Ha valaki, akinek nincs gyereke, szeretné tudni, hogyan tanulnak meg a gyerekek beszélni, az itt elolvashatja. Nekem is sokminden újdonság, gondolom ugyanakkor, hogy a beszédtanulás is minden gyereknél különbözőképpen alakul. Ez tehát nem kinyilatkoztatás, csupán egy egyedi történet.
A legjellemzőbb (és számomra a legváratlanabb) az, hogy kommunikáció vágya még most is sokkal erősebb Boniban, mint a képességei. Egyévesen kezdett el a tárgyakra mutogatni, kb. onnantól kezdve folyamatosan dumál. Ebből a babanyelven előadott halandzsából alakult ki mára (most hároméves) egy olyan nyelv, amely úgy-ahogy érthető. Ez elképesztően sok gyakorlást jelent! Az elején még csak saját magát szórakoztatta a beszéddel, rikoltozott, gurgulázott, cuppogott. Rengetegszer mondta pl. azt hogy ludló, de soha nem tuduk meg, hogy miért. Aztán elkezdett minket utánozni próbálni, akkor tanulta meg, hogy mama, papa, szia. Emlékszem egy tavaly nyári jelenetre (még nem volt kétéves), amikor Lili hosszú percekig próbálta neki megtanítani, hogy papillon (pillangó), és amiből Boni csak annyit tudott visszamondani, hogy papi. Akkor is és azóta is nagyon erőlködve artikulál: hatalmasra nyitja a száját, és pl. az /l/ hangnál a nyelvét annyira előre teszi nagy igyekezetében, hogy állandóan nevetnem kell.
A kétéves orvosi vizsgálaton még csak pár szót mondott, a doki meg is jegyezte, hogy többet kellene, és egy pluszvizsgálatot is be akart iktatni. Nekem, aki mindenen parázok, meg sem fordult a fejemben, hogy elvigyem erre a soron kívüli vizsgálatra, annyira egyértelmű volt, hogy nincs semmi baja a gyereknek. Igaz, hogy csak pár szót ismert, de igyekezett azokat kombinálni, kézzel-lábbal mutogatott, nem volt már messze az az időszak, amikor elvárássá vált számára, hogy megértsük.
Később elkezdte kérdezgetni, hogy ezt vagy azt a dolgot hogyan mondják. Elkezdett jól-rosszul ragozni és mondatokat alkotni. Emlékszem az első rendes (noha hibás) mondatára most májusban: Mama, je ne peux pas ouvert! (Mama, nem tudom kinyitni!) Egyébként minden új szót csak napokkal-hetekkel később ismerünk fel. A mai napig hibásan beszél, az f, v, cs, k, g hangokat szinte egyáltalán nem tudja kimondani: fal helyett: sal, vonat helyett: onat, csinál helyett: cinál, comté (sajttípus) helyett: tonté, igen helyett: iden. Amit nem tud elmondani, azt pedig simán kitölti halandzsával, nem zavartatja magát!
Az az embernek az érzése, hogy gyakran előbb tanulja meg magát a fogalmat és csak jóval később a fogalmat megnevező szót, lásd a következő esetet: nem ismerte azt a szót, hogy a többi, az összes, ugyanakkor érzékelte, hogy a kis hátizsákjában lévő autók közül nem adtam neki oda mindet (ő be volt kötve az autósülésbe, a táskáját meg beraktam a csomagtartóba). Kétségbeesetten mutogatta nekem az autókat és kérdő hangsúllyal magyarázott, hogy Mama! Egy, kettő, három..sok!! Hol?! Máskor pedig pont fordítva: bármi, ami a múltban megtörtént, az számára tegnap volt (hier) és a jövőben történendő dolgok pedig mind vagy holnap (demain) fognak bekövetkezni, vagy pedig valami rejtélyes okból kifolyólag vasárnap (dimanche).
Emlékszem, amikor legelőször mesélt el úgy egy történetet, hogy megértettem. Azt is kézzel-lábbal, franciául-magyarul de előadta: előző nap a bölcsiben egy kislánynak beleesett a cumija a bilibe.
Apropó, a két nyelv: iszonyúan keveri őket. Simán toldalékol francia szavakat: pousette-ba, j'ai mondé (hú, ezt míg megfejtettem...) és keveri a két nyelvet egy mondaton belül: assis le!, je peux szagol?, je peux toucher madártoll? Je le mets à porte mellé. Franciákhoz beszél magyarul, és a mamámhoz meg franciául (érthetetlen), egyszer pedig tőlem kérdezte, hogy hol van a sőjj. Sőjj? – kérdeztem vissza értetlenül. Már majdnem megint megharapott, annyira behergelte magát, mire valszeg leesett neki, hogy magyarul próbálkozzon: a levél!! (feuille franciául, az f helyett mindig s-t mond, nem tudtam kikövetkeztetni).
Az ovi kezdete óta exponenciáisan növekedett a szókincse és a francia még inkább átvette a vezető szerepet. A nazálisokat tökéletesen ejti ki, Z. elmondása alapján a francia esti meséit kívülről tudja. Énekelni franciául szeret, a magyar dalok szövegét, legyenek azok bármilyen egyszerűek is (pl. Csigabiga, gyere ki..), nem tudja végig. Magyarul hét határra szóló akcentusa van (három = árhoooom), iszonyú édes*!
*Mondjuk még mindig nem értem, hogy miért nem elegendő egyetlen anyanyelvi beszélő ahhoz, hogy a gyerek akcentus nélkül megtanuljon egy nyelvet.
2016. november 20., vasárnap
2016. november 17., csütörtök
Ezt nem lehet jól csinálni!
Ezt még el sem meséltem, pedig októberben történt. Szóltam Bonikának, hogy segítsen, ha akar, kiválasztani azokat a babaruhákat, amelyeket odaadunk Jonatánnak. Nem nagyon érdekelte a dolog, de ott sertepertélt körülöttem, amíg csomagoltam a 6 hónapos (mini!!) body-kat, rugdalózókat, falatnyi zoknikat. Megkérdezte azért, hogy miért viszem őket el, mondtam, hogy mert a kis unokaöccsére most pont jók lesznek, ő meg már kinőtte őket.
Egy óra múlva odasündörgött hozzám, és azt mondta: Mama, én nem akarom odaadni a Miát!!!
Lehet, hogy egy órán keresztül azt hitte, hogy oda kell adnia az alvósállatát, amit annyira szeret?! Pedig úgy vigyáztam, hogy jól elmagyarázzam neki, mi fog történni. Ráadásul soha nem szoktam erőltetni, hogy más gyerekeknek odaadja a játékait. El szoktam neki mondani persze, hogy kölcsönözni nagyon jó dolog, és ha ő is szeretne más játékokkal játszani, akkor neki is kölcsön kell adnia a sajátját. Teljesen változóan reagál, néha nem érdekli, ki játszik a játékaival, volt viszont olyan is, hogy szívettépően sírt, amikor egy kisfiú elvette az egyik autóját a homokozóban – ilyenkor azt vissza is kérem a gyerektől.
Ezt most tisztáztam vele, a Mia természetesen nála marad, de mi van azokkal a dolgokkal, amiket félreért, de nem szól róla?
Egy óra múlva odasündörgött hozzám, és azt mondta: Mama, én nem akarom odaadni a Miát!!!
Lehet, hogy egy órán keresztül azt hitte, hogy oda kell adnia az alvósállatát, amit annyira szeret?! Pedig úgy vigyáztam, hogy jól elmagyarázzam neki, mi fog történni. Ráadásul soha nem szoktam erőltetni, hogy más gyerekeknek odaadja a játékait. El szoktam neki mondani persze, hogy kölcsönözni nagyon jó dolog, és ha ő is szeretne más játékokkal játszani, akkor neki is kölcsön kell adnia a sajátját. Teljesen változóan reagál, néha nem érdekli, ki játszik a játékaival, volt viszont olyan is, hogy szívettépően sírt, amikor egy kisfiú elvette az egyik autóját a homokozóban – ilyenkor azt vissza is kérem a gyerektől.
Ezt most tisztáztam vele, a Mia természetesen nála marad, de mi van azokkal a dolgokkal, amiket félreért, de nem szól róla?
2016. november 16., szerda
Ülőmunka otthon
Állítólag a 21°C-os szobahőmérséklet az ideális. Ha az ember azonban nem mozog, hanem csak ül és gépel, az bizony szerintem nagyon kevés. Meg-fa-gyok!
Soha ennyire nem szerettem mosogatni, mint mostanában. Minden egyes kiskanalat jó alaposan elmosok forró vízben!
2016. november 12., szombat
Büntetés
Olyan nehéz büntetni, ki gondolta volna. Eddig úgy csináltuk, hogy bezártuk a szobájába; nem kulccsal (nincs is), és pár másodperc múlva mindig kint is volt, de ennek ellenére működött a rendszer. Valszeg a mérges hangsúlytól, az összevont szemöldököktől meg annak tudatától, hogy valami nagy butaságot csinált, mindig iszonyúan meg volt szeppenve és nagyon sírt. Egy idő múlva már a szobafogság említésének is elég visszatartó ereje volt ahhoz, hogy ne kövesse el a főbenjáró bűnt.
A héten volt egy olyan eset, amikor elszállt az agyam és úgy megbüntettem, hogy azóta sem felejtette el: kérdeztem, hogy zuhanyozni vagy fürödni szeretne, persze a kádat választotta, ami kisebb fajta népünnepély esténként. Már engedtem a finom meleg vizet a játékaira, ő meg már boldogan kiáltozta, hogy húúú, de jó lesz, miközben folyton lelépett a (jég)hideg járólapra a meztelen lábával. Hiába mondtam, hogy menjen vissza a szőnyegre, mintha a falnak beszélnék. Sőt, egyenesen a szemembe nézett, hogy biztosan lássam amit csinál, majd röhögve megint lelépett a szőnyegről. Tankönyvi jelenet. Meddig mehetek el vajon? – volt írva a homlokára. Ezen a héten egyébként fél napot volt oviban, megint ( mindig és állandóan) beteg, náthás, köhög. Úgyhogy azt az ukázt adtam ki neki, hogy ha MÉG EGYSZER lelép a szőnyegről, nem lesz fürdés, hanem csak zuhany, mégpedig hajmosással (amit utál, és ami már esedékes volt).
Persze megint lelépett, és én erre olyan mérges lettem, hogy zuttty! kiöntöttem az összes vizet a kiskádból, beállítottam az üvöltő gyereket a nagykádba és ráangedtem a vizet. Addig sírt, amíg be nem fejeztem a mosdatást, nekem meg, miután lehiggadtam, majd megszakadt a szívem, hogy nem hagytam fürödni.
Ma meg az történt, hogy délelőtt összeraktuk egy nagy dobozba azokat a játékokat, amelyekkel már nem játszik, hogy levigyük őket a pincébe. Iszonyúan készülődött, tök izgatott volt, hogy mindketten lemegyünk, többször is elmondta, hogy mennyire buli lesz (persze nem ezekkel a szavakkal). De valami történt – valószínűleg kérdezett valamit, amit én nem értettem, tehát nem tudtam rá válaszolni – és begurult. Olyan dühös lett, hogy megharapta a kezem. Ez mostanában tök rendszeres: annyi mindent szeretne mondani, de olyan hibásan beszél mindkét nyelven, hogy gyakran nem értjük. Ilyenkor éktelen a haragja.
És iszonyúan fáj a harapás. Úgyhogy mérgemben azt mondtam neki, hogy büntetésből nem megyünk le a pincébe, az apja fogja levinni a játékokat. Így is történt, de iszonyú nehéz volt tartani magamat ehhez, százszor is megesett rajta a szívem, mert annyira, de ANNYIRA csalódott volt. Persze bömbölt, toporzékolt, remegett, folyt a könnye a kis arcán, de ha valamiben egyetértünk Z-vel, akkor az ez: szót kell fogadnia, nekünk pedig következetesnek kell maradnunk. Izé... lehetőleg.
Amúgy ennek a gyereknek minden szavát lessük, kérése parancs számunkra, az életünk ritmusát ő szabja meg, mi meg boldogan és hajbókolva engedelmeskedünk neki legtöbbször – de ugye vannak azok a bizonyos híres határok. Hát, majd meglátjuk, jól csináljuk-e, én bizakodó vagyok, és eltökélt: ezekben a határokban, amelyeket mi állítunk neki, nagyon hiszek. Mindenesetre kezd egyre nehezebbá válni ez a gyereknevelés.. mennyivel könnyebb volt anno, amikor azt kellett csak eldönteni, hogy mikor kapjon legelőször glutént!
Mindenesetre holnap mindhárman lemegyünk a pincébe, megígértük neki.
A héten volt egy olyan eset, amikor elszállt az agyam és úgy megbüntettem, hogy azóta sem felejtette el: kérdeztem, hogy zuhanyozni vagy fürödni szeretne, persze a kádat választotta, ami kisebb fajta népünnepély esténként. Már engedtem a finom meleg vizet a játékaira, ő meg már boldogan kiáltozta, hogy húúú, de jó lesz, miközben folyton lelépett a (jég)hideg járólapra a meztelen lábával. Hiába mondtam, hogy menjen vissza a szőnyegre, mintha a falnak beszélnék. Sőt, egyenesen a szemembe nézett, hogy biztosan lássam amit csinál, majd röhögve megint lelépett a szőnyegről. Tankönyvi jelenet. Meddig mehetek el vajon? – volt írva a homlokára. Ezen a héten egyébként fél napot volt oviban, megint ( mindig és állandóan) beteg, náthás, köhög. Úgyhogy azt az ukázt adtam ki neki, hogy ha MÉG EGYSZER lelép a szőnyegről, nem lesz fürdés, hanem csak zuhany, mégpedig hajmosással (amit utál, és ami már esedékes volt).
Persze megint lelépett, és én erre olyan mérges lettem, hogy zuttty! kiöntöttem az összes vizet a kiskádból, beállítottam az üvöltő gyereket a nagykádba és ráangedtem a vizet. Addig sírt, amíg be nem fejeztem a mosdatást, nekem meg, miután lehiggadtam, majd megszakadt a szívem, hogy nem hagytam fürödni.
Ma meg az történt, hogy délelőtt összeraktuk egy nagy dobozba azokat a játékokat, amelyekkel már nem játszik, hogy levigyük őket a pincébe. Iszonyúan készülődött, tök izgatott volt, hogy mindketten lemegyünk, többször is elmondta, hogy mennyire buli lesz (persze nem ezekkel a szavakkal). De valami történt – valószínűleg kérdezett valamit, amit én nem értettem, tehát nem tudtam rá válaszolni – és begurult. Olyan dühös lett, hogy megharapta a kezem. Ez mostanában tök rendszeres: annyi mindent szeretne mondani, de olyan hibásan beszél mindkét nyelven, hogy gyakran nem értjük. Ilyenkor éktelen a haragja.
És iszonyúan fáj a harapás. Úgyhogy mérgemben azt mondtam neki, hogy büntetésből nem megyünk le a pincébe, az apja fogja levinni a játékokat. Így is történt, de iszonyú nehéz volt tartani magamat ehhez, százszor is megesett rajta a szívem, mert annyira, de ANNYIRA csalódott volt. Persze bömbölt, toporzékolt, remegett, folyt a könnye a kis arcán, de ha valamiben egyetértünk Z-vel, akkor az ez: szót kell fogadnia, nekünk pedig következetesnek kell maradnunk. Izé... lehetőleg.
Amúgy ennek a gyereknek minden szavát lessük, kérése parancs számunkra, az életünk ritmusát ő szabja meg, mi meg boldogan és hajbókolva engedelmeskedünk neki legtöbbször – de ugye vannak azok a bizonyos híres határok. Hát, majd meglátjuk, jól csináljuk-e, én bizakodó vagyok, és eltökélt: ezekben a határokban, amelyeket mi állítunk neki, nagyon hiszek. Mindenesetre kezd egyre nehezebbá válni ez a gyereknevelés.. mennyivel könnyebb volt anno, amikor azt kellett csak eldönteni, hogy mikor kapjon legelőször glutént!
Mindenesetre holnap mindhárman lemegyünk a pincébe, megígértük neki.
2016. november 9., szerda
A fordítás tulajdonképpen
A fordítás tulajdonképpen kőkemény kutatómunka. (Már amikor nem valami bődületes zagyvaságot kell a lehető legértelmesebben visszaadni). Az ember megkapja a szakszöveget, szívrohamot kap, tele kávétermesztési/közbeszerzési/bányászati/madárinfluenzás stb. szakzsargonnal. Először ki kell deríteni, hogy mit is jelent az a szó az eredeti nyelven (internet). Aztán kutakodni kell, hogy hogyan mondják ugyanazt magyarul, hasonló szakmai berkekben. Előfordul, hogy a fogalom nem létezik magyarul (mert mondjuk otthon nem termesztünk kávét), akkor arra kell rájönni, hogy mi a bevett magyar fordítása. Ha még így sem megy, akkor körbe kell kérdezni a kollégákat, hogy ki foglalkozik ilyen témájú szövegekkel, ki fordított hasonlót. Meg kell keresni a megrendelőt, hogy nem írták-e el, ha nem, meg tudják-e magyarázni, hogy mit jelent, mire gondoltak, és tudják-e, hogy van-e magyar szakember, aki a kisujjából kirázza, hogy mondjuk torzított mintavétel/hitelkontingentálás/kígyónyelvpáfrányok!
2016. november 4., péntek
Miért nem beszél a férjem magyarul?
(Kerekerd'eux posztja ihletett meg)
Először is: nem tudom elképzelni, hogy fordított esetben én nem tanulnám meg a férjem (és a fiam!) anyanyelvét. Sőt, én azt hiszem, kapva kapnék minden olyan alkalmon, amikor valódi anyanyelvi beszélővel autentikus környezetben tudnám gyakorolni ezt az egzotikus nyelvet.
Másodszor pedig: Z-nek tök jó nyelvérzéke van, az elején (úgy jó 15 éve...) el is kezdte a magyart az Assimilből, ezért azóta is olyan mondatokkal bombázza a kollégáimat, rokonaimat mint Azelőtt udvariasabbak voltak a fiatalok! Meg Állj, vagy lövök!.
Harmadszor: több olyan embert is ismerek, aki a felesége/férje miatt vagy csupán csak érdeklődésből megtanult és jól beszél magyarul. A dolog ezek szerint nem lehetetlen!
De tény, hogy mindezek ellenére Z. nem tanult meg és én ezt kicsit (nagyon?) sérelmezem. Tud olyan kb. 300 szót, egyszer összeszámoltuk, azóta Boni miatt lehet, hogy már többet is. Nagyon alapvető dolgokat, kézzel-lábbal hadonászva el tud mondani, de ennyi. És hogy miért? Noha szereti Magyarországot, szeret Budapesten lenni, szerintem egyszerűen nem annyira fontos neki, hogy erőfeszítéseket tegyen. És nagyon érdekes, de ő meg úgy gondolja – most kapaszkodjatok meg –, hogy NEKEM kellene megtanítanom ŐT magyarul.
Ha valaki más kérdezi meg tőle, hogy miért nem beszéli az anyanyelvemet, ez a válasz. Sőt, most már azt is hozzáteszi, hogy Bonit bezzeg tanítom.... Kétségtelen, hogy a gyerek jól lehagyta őt, sokkal többet ért magyarul és a szókincse is vészesen kezd bővülni az apjáéhoz képest. Néha Z. leül, hogy akkor most mondjam el neki pl. az eszik ige összes alakját, majd forgatja a szemeit, hogy mi az, hogy tárgyas meg alanyi ragozás, micsoda módi már ez, én pedig belezavarodom, hogy most hogyan (és mit) mondjak, tulajdonképpen nem is tudom pontosan én sem, nem vagyok én tanár. Meg olyan is van, hogy összeírja, hogy akkor hogyan mondják: jobbra, balra, egyenesen, hátra stb. majd jól összekeveri őket pár nap múlva (ugyanezt a múltkor eljátszotta az evőeszközökkel és a gyümölcsökkel is. Nemrég találtam meg összegyűrve egy papírt, amire ki tudja mikor felírta, hogy alma, szilva, körte, barack...)
Szóval a szándék néha megvan, az idő nem hiányozna, de valahogy mégsem megy. Igaz, én sem vagyok hajlandó vele magyraul beszéni és ötszázszor megismételni ugyanazt, de most ez az én hibám? (Nem!)
Pedig olyan praktikus lenne. Nem mondom, hogy cél az, hogy tudjon magyar irodalmat olvasni, vagy hogy árnyaltan tudja magát kifejezni magyarul, de legalább értse, hogy mit mondok Boninak, mert így ez most tényleg olyan, mintha kirekesztenénk őt valamiből. Amikor jöttünk haza, a 6 órás út során szinte végig dumáltunk hátul Bonival; még vacsora alatt is valami olyasmit mesélt nekem, hogy ha tűz van (láttunk útközben tüzet), akkor a tíz kicsi malac (?) bemegy a házikóba (??) és ott megeszi őket a harapós farkas (???). Z. semmit nem értett az egész délutáni csevejből, próbált becsatlakozni, van olyan idegesítő szokása is, hogy állandóan belekérdez (Miii?? Mit mondtál? Mit mondooooott??), majd egyszer csak feladta és azt mondta: – Hát nem tudom, miről beszéltek, de ma egész nap be nem állt a szátok!
Én az ő helyében ezt tuti nem hagynám annyiban!
Először is: nem tudom elképzelni, hogy fordított esetben én nem tanulnám meg a férjem (és a fiam!) anyanyelvét. Sőt, én azt hiszem, kapva kapnék minden olyan alkalmon, amikor valódi anyanyelvi beszélővel autentikus környezetben tudnám gyakorolni ezt az egzotikus nyelvet.
Másodszor pedig: Z-nek tök jó nyelvérzéke van, az elején (úgy jó 15 éve...) el is kezdte a magyart az Assimilből, ezért azóta is olyan mondatokkal bombázza a kollégáimat, rokonaimat mint Azelőtt udvariasabbak voltak a fiatalok! Meg Állj, vagy lövök!.
Harmadszor: több olyan embert is ismerek, aki a felesége/férje miatt vagy csupán csak érdeklődésből megtanult és jól beszél magyarul. A dolog ezek szerint nem lehetetlen!
De tény, hogy mindezek ellenére Z. nem tanult meg és én ezt kicsit (nagyon?) sérelmezem. Tud olyan kb. 300 szót, egyszer összeszámoltuk, azóta Boni miatt lehet, hogy már többet is. Nagyon alapvető dolgokat, kézzel-lábbal hadonászva el tud mondani, de ennyi. És hogy miért? Noha szereti Magyarországot, szeret Budapesten lenni, szerintem egyszerűen nem annyira fontos neki, hogy erőfeszítéseket tegyen. És nagyon érdekes, de ő meg úgy gondolja – most kapaszkodjatok meg –, hogy NEKEM kellene megtanítanom ŐT magyarul.
Ha valaki más kérdezi meg tőle, hogy miért nem beszéli az anyanyelvemet, ez a válasz. Sőt, most már azt is hozzáteszi, hogy Bonit bezzeg tanítom.... Kétségtelen, hogy a gyerek jól lehagyta őt, sokkal többet ért magyarul és a szókincse is vészesen kezd bővülni az apjáéhoz képest. Néha Z. leül, hogy akkor most mondjam el neki pl. az eszik ige összes alakját, majd forgatja a szemeit, hogy mi az, hogy tárgyas meg alanyi ragozás, micsoda módi már ez, én pedig belezavarodom, hogy most hogyan (és mit) mondjak, tulajdonképpen nem is tudom pontosan én sem, nem vagyok én tanár. Meg olyan is van, hogy összeírja, hogy akkor hogyan mondják: jobbra, balra, egyenesen, hátra stb. majd jól összekeveri őket pár nap múlva (ugyanezt a múltkor eljátszotta az evőeszközökkel és a gyümölcsökkel is. Nemrég találtam meg összegyűrve egy papírt, amire ki tudja mikor felírta, hogy alma, szilva, körte, barack...)
Szóval a szándék néha megvan, az idő nem hiányozna, de valahogy mégsem megy. Igaz, én sem vagyok hajlandó vele magyraul beszéni és ötszázszor megismételni ugyanazt, de most ez az én hibám? (Nem!)
Pedig olyan praktikus lenne. Nem mondom, hogy cél az, hogy tudjon magyar irodalmat olvasni, vagy hogy árnyaltan tudja magát kifejezni magyarul, de legalább értse, hogy mit mondok Boninak, mert így ez most tényleg olyan, mintha kirekesztenénk őt valamiből. Amikor jöttünk haza, a 6 órás út során szinte végig dumáltunk hátul Bonival; még vacsora alatt is valami olyasmit mesélt nekem, hogy ha tűz van (láttunk útközben tüzet), akkor a tíz kicsi malac (?) bemegy a házikóba (??) és ott megeszi őket a harapós farkas (???). Z. semmit nem értett az egész délutáni csevejből, próbált becsatlakozni, van olyan idegesítő szokása is, hogy állandóan belekérdez (Miii?? Mit mondtál? Mit mondooooott??), majd egyszer csak feladta és azt mondta: – Hát nem tudom, miről beszéltek, de ma egész nap be nem állt a szátok!
Én az ő helyében ezt tuti nem hagynám annyiban!
2016. november 3., csütörtök
Mémé Georgette és Papi Edouard
Franciaország négy különböző részéről érkező, összesen 31 személy (19 felnőtt, 12 gyerek) részvételével három napos, elképesztően jól szervezett családi találkozón vettünk részt a hétvégén. A boldog családokra vonatkozó sztereotípiákat tökéletesen felvonultató hétvége feltöltött és megnyugtatott: Bonikámnak szuper rokonai vannak. Az első napon egy botanikus kertben találkoztunk, ki-ki kedvenc rokonával beszélgetve (és gyerekei után futkosva) töltötte a délutánt. Este étteremben vacsiztunk – ez kicsit horror volt, nekünk, a felszolgálóknak és az étterem többi vendégének is, de hamar letudtuk.
A további két napon egy külön erre a célra bérelt teremben ebédeltünk-vacsoráztunk, mégpedig azt, amit a két fő szervező készített. Engem elképesztett a mennyiség és a szervezettség: napokkal előtte készítették el a kajákat, egymás között kiosztva, hogy ki mit csinál. A teremben játékok is voltak a gyerekeknek, és elég hely a felnőtteknek ahhoz, hogy szabadon mozogjunk, átüljünk máshoz, fotózzunk stb. Mindkét napon volt valami játék is: az elsőn egy lapra le kellett írnunk egy vicces eseményt, amely velünk esett meg (persze semmi jó nem jutott rögtön eszembe), majd egyvalaki felolvasta őket és ki kellett találni, ki volt a főszereplő. Így leírva nem nagy ügy, de jókat nevettünk. A második napon egy activity-szerű játék volt, Time's up a neve, nem ismertem.
A második nap délutánján megnéztünk egy várat kívülről-belülről, a harmadik napon városnézés volt betervezve, amire viszont mi már nem mentünk, Bonikám annyira fáradt volt már addigra (nem aludt délutánonként, iszonyú későn feküdt este; épp most próbáljuk visszaállítani egy normális ritmusra).
Mémé Georgette: ősrégi fényképek kerültek elő innen-onnan, egyiken például ez a vicces nevű néni, aki amúgy Z. apjának az új feleségének az anyja volt. A 31 ember közös pontja egyébként Z. apja, aki tökre nem érdemli meg (már ha ezt ki lehetne érdemelni) ezt a szimpi pereputtyot: alig foglalkozott gyerekeinek egy részhalmazával. Leginkább saját maga érdekelte a világon, utána pedig a nők, akiktől 4 legitim és 3 házasságon kívüli gyereke született, illetve vannak még azok, akikről nem tud a család (egy valaki jelentkezett, de vajon hány van még?).
Papi Edouard: Z. húgának (akiknél laktunk) 400 lakosú falujának legillusztrisabb nevezetessége Boni számára, egy kecske. Érdekesség még, hogy a szomszédban lakik egy magyar nő is; én nem találkoztam vele, Anne férje mesélte. És amikor én Budapesten voltam, Z mondta, hogy a közértben összefutott egy MÁSIK magyar csajjal – aki szintén ebben a kis hegyi falucskában lakik!
A további két napon egy külön erre a célra bérelt teremben ebédeltünk-vacsoráztunk, mégpedig azt, amit a két fő szervező készített. Engem elképesztett a mennyiség és a szervezettség: napokkal előtte készítették el a kajákat, egymás között kiosztva, hogy ki mit csinál. A teremben játékok is voltak a gyerekeknek, és elég hely a felnőtteknek ahhoz, hogy szabadon mozogjunk, átüljünk máshoz, fotózzunk stb. Mindkét napon volt valami játék is: az elsőn egy lapra le kellett írnunk egy vicces eseményt, amely velünk esett meg (persze semmi jó nem jutott rögtön eszembe), majd egyvalaki felolvasta őket és ki kellett találni, ki volt a főszereplő. Így leírva nem nagy ügy, de jókat nevettünk. A második napon egy activity-szerű játék volt, Time's up a neve, nem ismertem.
A második nap délutánján megnéztünk egy várat kívülről-belülről, a harmadik napon városnézés volt betervezve, amire viszont mi már nem mentünk, Bonikám annyira fáradt volt már addigra (nem aludt délutánonként, iszonyú későn feküdt este; épp most próbáljuk visszaállítani egy normális ritmusra).
Mémé Georgette: ősrégi fényképek kerültek elő innen-onnan, egyiken például ez a vicces nevű néni, aki amúgy Z. apjának az új feleségének az anyja volt. A 31 ember közös pontja egyébként Z. apja, aki tökre nem érdemli meg (már ha ezt ki lehetne érdemelni) ezt a szimpi pereputtyot: alig foglalkozott gyerekeinek egy részhalmazával. Leginkább saját maga érdekelte a világon, utána pedig a nők, akiktől 4 legitim és 3 házasságon kívüli gyereke született, illetve vannak még azok, akikről nem tud a család (egy valaki jelentkezett, de vajon hány van még?).
Papi Edouard: Z. húgának (akiknél laktunk) 400 lakosú falujának legillusztrisabb nevezetessége Boni számára, egy kecske. Érdekesség még, hogy a szomszédban lakik egy magyar nő is; én nem találkoztam vele, Anne férje mesélte. És amikor én Budapesten voltam, Z mondta, hogy a közértben összefutott egy MÁSIK magyar csajjal – aki szintén ebben a kis hegyi falucskában lakik!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)