, számomra örökre megválaszolatlan marad. Mi a következő két órát szenvedés helyett végigbeszélgettük. Éreztem ugyan az összehúzódásokat, de nem fájtak. A szülésznő időnként bejött megvizsgálni, ami szintén teljesen fájdalommentes volt. Az utolsó órában azért elkezdtem aggódni, mert éreztem, hogy a baba már lent van és nyomnom kellene és nagyon szerettem volna fél 9 előtt szülni (ekkor járt le a szülésznő munkaideje, és ő is benne volt, hogy levezeti a szülést).

Úgyhogy amikor a lány bejelentette, hogy kezdődik az utolsó szakasz és átváltoztatta az ágyat szülőággyá, akkor azért nagyon megijedtem, és percekig egész testemben remegtem. Mindenféle oxigénhiányos rémtörténetek jártak a fejemben miközben kipakolta az eszközöket és bemosakodott... majd nyomtam, amikor jöttek a fájások, minden nyomás után rengeteg dicséretet zsebeltem be (volt bent még egy ápolónő is), vöröslött a fejem, egy pillanatra franciául is elfelejtettem*, és kb. 15 perc alatt, rendes magyar lányként október 23-án, megszültem Bonhomme-ot!

Már írtam, hogy mekkora hitetlenkedéssel fogadtuk, hogy abból a viszonylag kicsi hasból (főleg, miután elment a magzatvíz, teljesen kezelhető méretűre csökkent) egy ilyen nagy és kész baba jött elő. (Azóta is alig hiszem el, hogy még odabent kellene lennie.) Felsírt, majd rámrakták, és rögtön nagyon éberen elkezdett minket nézegetni és végre mi is megláttuk, kit féltettünk ennyire 37 héten és 3 napon keresztül: egy gyönyörű, fekete pihehajú, szőke szemöldökű és szempillájú kisfiút, akinek a szája teljesen olyan, mint az enyém, és a füle pedig Z-é. Van kis dundi pofazacskója, cuki lábacskái.. kis karjai, amivel már számos képzeletbeli hangversenyt levezényelt álmában. A hangja néha olyan mint egy madárkáé, máskor csengettyűre hasonlít (néha csengőhangra is!), gyakran egyszerűen nyikorog, és tegnap óta már keservesen sírni is tud (ettől én persze mindig kétségbe esem). Órákig** tudom nézni, ahogy álmában grimaszol: felhúzza a szemöldökét, csücsöríti a száját, majd hirtelen mozdulatlanná merevedik, utána a fél arcocskájával elmosolyodik, cuppog, nyöszörög, sóhajt, ráncolja a homlokát - hogy lehet szeretni ennyire valakit, aki még csak épp három napos?

* Ennek köszönhetően lett is gátmetszésem (mondta ugyan, hogy ne nyomjak, de eleresztettem a fülem mellett.. utólag rémlett valami)
** Ez nem túlzás: az első éjjel, amíg nem hoztuk be a légzésfigyelőt, szinte semmit sem aludtam.

Szülés (1. rész)

NAGYON köszönöm a gratulációkat minden ismerős és ismeretlen olvasótól, szuperul estek!

A szülés annyira jó élmény volt, hogy a fotókat visszanézve már most nosztalgiázom. Megpróbálom gyorsan leírni, de érzem, hogy az eszközeim szegényesek. Hogyan is lehetne visszaadni írásban mindezt?

Szóval hétfőn még azzal váltunk el a nőgyógyásztól, hogy ha nincs semmi, legkésőbb november 17-én jelentkezem az ügyeleten. Hétfő este sokat bújtam a netet, hogy rájöjjek, miért van egy hét eltérés a belga és a francia számolás között és persze aggodalmaskodtam, hogy egy hónapig nem lesz se kontroll, se szívhangvizsgálat, se semmi. Teljesen feleslegesen emésztettem magam, mert kedd reggel 6:20-kor arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz. Egy rövid másodpercig még reménykedtem, hogy a szokásos drámai mértékű hüvelyfolyásról van szó, de nem. A következő pillanatokban egyszerre kellett hozzászoknom ahhoz a gondolathoz, hogy 1) nemsokára szülni fogok 2) oda a három hetünknek, ami napra pontosan be volt osztva teendőkkel (olyan dolgokat nem tudtunk pl. elintézni, mint a francia mobiltelefonom, ami most itt a kórházban tök sok gondot okoz). Fura módon nem pánikoltam, Z. viszont igen, ő rögtön indulni akart volna, én azért komótosan lezuhanyoztam, összeszedtem a cuccaimat stb., stb,. és mindeközben, sőt, a következő 12 órában, végig folyott a víz, mintha egy csapot nyitottak volna ki. 

A kórházban azzal fogadtak, hogy egyrészt innen már baba nélkül nem megyek haza, másrészt pedig hogy feleslegesen rohantunk, mert a kórház protokollja szerint először is 24 órát várnak, hátha maguktól megindulnak a fájások, majd ha nem, egy tamponszerű valamivel indítják be őket, amivel szintén 24 órát kell várni. Ha még mindig nem oké a méhszáj, akkor a 2. nap után jön az oxitocin. Úgyhogy 12 olyan óra következett, amelyben majdnem végigolvastam a könyvemet, Z. háromszor fordult a kórház és a lakás, meg különböző babakellék- és radiátorboltok között, elfogyasztottam három szobatársat (közülük az egyik sírt és hányt a fájdalomtól), felmentem a kórház összes lépcsőjén, értesítettük a családot - de összehúzódásaim nem voltak. 

Éjszaka kezdődtek a fájások...óránként egyszer, és teljesen elviselhető mértékben. Reggelre csak 2 centis volt a méhszáj, ilyen ütemben viszont decemberig kellett volna várnom a babára, szóval 10 körül megkaptam azt a híres tampont. Már elfelejtettem, mi volt a hatóanyaga, de déltől kettőig szenvedtem, mint a kutya. Úgy éreztem, folyamatosan vannak fájásaim, hárompercenként egy percen keresztül meg egyszerűen elviselhetetlenek. De nem is tudtam igazán jól mérni, soha nem tudtam, hogy hol kezdődnek, de főleg: hol érnek véget (véget érnek-e?). Nem volt pozíció vagy légzés, ami javított volna a helyzeten, zavart, hogy a másik ágyon is vajúdott egy nő, hogy ki-be járkáltak a szobába, és hogy egy wc volt kettőnknek, így nem tudtam használni (pedig nagyon kellett volna). Ráadásul délben utolsó erőmmel még megebédeltem, aminek meg már a gondolatára is undorodtam.

Kettőkor még csak 3 centis volt a méhszáj, pedig a fájdalom mértékéből ítélve azt hittük, hogy lehet, hogy már teljesen ki is nyílt. A szülésznő még rám akarta tenni fél órára a magzatiszívhang-vizsgálót, de én addigra már nem bírtam tovább és szinte könyörögtem az epidurális érzéstelenítésért, sőt, egy császármetszésbe is simán belementem volna, csak enyhüljenek a fájdalmak.

(Most nem tudok többet ülni, később folytatom)

Petit bonhomme

Kedves Olvasók!

Végül nem akarta kivárni a novembert, így tegnap este megszületett a kisfiunk (blognevén Bonhomme). Most itt szuszog mellettem a kórházban, gyönyörű és szöszi, egész éjjel nem bírtam levenni a szemem róla. A szülésről majd külön írok, elöljáróban csak annyit, hogy kedd reggel elment a magzatvíz, majd 36 óra múlva megszületett, és minden rendben ment. De a születés pillanata...na az valami hihetetlen volt, láttuk, hogy én szültem meg és mégsem hittünk a szemünknek! (nem is sírtam, a hitetlenkedés volt az erősebb érzés)

Folyt köv!

Kérdések a szülés körül

Amennyire nem gondoltam az elején a szülésre és az utána következő pár hétre, annyival többet gondolok rá most. Amit érzek, az fura módon elsősorban nem a félelem, sem az aggodalom, hanem: a kíváncsiság. Annyira kíváncsi vagyok, milyen is egy szülés!

Kíváncsiságomat a legmagasabb fokra ezek a híres szülőfájások csigázzák. Azt mondják, olyanok, mint a menstruációs görcsök, csak sokkal erősebbek. De én annál nagyobb fájdalmat nem nagyon tudok elképzelni! (alacsony a küszöböm) Ráadásul ezek az összehúzódások jönnek-mennek, az meg milyen lehet? Én reumás fájdalmakkal vagyok sajnos közeli atyafiságban, azok ha elkezdődtek, nem hagynak nyugodni. A kórház honlapján javasolják, hogy vigyen az ember zenét, olvasnivalót, ezek szerint amikor nem fájnak az összehúzódások, akkor tök jól van az ember? És a kontrakciók kiváltotta fájdalmat tényleg lehet enyhíteni különféle pozíciókkal, hasi légzéssel, koncentrációval stb.?

Aztán vajon rögtön tudni fogom-e, hogy megindult a szülés? Nagyon remélem, hogy nem a magzatvíz fog elfolyni először, mert tudom, hogy utána az órák meg vannak számlálva. És vajon kivárja-e a baba a novembert, vagy előbb fog megszületni? Este megyünk majd a kórházba, netalán éjszaka? Fogok-e pánikolni és hisztizni a szülés közben? Már szóltam Z-nek, hogy lehetőleg minden pillanatban maradjon nyugodt, történjen bármi. De az is lehet, hogy fegyelmezetten veszem majd az akadályokat, ki tudja?

Nagyon csalódott lennék, ha császármetszéssel kellene szülnöm. Még ebben az esetben is remélem, hogy fogok érezni összehúzódásokat, azaz hogy magától indul majd be a szülés. Igazából sajnálom a férfiakat, akik ugyanúgy várják már a gyerekük születését, mint a nők, csak nekik az ölükbe pottyan a baba, míg a nők átélik a jövetelét. És a férfi nőgyógyászok helyében is nagyon frusztrált lennék, akiknek napi munkájuk forog a szülés körül, mégsem fogják soha megtudni, milyen is az pontosan.

Az, hogy milyen érzés lehet, amikor a kisfiunkat végre rám teszik, viszonylag nagyon könnyen el tudom képzelni. Már a gondolatra is könnyezni kezdek, el ne felejtsem, hogy erre is fel kell készítenem majd Z-t. Úgy gondolom, hogy rögtön imádni fogom a gyereket, el sem tudom képzelni, hogy másképpen legyen, noha tudom, hogy vannak nők, akiknek ehhez idő kell. És kire fog hasonlítani? Az UH szerint rám, Z. szerint ez hülyeség. Ha ronda lesz, észreveszem-e? És milyen lesz egy egészen kicsi babát öltöztetni, mosdatni? Alig tartottam a kezemben ilyen pár napos-hetes kicsikét, a mamám már jól a lelkemre kötötte telefonon, hogy mindig fogjam hátul a fejét. A szoptatás nem érdekel különösképpen, sőt a fejőgép gondolatától pl. kiráz a hideg. Persze szeretnék szoptatni, tudom, hogy nincs ennél jobb a babának (főleg novemberben), praktikus, és az is lehet, hogy a végén nekem is megtetszik a dolog.

Aztán milyen lesz otthon? A barátnőim vagy rémálomról vagy kiegyensúlyozott boldogságról mesélnek, illetve ami a kettő között elfér: van, aki két órát aludt egyfolytában hetekig, van, aki kipihenten várta a látogatókat. Nos, a legdurvább forgatókönyvre számítok, azaz hogy a baba nem fog aludni én meg szenvedni fogok a reumától. Ezért a mamám elvileg jön egy hónapra segíteni, és ami az éjszakákat illeti, úgy tervezzük, hogy az első időkben  (az elveinkkel ellentétben) a baba egy bölcsőben alszik majd mellettem, hogy ne is kelljen kiszállnom az ágyból az éjszaka – mert ez már most, a 8. hónapban is nagyon nehezen megy.

Érthetetlen (de persze elfogadható), hogy bizonyos nők önként lemondanak erről a hatalmas kalandról és nem vállalnak gyereket!

A kórház, ahol szülni fogok

Közeledik az az időpont, amikor búcsút intek az itteni terhesgondozásnak. Hogy mi lesz utána, az még nem teljesen világos, bár már kezd összeállni. Még nyáron felhívtam azt a francia kórházat, ahol szülni szeretnék. A döntés nem volt nehéz, arrafelé ott szülnek a nők, ráadásul nagy és jó hírű a szülészeti részleg. A telefonon csak be kellett diktálnom az adataimat, ők beírtak, és felőlük ennyi volt az adminisztráció. Mehetek szülni, ha arra kerül a sor, csak előtte azért konzultáljak majd egy aneszteziológussal.

Az egyáltalán nem zavar, hogy idegen helyen, idegen orvosnál/szülésznőnél fogok szülni, ez még az elveimmel is megegyezik, azaz hogy miattam ne kelljen ki az ágyból senki éjnek idején. Van annyi bizalmam az orvosokban, hogy elhiggyem: az ügyeletes személyzet is ugyanúgy (ha nem jobban) el tudja látni a feladatait, mint egy olyan orvos, akinek akkor épp máshol kellene lennie. Legalábbis most ezt gondolom, de azért majd kérdezzetek meg utána.

Ami viszont picit aggaszt az az, hogy ebben a kórházban (és asszem Franciaországban úgy általában) orvost alig lát egy terhes nő, szülésznőt viszont annál többet. Ha nincs semmi komplikáció, akkor nőgyógyász nincs is jelen a szülésen. Még ezt is el tudnám egyébként fogadni (mindig van azért doki a közelben), ha legutóbb a reumatológusom nem mondta volna azt, hogy szerinte az én esetem orvost kíván, és hogy nálam sem a terhességet, sem a szülést nem lehet "normálisnak" aposztrofálni. 

Nőgyógyászhoz bejutni viszont nem egyszerű eset, hetekig hiába hívogattam naponta többször is a kórházat. Sikerült időpontot kapnom viszont egy szülésznőhöz, akivel múlt pénteken találkoztunk és aki egy nyílt nap keretében körbe is vezetett minket az osztályon. Hasznos annyiból volt a dolog, hogy már tudjuk, hol kell bejelentkezni, hol kell utána csöngetni, melyik váróteremben kell vizsgálatra várni, milyen szülőszobák vannak (kétféle: ahol vajúdik az ember, és ahol szül), és hogy néz ki egy kórházi szoba. Nőt és csecsemőt nem láttunk (sírást vagy sikoltozást nem hallottunk), annál több elveszettnek és/vagy mámorosnak tűnő apuka keringett a folyosón, némelyikük műtősruhába öltöztetve, némelyikük mózeskosárt cipelve, vicces volt. 

Azt is megkérdeztem, hogy miképpen fogja nekem azt elhinni a kórház, hogy francia egészségbiztosítási kártya hiányában nyugodtan lássanak fel, mert a belga munkáltatóm majd visszatéríti a költségeket. Nem lesz könnyű, de állítólag el lehet intézni (LB, aki pont ilyen helyzetben volt anno, hónapokig tartó e-mailváltásra emlékszik). De még ennél is hasznosabb volt az, hogy a szülésznőnek (ez is egy szép, jófej és dinamikus csaj, mint a belga) sikerült számomra időpontot kérnie és kapnia egy nőgyógyászhoz (ez azért neki is két órájába telt..) október közepére. Most azt remélem, hogy ez a doki majd megmondja a hogyantovábbat, azaz hogy az utolsó hónapban kihez kell járnom, mikor és milyen gyakran.

Több hónapos kötögetés után ma végre befejeztem a babatakarót! 

(Z. szerint a felmosórongyot)

Sophie Szülésznő

A héten a fenti névvel bővült a telefonom kontaklistája. Olyan mérhetetlen (és indokolatlan) büszkeséggel tölt el a tény, hogy megmagyarázni is alig tudom. Arra emlékeztet, amikor az egyik első munkahelyemen így hallottam a kollégámat beleszólni a telefonba: - Jó napot kívánok, én Joseph mamája vagyok! és az járt a fejemben, milyen jó lesz egyszer nekem is azt kijelenteni, hogy én valakinek a mamája vagyok. Remélem, érthető a párhuzam! Ja, meg az a novella is beugrott, amelyben az író (Bacher Iván?) bemutatta a női kézitáskák tartalmának módosulását a nő életkorának függvényében. És volt egy olyan időszak, amikor a pénztárca, rúzs stb. mellett cumik és rongyik jelentek meg a táskában. Szóval én meg (végre!) eljutottam oda, hogy egy szülésznő telefonszáma van a mobilomban!

Ami egyébként azért történt, mert 7 alkalmas szüléselőkészítő tanfolyamon kell részt vennem, ami a héten kezdődött. Úgy látszik, a szülésznőket eddig öreg és kövér nőknek képzelem, mert jól meglepődtem, hogy ez a Sophie fiatal és csinos. Ráadásul öt gyereke van, amiből három saját, kettő meg a férjéé, úgyhogy rögtön el is határoztam, hogy ez a nő nekem szimpi és szerintem kompetens: ha meg tudja szervezni egy ekkora és ilyen összetételű család életét, akkor egy szülés levezetése biztosan semmiség neki.

Sok hasznos dolgot mondott (egyelőre csak beszélgettünk), amelyből az újdonságok számomra az alábbiak: 

- Ha epidurális érzéstelenítést kér az ember, a szülés egyáltalán nem fáj. A szert a tágulási szakasz fájdalmas részén adják, a kitolási rész végéig hat és lehet úgy adagolni, hogy a nő érezze ugyan az összehúzódásokat, de ne fájjon neki. Hát, ez nekem úgy hangzik, mintha maga a mennyország lenne! Nem mintha egy pillanatig is meginogtam volna a fájdalomcsillapítás szükségességében (már csak a reumám miatt is), de amit nekem így lefestett, az tökéletesnek tűnik. Mondjuk a barátnőim nem teljesen ezt mesélték… 

- Első szülésnél a tágulási szakasz (0-tól 10 centire) általában 10 óráig, a kitolási pedig 45 percig tart. Ezt mondjuk baromi soknak tartom, főleg, hogy, 

- nem lehet közben enni!! Sem inni! 

- A baba mérete, a nő fizikai kondíciója vagy a csípőjének szélessége nem nagyon befolyásolja, hogy könnyű vagy nehéz szülés lesz-e. Mert az inkább attól függ, hogyan helyezkedik a baba feje a szülőcsatornába. Megkönnyebbültem, mert rég nem éreztem magam ilyen rossz fizikai formában…(és a csípőm sem széles) 

- Belgiumban ugyanolyan a rendszer, mint otthon: a (választott) nőgyógyász és szülésznő rohan a kórházba, ha a kismamánál megindultak a fájások, akkor is, ha ez mondjuk vasárnap éjszaka/karácsonykor/színházi előadás közben történik. Ennek konkrét kivitelezését egyszerűen nem is értem, főleg öt gyerekkel, ugye. Hálapénz természetesen nincs, de ennek ellenére örülök, hogy nem Belgiumban fogok szülni. (Aztán ma pedig beszéltem egy kolléganőmmel, akinek a dokija éppen nem ért rá, ezért másnál szült, szóval ki tudja, hogyan történik ez a valóságban).

(28+5)