Terápiás időutazás

Mivel Boni gyakran kérdezi, hogy mit csináltam, amikor kicsi voltam, és mivel én is szívesen mesélem az ámuldozó gyereknek, hogy gyerekkoromban betonból voltak a csúszdák és nem lehetett kapni banánt, egy barátnőm ötlete alapján (nekem miért nem jutnak eszembe ilyen ötletek?!) karácsonyra készítek Boninak egy könyvet a gyerekkoromról. Kis történeteket állítok össze benne, fényképekkel, illusztrációkkal.

Úgyhogy napok óta a múltban élek. Mozgósítottam a családot fotókért, töröm a fejem, hogy mi lehet érdekes egy ötéves gyereknek. Azt gondolom, konkrétumok kellenek, márpedig hétéves koromig bezárólag (itt húztam meg a határt) nagyon kevés emlékem van. Ez az egyik legnagyobb tanulsága számomra ennek az időutazásnak. Emlékszem illatokra, ízekre, hangokra, mesékre, érzésekre (csalódás, félelem, öröm), nagyon jól emlékszem tárgyakra is (a nagymamám konyakosmeggyes-dobozában tárolt filctollak!), de konkrét szori kevés van, nagyon kevés.

Pedig négy évig jártam oviba, 30 perc volt az út gyalog – és mégsem emlékszem egyetlenegy útra sem! Ez hogyan lehetséges? Nincs előttem az óvónénim arca, egyetlen gyerek nevét sem tudom fölidézni. Ráadásul a húgommal egy oviba jártunk, de ez is tök rejtély, hogy találkoztunk-e egyáltalán az udvaron? Hogyan képes az ember hosszú-hosszú ovis évekből csak pár mondatra, néhány öltözőszekrényre, az ázott beton szagára és a Moncsicsi babára emlékezni?

Ijesztő. Vajon Boninak mi marad meg ezekből az évekből... semmi? (költői!)

Lesz egy fejezet a nagymamámék budapesti lakásáról, ahová imádtam járni. Nagy nehezen összekapartam két-három történetet (arra pl. világosan emlékszem, hogy abban a lakásban tanultam meg fonni), és ahogyan törtem a fejem, és gondolatban végigmentem a lakás különböző pontjain (becsukott szemmel is emlékszem rá), két dolog ütött szöget a fejemben, egyik sem forradalmi gondolat, és mindkettő a minket körülvevő tárgyak mennyiségéről és hasznáról ad számot: először is, hol tárolták a nagyszüleim a holmijaikat? Egy 54 m2-es lakásról van szó, és két nyugdíjasról... annyi cuccal összesen, amennyi nekem mondjuk már az egyetem elvégzése után volt. Másodszor pedig: milyen érdekes, hogy ott jól éreztem magam, noha nem voltak játékaik.

Az is érdekes, hogy az ember gyerekfejjel, gondtalanul megél olyan pillanatokat is, amelyek később, kontextusba helyezve történelmi jelentősségűnek bizonyulnak. Most nem a Központi Bizottságon belüli erőviszonyok változására gondolok, hanem pl. a Farkas Bertalan űrrepülésére. Állítólag még mesét is olvasott az űrből a magyar gyerekeknek (wikipédia). Gondolom én ott ültem az Esti Mese előtt, és mégsem maradt meg az egészből semmi.

Amikor a neten keresgéltem képet arról a házról, ahol fölnőttem, belefutottam korabeli híradásokba egy akkor történt hatalmas tragédiáról (egy robbanás során többen meghaltak). Akkor már 17 éves voltam, és igaz, hogy már nem laktunk ott, de a régi otthonunkkal szemben lévő ház robbant föl. És megint ledöbbentem azon, hogy alig-alig emlékeztem az esetre. Pedig az egészt várost megrázta a történet, és most így visszaolvasva, én is iszonyodva láttam, hogy egy 17 éves ikerpár is meghalt a balesetben. Értitek, én is annyi idős voltam akkor, talán látásból ismertem is őket, rettenetes volt a sztori, és engem akkor egyáltalán nem kavart föl (bezzeg most!). Vajon mert nem volt internet, nem tudtunk az ügyön kérődzni? Vagy mert az ember 17 évesen hallhatatlannak érzi magát?

Vajon mi az a pár történet, ami Boniban is kitörölhetetlenül megmarad? És tényleg el fogja felejteni ezekkel a sok együtt eltöltött idővel, sétával, utazással stb. kapcsolatos konkrétumokat? Persze, nem ez számít, nyilván, a lényegre (szerető család) emlékezni fog.