Egy rendszerszintű és visszatérő probléma további elemzése (azaz a sztori folytatása)

Lett vonatjegyünk.

Mikor már a legmagasabb fokára hágott az idegbajom (azaz a szokásos forgatókönyv második szakaszában, közvetlenül a hetekig tartó halogatás után, egyszercsak) elzavartam elküldtem Z-t a pályaudvarra, hogy teremtsen elő három retúrjegyet Párizsba (számozott ülésekkel), és lehetőleg nélkülük ne is jöjön haza. Kelletlenül elment. A pályaudvarból kétségbeesetten hívott, hogy nagy a sor. Kíméletlenül leráztam.

(Hatásszünet. Egy órág állt sorban.)

Hazajön halál lelkesen, vonatjegyeket és papírokat lobogtatva. Nagy hanggal, vidáman magyarázza, hogy képzeljem el, tök kedvesek voltak az ügyintézők, mindenki összedugta a fejét, és sikerült egy olyan konstrukciót kikalkulálni, amivel nemcsak ülőjegyünk, de Boninak egy éves előfizetése, meg biztosítás, meg egyéb kutyafülék járnak, mindezt kedvezményes áron, a kívánt időpontban. És magyaráz, magyaráz, lelkesen rajzolja egy boríték hátára az üléseket, és hogy majd kivel kell elcserélnünk a helyet, mert sajna egymás mellé már nem volt, de – magyaráz tovább – bárkinek érdekében áll majd, hogy átüljön a mi helyünkre (ezt további rajzokkal illusztrálja).

Én meg közben arra gondolok, hogy ennek pontosan így kellett történnie, hiszen mindig ugyanez a mintázat: én kitalálok valamit, amire ő nem mond se nemet, se igent, viszont a halogatással majdnem meghiúsítja. Döntésképtelenségét lazaságba csomagolván eladja úgy az egészet, hogy már megint én akarok valamit (hiszen folyton ugrálok). És miután az utolsó pillanatban, több napos duzzogás és veszekedés után már nincs jegy, nincs szabi, nincs szálloda, van viszont általa kreált probléma – nos, akkor ő ezt a problémát általában zseniálisan megoldja.

És nem érti, miért rinyálok, hiszen utazunk, nem?

És aztán a helyszínen ő a legboldogabb, szinte ő érzi magát a legjobban. De nem csak az utazással, pont ez volt az online nagybevásárlással is (eleinte húzta a száját, most ő kérdezgeti, hogy mikor hozatok már megint a boltból), sőt a gyerekvállalással is (évekig tartó halogatás után most olyanokat mond Boninak, hogy hogy tudtam nélküled élni?).

Most már csak azt nem értem, hogy én – feltérképezvén a szenáriót és felismerve s mögöttes okokat, felnőtt, saját keresettel rendelkező, diplomás választópolgár létemre – hogyan mehetek bele ebbe a játszmába minden egyes alkalommal?!