Meglátok egy francia klasszikust, jól láthatóan ki van rakva az egyik polcra. Odanyújtom Boninak, hogy ismeri-e, nézze meg, olvasson bele. A gyerek kinyitja, belelapoz, olvasni kezd. Én nézelődöm tovább, a pápai enciklikát keresem.
Hamarosn kuncogást hallok magam mögül, majd fel- felcsattanó röhögést. Boni a könyvet olvassa, közben fülig ér a szája. Mama! Ez tök jó! Ezt hallgasd meg! – és már olvassa is fel. Alig hagy nyugton, jön a nyomomban, és hangosan olvas, elismerően nevet. Vegyük meg! – kéri. Azt hiszem megvan otthon (nem volt, talán Budapesten), de nem merem visszautasítani, megtörni a lendületet. Kifizetem, a közben megtalált Enciklikákkal együtt.
Itthon rögtön előveszi, mohón olvassa, gurul a nevetéstől. Estére a felét elolvassa, alig lehet ágyba imádkozni (Kivételesen olvashatok egy kicsit tovább, mama?). Lefekvés előtt határozottan, de enyhe sajnálkozással a hangjában kijelenti, hogy ő is szeretne egy ilyen könyvet írni. A sajnálkozás azt jelenti: basszus, miért nem nekem jutott eszembe.
Ma reggel az volt az első kérdése, hol a könyv, délben be is fejezte. Nem is értem, hogy nem jutott eddig eszembe neki megmutatni, annyira az ő világa, annyira az ő humora, és olyan mázlista, hogy anyanyelvén teljes mértékben élvezheti, míg nekem gyakran el kell gondolkodnom egy-egy mondaton. Bár emlékeim szerint a magyar fordítás is nagyon jó. Erről van szó.
