Hogyan lettek vajnatímeás problémáim?

Ha családi konfliktus, akkor az tuti utazással kapcsolatos. Sőt: ha utazni szeretnék, az teljes bizonyossággal családi konfliktusba torkollik, aminek előzménye, lefolyása és kimenetele előre borítékolható. Ha óvodai szünet van a láthatáron (már pedig van! jó sok!), már előre görcsbe rándul a gyomrom: hogyan fogom lenyomni Z. torkán, hogy megint el szeretnék utazni. Márpedig annyi a rokon, olyan különböző helyeken, hogy ha mindenkit be akarunk ütemezni, akkor utazni kell. Ráadásul miért maradnánk itt, ebben a városban, ahová nem köt minket semmi, amikor szabadságon vagyunk?

De a probléma nem is az, hogy Z. ne szeretne menni. A gond az, hogy a férjem önmagát a rugalmasság és a spontaneitás királyának képzeli. És tényleg, munkájából kifolyólag oda és akkor megy, amikor csak szeretne, annyi és olyan hosszú szabit vesz ki, amennyit (és amilyet) csak akar. De hát itt vagyunk neki mi! Én, akinek egyeztetnem kell a kollégáimmal, munkákat befejezni, határidőket tartani, és Boni, akinek megadott időkben vannak csak szünetei (és hülyék lennénk máskor menni, így is olyan nehéz lefedni a szüneteket).

A jelenlegi konfliktus, ami miatt úgy felpaprikázódtam tegnap, hogy azóta is mérges vagyok: szeptember óta (!!) rágom Z. fülét, hogy a téli szünetben menjünk el pár napra Párizsba, mivel Boninak beígértük a csillogó Eiffel-torony látványát.  Z. egészen a tegnapi napig húzta-halasztotta a foglalást – vonattal szeretnék menni, sokkal kényelmesebb, praktikusabb (sajna jóval drágább is), és Bonikám még nem ült gyorsvonaton. Olyan indokokkal szerelt le, hogy „ki tudja mit fogunk csinálni” abban a másfél hétben, „esetleg elutazunk messzire”, és „ne blokkoljuk le azokat az időpontokat” meg hogy „nem szeretek előre tervezni”. Magyarán: elodázás, mézesmadzag, amit én megint elhittem, benyaltam!

Tegnap elegem lett (pedig megint kezdett belengetni mindenféle terveket, amelyek soha nem válnak persze valóra), úgyhogy elkezdtem vonatjegyeket nézegetni. Rögtön felment a vérnyomásom, látván, hogy az árak a csillagos egekben, de ráadásul valami újfajta foglalási módi miatt – legutóbb januárban utaztam Párizsba vonattal, akkor még nem szembesültem ezzel – állójegyeket árulnak (aranyáron) a TGV-re. Megáll az ész.

És most az a helyzet áll fönt, hogy én vagyok a nyavalygós nőszemély, akinek soha semmi sem jó, aki azon mérgelődik, hogy nem tud Párizsba utazni – hallom vissza a férjemtől. Gondoljak a sok éhező afrikai gyerekre, akik nemcsak Párizst, de tiszta ivóvizet sem látank életükben! Komolyan megáll az eszem. Ezt az utat olcsón kihozhattuk volna (ülőhellyel) úgy, hogy már októberben megvesszük a jegyeket. Amire nem volt hajlandó, mert ki tudja milyen vissza nem térő lehetőségek, egzotikus tengerentúri utak és váratlan vendégek jönnek közbe. Igen, panaszkodom, mert megint miatta, a halogatás, halogatás és a halogatás miatt maradunk le valamiről. Ráadásul ez a halogatás olyan jól meg van ideologizálva, és olyan jól érvel, hogy mindig kiderül a végére, hogy én vagyok az elkényeztetett asszonyság, akinek utazgatni támadt kedve.

Folyton utazunk, minden évszakban elutazunk valahová, most mit sírsz! – a következő kártya, amit szeret kijátszani, de ami megint egy totálisan hamis érvelés. Ugyanis valóban sokat utazunk, ez tény, de CSAKIS AZÉRT mert én mindig nagy nehezen keresztülviszam az akaratomat, lefoglalom időben, szabit veszek ki, fölkészülök, hetekig tartó rábeszélést, puhítást, meggyőzést alkalmazok, azt is bevállalva, hogy akaratos és hisztis tyúknak vagyok elkönyvelve. Aztán Z. a legboldogabb, amikor két hetet töltünk a fia lakóhelyén, bérelt házban (amit az én nyomásomra vettünk ki áprilisban).

És végezetül: nekem az utazáshoz a tervezés, a várakozás, az előkészületek is hozzátartoznak. Szeretem tudni, hogy X hét múlva utazunk! De ha belegondolok a 2019-es szabitervekre, összerándul a gyomrom...