Büntetés

Olyan nehéz büntetni, ki gondolta volna. Eddig úgy csináltuk, hogy bezártuk a szobájába; nem kulccsal (nincs is), és pár másodperc múlva mindig kint is volt, de ennek ellenére működött a rendszer. Valszeg a mérges hangsúlytól, az összevont szemöldököktől meg annak tudatától, hogy valami nagy butaságot csinált, mindig iszonyúan meg volt szeppenve és nagyon sírt. Egy idő múlva már a szobafogság említésének is elég visszatartó ereje volt ahhoz, hogy ne kövesse el a főbenjáró bűnt.

A héten volt egy olyan eset, amikor elszállt az agyam és úgy megbüntettem, hogy azóta sem felejtette el: kérdeztem, hogy zuhanyozni vagy fürödni szeretne, persze a kádat választotta, ami kisebb fajta népünnepély esténként. Már engedtem a finom meleg vizet a játékaira, ő meg már boldogan kiáltozta, hogy húúú, de jó lesz, miközben folyton lelépett a (jég)hideg járólapra a meztelen lábával. Hiába mondtam, hogy menjen vissza a szőnyegre, mintha a falnak beszélnék. Sőt, egyenesen a szemembe nézett, hogy biztosan lássam amit csinál, majd röhögve megint lelépett a szőnyegről. Tankönyvi jelenet. Meddig mehetek el vajon? – volt írva a homlokára. Ezen a héten egyébként fél napot volt oviban, megint ( mindig és állandóan) beteg, náthás, köhög. Úgyhogy azt az ukázt adtam ki neki, hogy ha MÉG EGYSZER lelép a szőnyegről, nem lesz fürdés, hanem csak zuhany, mégpedig hajmosással (amit utál, és ami már esedékes volt).

Persze megint lelépett, és én erre olyan mérges lettem, hogy zuttty! kiöntöttem az összes vizet a kiskádból, beállítottam az üvöltő gyereket a nagykádba és ráangedtem a vizet. Addig sírt, amíg be nem fejeztem a mosdatást, nekem meg, miután lehiggadtam, majd megszakadt a szívem, hogy nem hagytam fürödni.

Ma meg az történt, hogy délelőtt összeraktuk egy nagy dobozba azokat a játékokat, amelyekkel már nem játszik, hogy levigyük őket a pincébe. Iszonyúan készülődött, tök izgatott volt, hogy mindketten lemegyünk, többször is elmondta, hogy mennyire buli lesz (persze nem ezekkel a szavakkal). De valami történt – valószínűleg kérdezett valamit, amit én nem értettem, tehát nem tudtam rá válaszolni – és begurult. Olyan dühös lett, hogy megharapta a kezem. Ez mostanában tök rendszeres: annyi mindent szeretne mondani, de olyan hibásan beszél mindkét nyelven, hogy gyakran nem értjük. Ilyenkor éktelen a haragja.

És iszonyúan fáj a harapás. Úgyhogy mérgemben azt mondtam neki, hogy büntetésből nem megyünk le a pincébe, az apja fogja levinni a játékokat. Így is történt, de iszonyú nehéz volt tartani magamat ehhez, százszor is megesett rajta a szívem, mert annyira, de ANNYIRA csalódott volt. Persze bömbölt, toporzékolt, remegett, folyt a könnye a kis arcán, de ha valamiben egyetértünk Z-vel, akkor az ez: szót kell fogadnia, nekünk pedig következetesnek kell maradnunk. Izé... lehetőleg.

Amúgy ennek a gyereknek minden szavát lessük, kérése parancs számunkra, az életünk ritmusát ő szabja meg, mi meg boldogan és hajbókolva engedelmeskedünk neki legtöbbször – de ugye vannak azok a bizonyos híres határok. Hát, majd meglátjuk, jól csináljuk-e, én bizakodó vagyok, és eltökélt: ezekben a határokban, amelyeket mi állítunk neki, nagyon hiszek. Mindenesetre kezd egyre nehezebbá válni ez a gyereknevelés.. mennyivel könnyebb volt anno, amikor azt kellett csak eldönteni, hogy mikor kapjon legelőször glutént!

Mindenesetre holnap mindhárman lemegyünk a pincébe, megígértük neki.