Fáradság

Múlt héten voltam a háziorvosnál, és megint rákérdeztem a folyamatos fáradságom okára. Pár hónapja ugyanis elhatároztam, hogy végére járok a dolognak, és mindent kivizsgáltatok. Talán ha megszüntetni nem is, de csökkenteni sikerülhet ezt a letaglózó enerváltságot, amely miatt a napi teendőimet el tudom ugyan látni, de nem igazán marad erőm semmi másra (ha a sportot is a napi teendőkhöz soroljuk).

Az orvos meghúzta a vállát, és kijelentette, hogy mivel a vérképem és a vérnyomásom is jó, szerinte ez a fáradság nem orvosi probléma.

Hát, jól meglepődtem! Pontosabban először is felháborodtam. Évek óta abban a tudatban élek, hogy valami nem stimmel, nem igaz, hogy ébredéskor már fáradt vagyok, és este úgy alszom el, mint akit agyonvertek (kivéve, amikor nem tudok aludni). Azt hittem, hogy ez tipikusan orvosi probléma.

Mi van, ha igaza van? Lehet, hogy nem is vagyok fáradt, azt én csak úgy érzem?! 

Lehet, hogy az igényeimet kellene alábbadni, kevesebbet beleszuszakolni próbálni egy napba, lemondani egyról-másról. Elképzelhető, hogy ami van (a folyamatos fáradtság) az nem is probléma, hanem az élet maga, ezzel meg igazán nem kellene a háziorvoshoz rohangálnom.

Aki egyébként azt javasolta, hogy: menjek pszichológushoz. 

Egy negyvenméteres mamutfenyő a botanikus kertben (a város legmagasabb fája)

Néhány olvasmány

Mutatom, miket olvastott Boni mostanában. A humor és a kaland továbbra is a legnagyobb vonzerő számára, amiről viszont elhatározza, hogy nem érdekli, azt simán félbehagyja (vagy el sem kezdi!).

1) Ezt még a tavaszi szünetben olvasta ki, én meg kaptam az alkalmon, és újraolvastam. Eegyetlen dolgora emlékeztem csak: hogy ki a gyilkos. Nem fogom elfelejteni Boni meglepetését, amikor a könyv végén rájött! Csak úgy hebegett-habogott a döbbenettől! Örültem, hogy ilyen jól sikerült ez a klasszikus irodalmi meglepetés, mert el tudom képzelni, milyen szar az, amikor valakinek a könyv olvasása közben mondják meg. Utána én elolvastam ezt a könyvet, amiben az író (irodalomkritikus) végigvezeti a nyomozást és bebizonyítja: nem az a gyilkos, akit Poirot annak vél, hanem egy másik szereplő. Nagyon izgalmas volt ez is, és utólag belegondolva tényleg voltak a történetnek olyan részei, amelyek (ha utánaszámolunk) nem voltak logikusak, pl. egy táskába nem fér el annyi minden, mint amennyit Agatha Christie beletesz.

2) Z. teljesen fel volt háborodva, amikor mesértem neki, mit hallottam a rádióban arról, hogyan választanak maguknak könyvet a 10–15 éves gyerekek. Azt mondták ugyanis, hogy felmérések szerint leggyakrabban az anyjuk dugja nekik az orruk alá a könyveket, majd, tettem hozzá, ez nálunk tényleg így van! Ezt a könyvet is egy műsorban ajánlották, amely műsort direkt azért hallgattam meg, hogy hátha ajánlanak jó regényt gyerekeknek. A közeljövőben játszódik és arról szól, hogy egy gimnazista lány arca megjelenik 44 másodpercre a világ összes képernyőjén, majd sorra veszi a következményeket és a lehetséges magyarázatokat. Én is elolvastam, izgalmas volt, kamaszkoromban én is imádtam volna. (Boninak is nagyon tetszett).

3) Ezt ugyanabban a műsorban ajánlották. Az iskolai zaklatásról szól, ami folyamatosan téma a suliban, újságokban, könyvekben. Még nem olvastam el, Boninak tetszett, csak sérelmezte, hogy egy kutyát megölnek benne.

4) Újra akarta nézni a filmet, amit csak azzal a feltétellel hagytam, hogy előtte elolvassa a könyvet. A francia kiadás (amit amúgy angolból fordítottak) előszavában a zongorista fia elmeséli, hogy ő is tizenkét évesen olvasta el a saját apja könyvét, úgyhogy meg is nyugodtam, pedig addigra már Boni elolvasta. Nagyon jól megírt, jól felépített könyv, érdekes, hogy milyen magától értetődő módon, természetesen meséli el a történteket valaki, aki elsősorban nem is író. Érdekesen, de nem bonyolultan, kiemelve egy-egy kisebb részletet. És hogy mikor írta: 1946-ban! Döbbenetesen korán! Utána ötven évig nem is jelentették meg, mint megtudtam.

5) Jaj, istenem, hát ez annyira jó volt! Ez az elejétől a végéig egy paródia. Azt az angol gyerekkönyv-sorozatot figurázza ki, amelyen francia generációk sora nőtt fel, és amely mai szemmel kicsit divatjamúlt, kicsit bugyuta. A paródia baromi jól sikerült, az ember kétszer nevet: először a vicceken, majd azon, hogy rájön: éppen mit figuráz ki velük az író. Bonival jó párost alkottunk, mert a kulturális utalásokat én értettem jobban, ő pedig a szójátékokat magyarázta el nekem. A mai napig idézünk a könyvből. Érdekes, hogy Z. egyáltalán nem vevő erre a fajta humorra, teljesen hülyének nézett minket, amikor egymásnak olvastunk föl részleteket. Azóta elolvastam az író egy másik könyvét (egy képregényt), úgy látom, ez a stílusparódia a pasi védjegye.

6) Ezt Biolujza ajánlotta (köszönöm!), Boni egy nap alatt kivégezte, én is tervezem, hogy elolvasom. Sajnos ebben is meghal valaki, rákban, mégpedig a narrátor nagymamája, Boni már alig bírja idegekkel ezt a sok halálesetet az ifjúsági regényekben.

 

Most éppen ezt a sorozatot fejezi be, a hetedik kötetnél tart. Egy pszichológusról és a klienseiről (betegeiről? ügyfeleiről? hogy mondják?) szól, ilyen témákról, mint: pedofília, válás, felnőttek szerelmi élete, vetélés, öngyilkosság, nemváltás, menstruáció, rasszizmus. Ezt az első kötet alapján mondom, amit én is elolvastam, Boni további borzalmakról is beszámol a következő részekben (gyilkosság, rák, baleset, csupa rettenet). Meg voltam lepődve, hogy ez tetszik Boninak, főleg, hogy nyárra a Monte Cristo grófját irányoztam elő neki, gondolván, hogy a kalandregény majd beszippantja.

(Megvettem egy gyerekeknek szóló, rövidített – de nem átírt! – változatot, de Boni állítja, hogy megbírkózik az 1600 oldallal. A rövidítettet azért vettem meg, mert hallottam erről egy nagyon jó műsort a rádióban, ahol azt állították, hogy inkább olvassa a gyerek rövidített klasszikusokat, mint hogy egyáltalán ne olvassa el őket...)

Iskola, 2026-ban

Nem értem, hogy manapság, amikor már semmit sem lehet mondani (rádióban hallottam pl. ezt a körülményeskedő PC kifejezést: túlsúllyal ÉLŐ emberek), akkor hogyan juthat eszébe egy osztályfőnöknek a következő:

Az utolsó előtti tanítási héten (azaz most) osztályfőnöki órán a gyerekek szavazhattak egymásra az alábbi kategóriákban: a legpontosabb, a legkevesebbet késő, a legtöbbet jelentkező, a legdivatosabban öltözködő, a legtöbbet dumáló, a legokosabb stb. gyerek, ill. a legjobb gyerekpáros. Más is volt még gondolom, de Boniból csak ennyit tudtam kihúzni.

Egyrészt teljesen le vagyok döbbenve ezen a megbélyegzésen, amely ellen amúgy az iskola tűzzel-vassal küzd. Mi az, hogy legokosabb gyerek?? Ilyen nincs, mindenki tudja, hogy az okos jelző mennyire relatív és sokszínű és mérhetetlen. Másrészt az „óra alatt a legtöbbet dumáló” kategóriával például pozitívnak állítják be azt a tulajdonságot, amiért amúgy egész tanévben a megrovás jár. Harmadrészt pedig mert 15 kategória volt és 30 gyerek, tehát volt olyan, akinek nem jutott semmiféle címke.

Annak a kisfiúnak volt igaza, aki mindenféle hülyeségeket írt be, pl. Kylian Mbappé, a saját nevét mindenhova, meg a tanárnőét...

Másik döbbenetem, hogy az iskolai angolversenyen az első helyezett egy iPhone-t nyert!! Még szerencse, hogy ez nem Boni volt. Mi annak idején még könyveket kaptunk az év végén, és szerintem most még inkább az lenne az iskola feladata, hogy kijelölje a színvonalat, az értékeset, a maradandót.

Apropó, könyvek: a franciatanárnő azt javasolta a gyerekeknek, hogy mivel délután nem kell bejárniuk a suliba, használják ki jól az így felszabadult idejüket, és nézzenek meg minél több klasszikus filmet. 

– Te, Boni, nem inkább azt kellett volna mondania, hogy olvassatok el minél több klasszikus regényt?! – tört ki belőlem a boomer.

– Jaj, mama – legyintett az Alfa-generáció –  erről a tanárok már rég lemondtak!

Kánikula

Rájöttem, hogy akkor járok a legjobban, ha fél hatkor kelek, ilyenkor ki tudom használni a friss (20 fokos) levegőt, és főzök, futok vagy dolgozom. Átszellőztetem a lakást, és a benti hőmérséklet akár 27 fokra is le tud csökkenni (ezek az új ablakok szerintem nem izolálnak jobban, minden hőhullám idején 29 fokra megy fel nálunk a hőmérséklet, most is). Egyébként csak ilyen kora reggel van lehetősége az embernek normálisan, fuldoklás és hőguta nélkül létezni. Elég sokan vannak ilyenkor az utcán, és ahogy látom, mindenki akkor szellőztet.

Kilenc körül be kell zárni az ablakokat, le kell ereszteni a redőnyöket, és onnantól fogva a sötétben, villanyfénynél élünk, rémes. Délig a hőmérséklet elviselhető, de onnan kezdve a finom, meleg nyári napsütés kegyetlen és életveszélyes pörköléssé változik. Ez a hirtelen átfordulás a magyarországi nyarakra emlékeztet amúgy, csak ott korábban történik. Délután semmi mást nem lehet csinálni, mint itthon kókadni. Errefelé nem jellemző a klíma, és a múltkor említett védett városkép nem is teszi lehetővé, úgyhogy a legtöbb lakás (és iskola) egy katlan. Boniéknak ezen a héten délután nincs is tanítás.

Usziba ritkán járok ilyenkor (heti egyszer) mert sokkal többen vannak, mint rendesen. Ott is hoztak rendkívüli intézkedéseket a melegre való tekintettel: nem működnek a hajszárítók (logikus) és nincsenek edzések (ez mondjuk érthetetlen).

Tegnap este fél tízkor kint még harminc fok volt (ekkor amúgy tök jól esik az egész napos bezártság után egy vásárlással egybekötött séta), így csak lefekvés előtt tudjuk felhúzni a redőnyöket, tiszta depi. Redőnyök nélkül aludni meg borzasztó, de még mindig ez a jobb választás (mert a másik a sötét, de 28 fokos szoba).

Hamar megtanulja az ember kategorizálni az épületeket: a könyvesboltban és a zenesuliban nincs légkondi, az orvosnál, a pékségben (!) és a pizzériában van. A közvélekedés is kétféle: az emberek nagy része a globális felmelegedést emlegeti, kisebb részük arra figyelmeztet, hogy sok országban van gyakran ennyire meleg, miért csinálunk az egészből ilyen nagy ügyet. 

 Jövő kedden várható enyhülés, és mi még jól jártunk: egyes francia városokban 42 fok is lehet

Instagram

Követem a francia rádiót, a polgármesterünket, követek néhány magyar és francia írót, kiadót, lakberendezőt, illusztrátort, humoristát, zongoristát és kajás oldalakat – az Instagam az egyetlen közösségi média, amit rendszeresen nézek (napi 15 perc). A legkedvencebb fiókjaim:

Az awkwardfamilyphotos-t ismeritek? Van, hogy hangosan röhögök nem csak a képeken, de a kommenteken is. Leginkább a 80-as, 90-es évekből tesznek közzé fényképeket amerikaiak, kanadaiak. Azok a hajak, azok a beállítások, őrület! Előfordulnak elkapott pillanatok is, pl. családi képen az egyik gyerek két kézzel nekiesik a másik torkának... vagy máshol nagy egyetértésben a WC-ben dobolnak egy kis sámlin... így leírva persze nem vicces, ezt tényleg látni kell, meg olvasni a találó hozzászólásokat.

Csak a franciásoknak vicces, gondolom, ez a fiók. Mesterséges intelligenciával generált képeket mutat a politikai eliről hétköznapi és eléggé tré helyzetekben, pl. edzőteremben, buliban. A legnagyobb egyetértésben és barátságban láthatók a való életben amúgy esküdt ellenségek (lásd fotón). A legjobb az egészben a helyszín, a testtartás és az öltözet megválasztása.

Nem tudom, hogyan keveredtem ennek svédországi csajnak az oldalára (Anszki talán ismeri), akinek tizenegy gyereke van (1–18 évesek). A publikációk középpontjában értelemszerűen a gyerekek állnak, gyönyörű mindegyik, és olyan kedvesnek tűnnek (egymással is). A csaj meg nagyon laza, és egyáltalán nem így képzeli az ember a trad wife-okat: szőkített hajú, műszempillás, szűkruhás.

Nagyon érdekes ez az oldal, kizárólag térképeket és statisztikai adatokat ábrázol, bár a kommentek alapján néha hibákkal. Boninak is meg szoktam mutatni, tanulságos dolgokat lehet megtudni belőle, pl. hogy melyik európai országban olvasnak a legtöbben (Svájc), merre ment pontosan a Titanic, hogyan mondják a különböző nyelveken azt, hogy tea, vagy ezt itt lent:

 

A reklámokat az Instagramon elviselem, és azokban az esetekben utálom, amikor egy amúgy szimpi személy úgy próbálja eladni a terméket, mintha az amúgy nem reklám lenne. Tehát pl. a lakásában tesz-vesz, közben minden másodpercben belóg az adott üdítőital. Vagy kijelenti, hogy szarul aludt (ami elképzelhető) és már jönnek is a skincare cuccok. De persze tudom, hogy meg kell élni valamiből, csak sajnálom ezeket a pillanatokat, amikor a kapitalizmus belopakodik a mindennapokba. Kicsit átverve érzem ilyenkor magam.

Ennek örömére jelentem, hogy feliratkozhattok heti hírlevelemre, amit minden péntek délben fogok küldeni azoknak az olvasóimnak, akik támogtaják a munkámat...

... ja, nem, természetesen VICCELEK!! :)  

Véletlenek

Tegnap elkísértem Bonit a suliba, majd felszálltam a 8:16-os vonatra, amit ilyenkor kényelmesen el szoktam érni. Már tíz perce ültem, amikor 8:22-kor ránéztem az órámra. A vonat még mindig nem indult el. Gyanút fogtam. Körbekérdeztem, hogy ez valóban a 8:16-os vonat-e, amiről hamar megerősítést kaptam. Egyesek viszont tudni vélték, hogy a 8:33-as előbb fog elindulni, le is szálltak és átloholtak a másik vágányhoz. Miután kiürült a vagon, úgy döntöttem, hiszek a szóbeszédnek, és pár perc múlva már lihegve én is a tömött 8:33-as vonaton voltam. Reggel két szerelvényből álló, dupla vonatokat indítanak, kb. 600 férőhellyel, és ezen a vonaton a 8:33-as utazóközönségen kívül a pórul járt 8:16-osok is rajta voltak. Ülőhelyet keresgéltem, hátamon a táskával, kezemben a könyvemmel, fülemben a fülhallgatóval. Egy négyes ülésnél találtam helyet. Leültem, és eszembe jutott, hogy írok a barátnőmnek, akiről tudom, hogy mindig a 8:33-assal szokott járni, hátha itt van valahol, és esetleg a következő megállónál megkereshetjük egymást. Épp elküldtem neki az üzenetet, amikor a velem szemben lévő, szintén üres helyre, szintén loholás után leült valaki – az említett barátnőm!

Olyan jó volt úgy kezdeni a napot, hogy 50 percen keresztül beszélgettünk erről-arról. Főleg, hogy otthon áll a báll: épp ablakcsere zajlik. Nyolc ablakot, ill erkélyajtót cserélnek ki, bútoraink a szobák közepére halmozva, letakarva, amúgy mindenhol kosz, törmelék, por, idegen emberek ki-be járkálnak naphosszat, rémes.Több mint tíz éve lakunk itt, és évek óta kérjük a főbérlőt, hogy csináltassa meg az ablakokat. Erre pont most kerül rá sor, amikor Budapesten én is erre készülök! Amúgy teljesen véletlenül, múlt héten tudtuk meg, hogy jönnek, amikor az alsó szomszédnál zajlott a csere. Az egész ház egyetlen család tulajdonában van (sosam láttuk őket), nem nagyon akarnak pénzt költeni erre az épületre. Húzták-halasztották az ablakcserét, amíg lehetett, de most az állam már kezdni nagyon komolyan venni a szigetelés és az energiatakarékosság kérdését, és a fölső, üres lakást (ahol meghalt a nő) már nem tudták volna kiadni a régi ablakokkal. Így az egész épületet megcsinálják, de amilyen sóherek, az udvari fronton nem az összeset.

Rájöttem, micsoda szerencsém van azzal, hogy Budapesten nem szól bele senki abba, hogy milyen ablakokat csináltatok. Mert ebben az utcában, ahol itt (Fro) lakunk az ún. védett városkép jegyében csak faablakokat engedélyeznek, ami jóval drágább. És sajnos azt is megadták, hogy mindegyiken középen kell lennie az osztásnak. Emiatt, ill. mert az erkélyajtók alja tömör fa lett, Boni szobájában és a mi hálószobánkban az eredeti üvegfelület 40%-át elveszítettük (lemértem). Nagyon bosszús vagyok. Eddig hatalmas (igaz, rosszul záródó és rosszul szigetelő) ablakaink voltak, ahol áradt be a fény, ezentúl ez a két szoba egy-egy sötét odú lesz. Mindenki azzal vigasztal, hogy majd megszokjuk, ami persze egyáltalán nem vigasztal.

Tegnap a dolgozószobámat csinálták, este láttam meg a végeredményt; itt a fény helyett picit kárpótol a bukó-nyíló vasalat, ami eddig ebben a szobában nem működött. Ez a bukó-nyíló funkció zseniális találmány amúgy, Budapesten például nagyon hiányzik. Szépek, szépek a százéves ablakok, persze, de baromira nem praktikusak.

Szokatlan

Sem Boni, sem én nem szokta(m) meg, hogy az elmúlt években ennyire megnőtt én meg (következésképpen) ennyire összementem. Az amerikai fotókon (két éve) még teljesen gyerekméretű volt, most meg már le kell hajolnia, ha puszit akar adni nekem vagy ha meg akar ölelni. Magas, izmos és erős, ezért gyakran úgy meg is ropogtat, ha felkiáltok fájdalmamban. A múltkor vártam a suli előtt, de nem látott meg rögtön a tömegben. Miután megtalált, szomorúan csóválta a fejét, hogy azért nem vett észre, mert olyan kicsi és törékeny vagyok.

Miközben néha még egy kétéveshez hasonló módon hisztizik, vagy pedig egy hatéveshez méltóan rohangál a lakásban tanulás közben (állítja, hogy úgy jobban megy).

Gyerekjáték

Vettem Boninak (mert kérte) egy könyvet Hogyan improvizáljunk zongorán? címmel. Belekukkantott, majd pár perc múlva jött lelkesen, hogy tud jazzt játszani! Képzeljem, bal kézzel csak három hangot (sorolja), jobbal meg akkordokat (sorolja) kell játszani, tök könnyű! Már mutatja is:

Baguette és rozskenyér

Tegnap a szórakozott professzor férjem bebizonyította, hogy mennyire gondoskodó természet – azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek!

Reggel elkísértem Bonit a suliba, és hazafelé beugrottam a pékségbe. De mivel tegnap esős és borús idő volt, nem vettem baguette-et. Ez meglepőnek tűnhet, de nem az: esős időben ugyanis sokkal sötétebbre sütik őket. Szerintünk így szinte ehetetlen, már-már oda is vannak égetve. Ha már ott voltam, beálltam viszont a sorba, mert akartam venni magamnak rozskenyeret, ami minden időjárási körülmény között ugyanolyan, és gondoltam, majd baguette-ért később lemegy Z. az ötven méterre arrébb lévő másik pékségbe (ahol nem passzintják a sütés idejét a meteorológiához, és ahol nincs a kedvenc típusú rozskenyerem). Hazajöttem, kezemben a mondott rozskenyérrel, és szóltam Z-nek, hogy:

– Nem vettem baguette-t, mert esik, de nem akartam átmenni a másikba, mert vettem magamnak rozskenyeret! 

Az előző bekezdésben leírtak alapján ez világos, nem? Igaz, az ok-okozati következményt időben felcseréltem, és olyan burkolt információkat kellett kikövetkeztetni, mint hogy (1) elfogyott a rozskenyerem (hetente-kéthetente szoktam venni) és hogy (2) nem volt időm két pékségben sorban állni. De levezetve és röviden így néz ki a két posztulátum és korollárium:

1. Ha eső → rossz baguette 

2. Ha rozskenyér → nincs jó baguette

Boni simán megértette volna. Z viszont csak annyit hallott, hogy NINCS KENYÉR, és nem szúrta ki a szemét a rozscipó sem, ami ott virított az asztalon.

Két óra múlva lement baguette-ért a másik pékségbe, majd beugrott az elsőbe, hogy vegyen nekem egy hatalmas rozskenyeret, olyanra szeletelve, amilyenre szeretem. (Most tele van velük a mélyhűtő)

Imádom, hogy ilyen figyelmes, ugyanakkor megőrjít, hogy ennyire figyelmetlen! 

 

Részletkérdés

Boniék I. Szulejmán szultánról tanulnak, aki 1526-ban elfoglalta Magyarországot. Figyelmeztettem Bonit, hogy nehogy ezt írja be a dolgozatba, mert ez így nem igaz: csak Magyarország egy részét foglalta el. Kisebbfajta vita kerekedett a dologból, Z. ugyanis azt javasolta, hogy inkább azt írja a dolgozatba, amit a tanárnő mondott és ami a tankönyvben szerepel, én viszont kötöttem az ebet a karóhoz. Hiszen csak jobban tudom már! Érintettként! Aki amúgy egész gyerekkorában úgy tudta, hogy mi védtük meg Európát a töröktől.

Már azon gondolkodtam, hogy milyen e-mailt fogok írni a tanárnőnek, ha Boni válaszát nem fogadja el. Arra értelemszerűen nem lehet hivatkozni, hogy én így tanultam. Internetes oldalakra sem. Előkerestem tehát egy francia nyelvű könyvet Magyarország történetéről. Még Magyarországon vettem egyszer Z-nek, magyarok a szerzők, a könyv fordítás. Na, majd erre fogok hivatkozni, gondoltam.

Meg is mutattam Z-nek a vonatkozó részt: egy térkép alatt szó szerint szerepel, hogy három részre szakadt Magyarország.

– Na látod, hogy nem az egész országot foglalták el! – kiáltottam diadalmasan.

– Hmmm... és ez itt – mutatott rá a férjem Erdélyre – ez ma már nem Magyarországhoz tartozik, ugye?

– Hát ma már nem – ismertem el kelletlenül.

– És ez – kérdezte tovább, Felvidékre mutatva – ma már ez sem magyar terület, vagy igen?

– Nem, ma már az sem magyar terület – vallottam be.

– Hát... akkor szerintem nyugodtan kimondhatjuk, hogy az egész Magyarországot elfoglalták – zárta le a vitát a francia, a felvilágosodás megteremtője, volt gyarmatosító, két világháború győztese, az EU alapító atyja és atomnagyhatalom.

N vagy L

Az alábbi beszélgetés után eszembe jutott, hogy folyamodványt szeretnék benyújtani a Magyar Tudományos Akadémia nyelvhasználati csoportjához:

– Mit mondtál, mikortól leszel szabin? JúNi?

– Nem, dehogy, júLi! 

– Nem hallak jól, júúúLLLi?

– Igen, júúúLLLi!

– Ja jó, mert már azt hittem, júúúNNNi... 

Javaslatom célja ennek a sajnálatos etimológiai malőrnek a helyrehozása, amelynek következtében egyesek folyton elfelejtik és összekeverik, mikor utazunk Mo-ra, mások meg nevetséges módon kénytelenek fejhangon megnyújtani ezt vagy azt a magán- és mássalhangzót.

Nevezzük át valamelyik hónapot a kettő közül!

De úgy, hogy soha többé ne kellnen a bolondot játszanunk, kiabálnunk vagy idétlenül artikulálnunk, hogy n vagy l.

Amúgy nem is értem, hogyan fejlődhetett ilyen hülyén hasonlóvá ez a két szó. Teljesen szembemegy azzal a városi legendával, hogy a nyelv gazdaságos és felhasználóbarát, hát nem az! Miért nem választódott ki természetes úton az egyik szó, a másik helyett meg miért nem talált ki a népetimológia egy újat?

Javaslatom: január, február, március, április, május, június, FITYFIRITTY, augusztus, szeptember, október, november, december.

Boni javaslata: január, február, március, április, május, júNINI, júLILI, augusztus, szeptember, október, november, december.

Meghúzzuk szilóval!

Petra barátnőm mondta, hogy milyen béna a világ, miért nem úgy működik, hogy ha az embernek ablakra van szüksége, akkor elmegy az ablakoshoz, kér ablakot, és akkor neki azt jól megcsinálják. Ehelyett miért van az, hogy ablakosokat hívogat, akik már eleve egymásnak ellentmondó infókat (és árakat) adnak, aztán meg olyan árajánlatokat küldözgetnek, amelyek köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit a helyszínen megbeszéltünk. Mondjuk nincs benne a szúnyoháló, és amikor szólok (mert ugye rólam van szó ebben az egész sztoriban), akkor küldenek egy újat, szúnyoghálóval, abban viszont nincs benne a hegesztett vízvető, és amikor azt is kijavíttatom, akkor az ablak márkája a fedlapon más, mint magában az árajánlatban... („Ja, az bennemaradt, amikor copy-paste-eltem, ne tessék figyelembe venni!”)

Egyébként vicces az egészben, hogy mint egy varázsigét ismételgetik konokan minden felmerülő problémára, hogy: Meghúzzuk szilóval! Ezt bármilyen kérdésre válasz lehet. pl. hogyan rögzítik a fatokhoz a keretet, miként csinálják meg a külső takaróléceket a második emeleten (NEM FOG-E KIESNI AZ EMBER), le lesz-e szigetelve a félköríves rész stb. stb.

Most két ablakos céggel tárgyalok, az egyik azért szimpi, mert a szegről-végről rokon a fiú, aki náluk dolgozik, a másik pedig azért szimpi, mert kétszer is kijött felmérni. Az első azért nem jó, mert rosszabb minőségű ablakokkal dolgoznak, a másik pedig azért, mert előre kérik szinte az egész összeget. 

Miután összeült a családi kupaktanács (ami engem és a papámat jelenti) abban egyeztünk meg, hogy megcsináltatjuk a második ablakossal (azzal, aki előre kéri a pénzt) de először csak az egyik ablakot. Igazából az lett volna jó, ha a saját szememmel láthatok egy ugyanilyen százéves házban egy ugyanilyen félköríves, kétszárnyú műanyag ablakot (nyílászárót kellene írnom a szóismétlés miatt, de nem bírom ezt a szót), azt megnézhetném-megtapogathatnám, és ennek ismeretében rendelném meg ugyanolyanra az enyémeket. De sajna ilyet nem találtam. Pedig biztosan nem én vagyok az egyetlen a világon ebben a helyzetben. Na mindenesetre ezért gondoltuk azt, hogy először megcsináltatjuk az egyik ablakot, megnézzük, milyen lesz, és úgy intézzük a továbbiakat.

Olyan érdekes amúgy, hogy miért gondolja azt az ember, – főleg a papám egyébként, de részben én is –, hogy magyarázkodnia kellene olyasvalami miatt, amihez tulajdonképpen minden joga megvan. Mert a papám csomó érvet felhozott, hogy mit mondhatnék ennek az ablakosnak, miért csak egyetlen ablakot csináltatunk elsőre. Például, hogy nem akarok milliókat kifizetni rögtön. Sőt, nem csak érvet, hazugságokat is javasolt. Hogy mondjam azt, hogy nincs pénzem. Hogy a francia férjem ellenzi. Hogy az apám ellenzi.

Holott nem hogy hazudnom nem kellene, de magyarázkodnom sem! 

Mindenesetre jó pontként könyvelem el, hogy amikor felhívtam tegnap az ablakost, hogy készítsen egyetlen ablakra árajánjatot, akkor semmi negatív megjegyzést nem fűzött a kérésemhez, sőt, azt mondta: Nagyon jó ötlet! Majd meg tetszik látni, milyen szép lesz, és akkor a maradék ötöt is nálunk tetszik majd megrendelni! 

Rossz pont (a segédigés udvariassági formulán kívül, amit szintén nem bírok): azóta sem küldte az árajánlatot... 

 Más: szokatlanul korán jött a kánikula idén. Ezt a salit úgy ettem meg uszoda után, hogy előtte megcsináltam és beraktam a hűtöbe. Istenien esett! (Normális esetben a sütőbe szoktam berakni az uszi utáni ebédemet, hogy mire hazaérek, meleg legyen.)

Budapesti emlékek

– Mama, te szeretnél híres lenni?

– Éééén? Juj, dehogy – rémüldözöm. – Szegény Erzsébetet is mindig annyira sajnáltam! – teszem hozzá, de nem tudom, miért éppen II. Erzsébet jutott eszembe a sok királynő és uralkodó közül.

– Erzsébet? Az ki? – kérdezi rögtön Boni, de mire eszembe jutott, hogy talán csak a francia nevét ismeri, már ki is szaladt a számon a kérdés:

– Nem tudod, ki volt Erzsébet?

– Körút?! 

Két érdekes gondolat a mesterséges intelligenciáról

Sajnos egyik sem az enyém, a rádióban hallottam:

Az AI használata állítólag klasszisokkal javítja az egyén teljesítményét, de a közösségét nem. Ez ellentmondásnak tűnik, de a szakértők szerint nem az: egyénileg mindenkinek az az érzése, hogy zseniális eredményekre, megoldásokra és ötletekre bukkant az AI segítségével, ha azonban az egyének összességét vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy mindenkinek ugyanaz jutott eszébe. Nem tudom, igaz-e, de talán fontos ismerni ezt a meglátást, mielőtt azt gondolnánk magunkról, hogy szárnyakat kaptunk.

A másik érdekességet egy olyan írónak szegezték neki (kérdésként), aki látványosan és következetesen elhatárolódik mindenfajta AI-használatról a művészi kifejezésben, sőt, ha jól emlékszem, egy olyan címkére is tett javaslatot, amely a könyvek elején kijelentené, hogy az író nem használt hozzá mesterséges intelligenciát. Ezt nem tudom, hogyan lehetne ellenőrizni egyébként. Mindenesetre a rádiós újságíró, ekkor már eléggé ingerülten, feltette neki a kérdést, hogy oké, hogy nem használ még ötleteléshez, infók felkutatásához sem AI-t, de szövegszerkeszőt azért használ a könyvei megírásához?

És tényleg, hiába jelenti ki az író, hogy az AI (bármilyen) alkalmazása módosítja az agytevékenységeket, ezáltal pedig a végeredményként keletkező művet – de nem teszi ugyanezt (kisebb mértékben persze) a Word is? Szerintem igen. Máshogy írunk (fordítunk) szövegszerkesztővel, mint kézzel, papíron: sokkal könnyebb részeket kivágni, betoldani, a szöveget átolvasni, a szövegben keresést végezni stb. Már a szövegszerkesztő is egyfajta segítség, mankó ahhoz képest, ahogy a mondjuk a 19. században írtak. 

Ebből persze nem következik az, hogy bárki is legitimálná az AI-val írt (vagy fordított) regényeket (bár nekem erről van egy sarkos véleményem...), de az sztem elmondható, hogy az alkotás folyamata igenis megváltozott, változik. Már ez a meginterjúvolt író sem ír olyan autentikus módon, ahogy mondjuk Proust, aki, miután megölte az egyik szereplőjét az egyik részben, ezt elfelejtvén, a következőben ismét szerepeltette. De hát érthető: nem volt még CntrF!

Ki ugrat kit?

- « Rémusz bácsi a barackot ette, a Kisfiú meg a körtét » - mesélem Boninak az esti mesét. - Te melyiket ennéd szívesebben: a barackot vagy a körtét? - jut eszembe a fontos kérdés.

- Mi is az, hogy barack? - néz rám bociszemekkel. Lehetetlen megtippelni, hogy bolondozik vagy komolyan beszél. Folyton palira vesz, ugyanakkor nem tudhatom, mi van egy ilyen kétnyelvű gyerek fejében. Na, majd kiderítem, gondolom.

- Fraise! (eper) - próbálom kiugratni a nyulat a bokorból.

- Fraise?! - megdöbbenése őszintének és totálisnak tűnik.

- Igen, fraise - válaszoltam, kicsit ijedten, hogy most ezt tényleg nem tudja, ugyanakkor röhögnöm is kellett a meglepődött fején. Végül mégis én jártam túl az eszén, haha!

- Nem, a fraise az retek!!! - kiáltja diadalmasan, kuncogva.

- Eper! - javítom ki a nevetéstől már guruló gyereket. Most tudja vagy nem tudja?! - Na akkor eszedbe jutott, mi az a barack?

- Nem! - hahotázik - Melon? (sárgadinnye) Pastèque? (görögdinnye) - Kajánul lesi a reakciómat.

- Pêche! - mondom meg végül a választ, anélkül, hogy rá tudtam volna jönni: végig hülyéskedett-e, vagy csak egy kicsit, esetleg teljesen őszintén kihagyott a memóriája egy-két pillanatig…

 

A vasárnap reggeli paic után úgy érzem, a baracknál kihagyott az agya, de az epret és a retket tudta (és jó színész)

 

The Quick Brown Fox Jumpes Over The Lazy Dog

Olvastam egy nagyon érdekes könyvet, amelyben megtapasztaltam, hogy tényleg mennyivel sokkal könnyebb nem elgondolkodni egy jelenségen, hanem magunkévá tenni a készen kapott gondolatokat. A tipográfia történetéről szól.

Előzőleg például soha nem gondolkodtam el azon, hogy miért nem használ jó ízlésű ember Comic betűtípust hosszabb szövegben. Lásd az első bekezdést, borzalom! 

Hát azért, mert kétféle betűtípus létezik: amelyet hosszabb szöveghez, olvasásra szántak, és amelyet feliratokhoz. A különbség gyakran abban áll, hogy van-e az egyes betűknek talpa vagy nincs: a talpas betűk ugyanis könnyebben olvashatók. Én erre nem jöttem rá magamtól, nekem ezt meg kellett, hogy mondja valaki (egy könyv). Rájöttem volna-e valaha?!

Mivel egy teljesen ismeretlen területről van szó (a könyv véletlenül került a kezembe), rengeteg érdekességet tudtam meg. Pl. hogy a betűtípus-tervezés egy külön szakma. De milyen szuper szakma lehet, hiszen egyszerre van köze az olvasáshoz és a rajzoláshoz! Vannak a szakmának sztárjai is: Baskerville, Garamont, Bodoni – ki gondolta volna, hogy ezek élő emberek voltak.

Örömömben, hogy ilyen érdekes, mégis mindennapos területre bukkantam, megvettem egy másik könyvet, ami a leggyakrabb betűképeket mutatja be. Véleménye szerint nincs semleges betűtípus, mindegyiknek van valamilyen hozzáadott értéke, plusz jelentése: vannak elegáns, irodalmi, komoly, modern, objektív, nőies, meleg, hűvös, klasszikus, méltóságteljes, elitista stb. betűtípusok. A LEGO, az Air France, Barack Obama stb. minden és mindenki saját betűtípust terveztet magának. 

Én meg csak úgy találomra választottam eddig!

  

Talp nélküli (Gill Sans) és talpas (Times New Roman) – így látszik, ugye? Azok a kis kiállók, lásd elsősorban a nagy E-n szembeszökő.

Angolul serif; több betűtípus nevében is szerepel

Esemény

Történt egy baleset a suli előtt: egy autó felszaladt a járdára, ott megpördült, majd a korlátnak ütközve megállt. Valami isteni szerencsének köszönhetően 11:45 körül történt, amikor senki sem volt a helyszínen – fél óra múlva tele lett volna az utca gyerekkel. Z. délre ment Boni elé a suliba, ő már csak annyit látott, hogy a vezető kiszáll a kocsiból, káromkodik, hívja a biztosítót stb. 

Hazajöttek ebédelni, majd én visszakísértem Bonit a suliba 12:50-re. Addigra több rendőrautó és rendőr állt a helyszínen, az iskolában szólt a riasztó, az iskolaudvaron rengeteg gyerek. Boni két osztálytársa odarohant hozzánk a kerítéshez és arcukon haralmas vigyorral, boldogan, izgatottan kiabáltak felénk:

– Boni, Boni! Bombariadó van!! 

Ekkor mi visszafordultunk, hogy hazamenjünk, Boninak amúgy is csak 14 órakor volt órája. Öt perc az út haza, a szembejövő gyerekek mindegyike a bombáról beszélt. A helyzet egyszerre volt ijesztő és vicces. Ijesztő, mert még a baleset hatása alatt álltunk azt latolgatva, hogy mi lett volna, ha fél órával később történik (hatalmas tragédia), és vicces, mert ezek a gyerekek annyira, de annyira örültek a bombának! Továbbá az egész nagyon érthetetlen is volt: pont akkor van bombariadó, amikor baleset is történik? Ok-okozat vagy véletlen egybeesés?

Mire hazaértünk, már Boni is fel volt pörögve, és azonnal vissza akart menni – nem akart kimaradni ebből a borzongató és isteni eseményből. Közben Barbara írt valami más miatt, kiderült, hogy Gabriel 13:30-ra ment vissza a suliba, így Boni kikönyörögte, hogy visszamehessen ő is, hiába károgtam, hogy úgysem fogják beengedni. (Beengedték.)

Mint kiderült: a balesetet okozó autó vezetője (remélem, elveszik tőle a jogsit), látván az érkező rendőröket a nála lévő kábítószert (?) behajította a suli udvarára. Azok meg, nem tudván mi történt, megszólaltatták a bombariadót, és a fél iskolát kiterelték az udvarra (ezt mondjuk nem értem), a másik felét meg pont fordítva: bezárták az épületbe.

14 órára már helyreállt a rend, a gyerekek legnagyobb sajnálatára, akik egész délután a bombáról álmodoztak. Este jött egy e-mail az igazgatótól, a példátlan és rendkívüli helyzetre tekintettel tele olyan kifejezésekkel, mint rendvédelmi erők (a rendőrök helyett) meg incidens (esemény) és oktatási intézmény (iskola), még egy helyesírási hiba is volt benne (franciául nagyon könnyű helyesírási hibát véteni!): az udvar helyett szerinte a vízfolyásba terelték be a gyerekeket. Kérdezgettem Bonitól, olyan-e a levél, mintha Fülig Jimmy írta volna, én úgy olvasom. Szerinte egyáltalán nem olyan, nem is érti a feltételezést. Érdekes tapasztalat mindig, hogy különböző az anyanyelvünk.

Spektruzmavar

Telefnon két ujjal, számítógépen kb. néggyel-öttel gépeelk, vadul, oda se flgyelve. Amikor felnéze a klaviatúrából, vagy átnézem eklüldés előtt az üzenetet, rémütlen átom a rengeteg hibát, amit gépeléskor vátek. Az évek sotaám egyr többet. Kihagyá, betűk felcsreélées, más betűk beszúóráűsa...

..asszem digitális diszkexiám van!

Viták a sulis időbeosztásról

Eléggé széles körben kritizálják a franciák a saját iskolarendszerüket amiatt, hogy a tanítás sokáig tart. Általánosban 16:30-kor, középiskolában gyakran 16-kor vagy 17 órakor végeznek a gyerekek (kivéve szerdán). Emiatt a különórákat nehéz bepasszintani a hétbe, és vagy szerdán délután járnak, vagy szombaton, vagy pedig esténként. Boni pl. csütörtökön és pénteken is 19:30-ra megy dobra, illetve zenekarra. Tényleg béna. Télen ez azt jelenti, hogy gyakran sötétben indulnak el iskolába (a tanítás 8 vagy 9 órakor kezdődik) és sötétben térnek haza. Igaz, egy vagy két óra ebédszünetük van délben. 

Mielőtt Amerikába elutaztunk 2024-ben, kivettem a könyvtárból három ismeretterjesztő könyvet Boninak: franciák által, francia gyerekeknek írt, Amerikát bemutató könyvet. Mindhárom író fontosnak találta megjegyezni azt a francia szemmel kuriózumnak számító tényt, hogy az amerikai gyerekeknek fél órájuk van ebédelni délben, és nincs menza, hanem otthonról hozott szendvicset esznek! Ezen a franciák csak a fejüket csóválják.

De általában a német rendszerrel állítják szembe a franciát, ahol a gyerekek a legenda szerint már 15 óra körül végeznek, és utána mennek a különóráikra. Nem tudom, nehéz az összehasonlítás, és nem is értem, hogyan lehetne ugyanazt a tananyagot rövidebb idő alatt leadni. Egyszer összeszámoltam: idén Boninak 26 és fél órája van hetente, de ezek nem 45 percek, hanem 50 vagy 55. Ezekből egy rajzóra, egy zeneóra és három tesióra – ezekken az órákon nem kell annyira koncentrálniuk, viszont mégis ott kell lenniük. Svájci barátnőm (Zürich) gyerekeinek 34 darab negyvenöt perces órájuk van, ez nettó több.

Szülőként nem tűnik annyira rossznak ez a későn végzés, főleg egy olyan gyerekkel, aki nem versenysportol, és nem jár naponta edzésekre. Ez utóbbi típusú gyerekek választhatják az ún. rugalmas időbeosztású sulikat (vagy osztályokat), de ilyenből kevés van, és ehhez olyan szinten kell sportolni vagy zenélni. Az általános iskolából csak egyetlen kisfiú ment ilyen iskolába. A zongoratanárnő szerint, akinek az egyik fia „sima”, a másik pedig ilyen „rugalmas” iskolába járt (klarinétozik), sokkal jobb az utóbbi. 

Egy másik hagyományos kritika az, hogy nemcsak túl későn végeznek a gyerekek, de túl korán is kezdenek, mint fent írtam, 8-kor vagy 9-kor. Ezzel megint nehéz egyetérteni, mert mihez képest túl korán? A lefekvéshez? Hát akkor korábban kell lefeküdni. Mindkét svájci barátnőm egybehangzó állítása szerint náluk is hasonló vita megy a közoktatásban (Zürichi gimiben 7:45-kor vagy 8:30-kor kezdődik a tanítás).

Ha létezik ideális időbeosztás a világon, akkor miért nem mindenhol azt alkalmazzák? Ha meg nincs minden szempontból ideális módszer, akkor miről vitatkozunk? Mindig lesz egy-két olyan szempont, ami valaki(k)nek nem jó. Én például szülőként az A és B hetekhez tudok nehezen hozzászokni, mindig keverem.

Múlt héten kezdődött amúgy az utolsó, és egyben a legkönnyebb trimeszter. Májusban és júniusban annyi szabadnapjuk van, hogy alig lesz teljes hetük. Az utolsó héten (júliusban) nem is lesz tanítás, de már a végefelé is rengeteg tanár választja azt a (szerintem) gáz megoldást, hogy a gyerekek egész órán filmet néznek.

Pocsék lakás, pocsék élet

Még most is nevetnem kell, amikor visszagondolok arra, hogy Boni még Budapesten egyszer rosszkedvében megkérdezte, hogy akkor most akkor haza kell villamosoznunk ebbe a pocsék lakásba? A budapesti lakásra gondolt, amit én a saját ízlésemnek megfelelően újíttattam fel és rendeztem be még a születése előtt, és amit Z-vel azóta is tökre szeretünk. Igazából már rég el kellett volna adni, de nem tudunk megválni tőle: csendes, de a város közepén van, tágas, világos, kényelmes. Nem tökéletes, az biztos, na de nem is pocsék!

Érdekes a szóhasználat, nem tudom, hol szedte fel (nem tőlem, az tuti). Mindenesetre egy hétig sok mindent lepocsékozott, azóta is ezzel ugratom. Szegénykém nagyon gyakran indokolatlanul rossz kedvű. Az az érzésem, egy hétig folyton azt elemeztük és fejtegettük, hogy éppen mitől van rossz kedve. Nekem ebben nagy szakértelmem van, én is pont ilyen voltam egész gyerek- és kamaszkoromban, sőt, még felnőttként is sokáig. Rettenetes volt. Remélem, Boni nem lesz ilyen. Próbálok neki ötleteket adni, hogyan űzze el a rossz kedvét, szomorúságát, lehangoltságát. Ilyesmiket mondok neki, hogy tűzzön ki maga elé konkrét célokat (könyv elolvasása, zongoradarab megtanulása, sakkparti lejátszása), figyeljen oda az étkezésre, a sportra, vegye körül magát jó fej emberekkel (és kerülje a panaszkodókat, önsajálókat), és hogy gondoljon arra: biztosan vége lesz a rossz kedvnek egyszer. Végső soron szerintem vannak emberek, lehet, hogy ő is ilyen (és én is ilyen voltam), akiknek a jó kedvért küzdeniük kell. 

Visszakanyarodva a pocsék lakásra, ami egy elismerten pocsék kerületben (8.) található. Azt hiszem, itt megvalósult a franciák álma, a társadalmi sokszínűség. Ugyanabban az utcában lehet találkozni műkörmös-műszempillás cigány kamaszokkal, akik a kis purdéikat terelgetik, illetve színházba (?) készülő, kiöltözött öreg nénikkel. A házunkba beköltözött egy fiatal meleg pár, akik gyönyörűen újítják fel a lakást (és szerintem tisztára hülyének néznek, hogy én műanyagra fomom cserélni az ablakaimat), illetve még ott lakik, évtizedek óta a Laci, aki ujjatlan póloban szokott a belső udvaron szotyolázni a Gazsival. Sok a turista, az egyetemista. Esténként az előttünk lévő téren hajléktalanok bandáznak, a szomszádos utcákban viszont közösségi kertek működnek. A túrós táska az egyik helyen 850 ft, a másikban 350 ft. Van ott művésznyomda, halal húsbolt, afrikai étterem. Félórán belül lehet venni kottákat, kenyérpirítót és kovászos rozskenyeret, úgy hogy még tömegközlekedni sem kell hozzá. Sok az újépítésű ház, vannak gyönyörűen felújított, százéves épületek, és sajnos rengeteg málló vakolat is (egy városnézű túrán egyszer frappánsan így hirdették a kerületben tett sétákat: Málló pompa). A képen a Mátyás tér egyik sarka.

Baki

Álmomban lovagoltam. Valójában soha nem szoktam lovagolni. Az ötlet maga is teljesen idegen (és félelmetes) számomra, Bonit sem lovagoltattuk pónilovon soha, ahogy ezt kisgyerekekkel szokás. Most álmomban azonban kantáron vezettem egy szép, barna lovat, amit felnyergeltem, majd felsarkantyúztam. Valszeg a Nemzeti Múzeumban látott középkori vas sarkantyúk ihlették az álmot. Fölültem a lóra, és elkezdtem pedálozni. Sarkantyú helyett ugyanis véletlenül pedált szereltem a lóra, mint vettem észre párszáz méter után a szerencsétlen hibát. Ez meg biztos a margitszigeti Bringó Hintó miatt volt, amit úszás után béreltünk, és amiröl Boni azt állította, hogy sokkal jobb volt, mint az úszás (legközelebb inkább egyedül megyek, amíg ök bringóhintóznak).

De a ló tök kényelmes volt azzal a pedállal. Ùgy lehetett menni vele, mint azokon a holland típusú városi bicikliken. Csak kicsit zavart, hogy nem rendeltetésszerüen használom, ezért zavaromban le is szálltam róla. Olyan érzés volt, mikor az ember dél körül veszi észre, hogy kifordìtva vette fel a pólóját, és azon gondolkodik, hányan vették észre reggel óta.

Tegnap este hazaértünk. 22 órakor Boni még házi feladatot írt, és szólt, hogy ma reggel 6:30-kor ébresszük, hogy át tudja még nézni a törit, mert ma dolgozatot írtak*. Szuper, hogy ilyen lelkiismeretes, de basszus két hét szünete volt. Minden nap jeleztük neki, hogy kéne tanulnia. Megáll az eszem, hogy mindent mindig a legutolsó pillanatra hagy.

* Azt állította, hogy a régens herceg definícióját a Piszkos Fred, a kapitány c. könyvnek köszönhetöen tudta, amit most olvasok föl neki. Örültem, hogy bebizonyítottam neki a magyar irodalom hasznosságát!

Szerintetek mit csinál ez a nő?

Nagyon vicces ezt a jellegzetesen mai mozdulatot egy 17. századi festményen viszontlátni a Magyar Nemzeti Múzeumban! 

Árak

Le vagyunk döbbenve az árakon. Eddig nem nagyon olvastam magyar médiát (majd mostantól, talán!), de egyszer azt írta a Le Monde, hogy Mo-on a Covid óta az infláció elérte az 50%-ot.

Nem is forintban sokkolnak az árak. Pl. simán kifizetem a piacon a hétezer-valamennyi forintot a kis eperért, áfonyáért, dióért, paprikáért. De amikor átszámolom euróba: te jó ég! Ez húsz euró!

A Palatinusba kettőnknek a belépő 16 euró!!

Barátnőm pont fordítva sokkolódik, amikor hazalátogat: a forinton van ledöbbenve, valutában átszámolva nem annyira. Pedig ő sem forintban kapja a fizuját abban az országban, ahol él, és külföldön ő sem számítja át az árakat forintra. 

Fotón (semmi köze a poszthoz): mamám töltött paprikája, mmmmm.

Budapest

Ezen a héten Mo-on vagyunk. Gondterhelten és stresszesen jöttem, mert a papám már a múlt héten is fogadott ablakosokat, és fény derült pár óriási és áthidalhatatlan nehézségre. Tegnap ismét eljött kettő mesterember, egymás után, és egybehangzóan kijelentették, hogy nincs itt semmi nehézség. Kikapják a régi ablakokat, hopp, beteszik az újakat, ennyi! Nagyon meggyőzőek voltak mindketten. Kár, hogy egy konkrét kérdésben egymásnak ellentmondtak. (??) 

Az egyik pasi egyébként többször is említette, hogy termékeiket szupportálják. Belegondoltam, hogy amikor fordítóként találkozom ezzel a szóval (to support), micsoda akrobatikus mutatványokot végzek, hogy úgy adjam vissza a szó jelentését, hogy választékos és magyaros is legyen egyben! Azt hiszem, nem fogok ennyit erőlködni, ha ez itthon ennyire bevett kifejezés. Egy gonddal kevesebb!

Voltunk bankban is, Z. bankszámláját intézni, na, az elképesztő volt, majdnem elküldtek minket a francba a Bevándorlási Hivatalba. Míg egy a szomszéd asztalnál ülő ügyintéző át nem szólt, hogy hová kell kattintani. Ezzel meg is oldódott a dolog és nem kényszerültünk hosszas adminisztratív tortúrába, huhhh.

Vicces volt tegnap este, amikor Boni a kádban fürdött, és óbégatott nekem, hogy mama, add ide a gödröt!!! Bementem, es Boni rámutatott a régi vizes játékai közül (amik a fürdőszobában vannak felhalmozva) egy vödörre. De nem esett le neki, és többször is elismételte, hogy a gödröt kéri. Megállapítottuk, hogy forma tekintetében tényleg van hasonlóság a két szó jelentése között (a tárgyak alakja). Hát még hangtanilag: gödör-vödör. Érthető, hogy összekeverte, talán tavaly nyáron használta utoljára a két szót. 

Jelszavakról

Kérdezte a barátnőm, hogyan lehetséges, hogy a Magyar Péter pártja neve pont az, mint a cipőmé? Így jutottunk el el két jelszóhoz: tisztelet és szabadság. A barátnőm helyeslően megjegyezte, hogy a tisztelet tök jó, sőt, jobb, mint a testvériség, ami a francia hármas jelszó egyike (a szabadság és az egyenlőség mellett).

Nekem sem tetszik egyébként a testvériség, mert míg a másik kettő jogi kategória, addig a testvériség  megfoghatatlan. Mert mit jelent ez pontosan: barátságot, egyetértést, szolidalitást? De hát ezek nem várhatóak el senkitől, ezeket nem lehet parancsszóra teljesíteni. De lehet, hogy egyszerűen csak egoista vagyok. Még a toleranciát is szívesebben látnám a jelszók között, mint ezt.

De a barátnőm folytatta: igen, a testvériség (ami franciául: fraternité, a frère, fivér szóbol származik) hímsoviniszta szó, és kirekeszti a nőket. Ez tök érdekes álláspont, és indo-európaiként (a barátnőm német) lehet, hogy sértő. De magyarként nem tudok vele egyetérteni, bár próbálok toleránsan hozzáálni ehhez az elvakult véleményéhez. Nekünk semleges, mindkét nemet lefedő, politikailag korrakt szavunk van a testvériségre, mégsem mondhatnánk, hogy mi, magyarok testvériesebbek voltunk vagy vagyunk a franciáknál (jelentsen bármit is a szó). Most hirtelen nem találok példát arra, amikor egy szó eredete miatt megkérdőjelezném magának a szónak a jelentését.

Vajon eljutnak-e egyszer odáig a feministák, hogy a francia hármas jelszót módosítani kelljen? Kíváncsi vagyok. Az már tény, hogy ma Franciaországban a kizárólag az általános (univerzális) hímnemet használni sértő, ha mindenkihez szólunk. Tehát pl. a rádióban nem azt mondják, hogy Cher auditeurs!, hanem: Chers auditeurs et auditrices! 

Magyarul mindkettő: Kedves hallgatók!

Tök jó, hogy Mo-on legalább ebből nincs vita!

Kétnyelvű családban

Elhangzott magyarul (zöld) és franciául (sárga):

Én: – Jól láttam, hogy Raphaёlnek el van törve a karja?! 

Boni: – Igen! Harmadszor!

Én: – Jaj, szegény.. de mi történt?

Boni: – És ugyanaz a karja harmadszor!

Én: – Nem mondod!

Z: – Láttad, Tamko, hogy Raphaёlnek el van törve a karja?

Én: – Igen! 

Boni: – És megint atlétika közben törte el!

Z: – Szegény gyerek, már másodszor!

Én és Boni: – HARMADSZOR!! 

Boni: – Ugyanazt a gátat ugrotta át!

Én: – Basszus... ugye Raphaёl balkezes? A bal kezét törte el?

Z:  – De hogy törte el?

Én: – Atlétika közben.. pont erről beszélünk Bonival.

Boni: – Nem, a jobbat!

Z: – És melyik karját törte el?

Én: – Hát én azt nem ugornám azt át még egyszer!! Szegény!

Boni: – A jobbat! Megint! Mindig azt szokta!

Én: – Basszus, azért veszélyes lehet ez az atlétika..

Z: – Vigyázni kell az atlétikán... 

 

Nálunk Z. mindig le van maradva egy kicsit, és gyakran ismételgetjük ugyanazt, mint valami papagájok. Fárasztó és még ennyi év után is fura. Fogalmam sincs, hogyan csinálják mások ugyanezt, de nagyon ritkán olvasok (akár könyvben, akár blogban) hasonló nehézségekről*, amelyek röviden összefoglalva: 

 

💥Minden kommunikáció olyan bonyolult! 💥

 

* Vagy egy másik, tipikus párbeszédünk:

– Boni, csináljak rebarbarás sütit?

– Re.. barbara?! Az mi?!

– Rhubarbe.

– Ja! Ok, csinálj! 

Ma, Franciaországban...

... annyira jó volt magyarnak lenni! Reménysugárként világítani ebben a polarizálódott, populista, dezinformált, kiszámíthatatlan és háborús világban! És ez nem csak valamiféle halvány reménysugár, hanem fényes és ragyogó és egyértelmű és sziklaszilárd kétharmad. Világos üzenet a korrupció, a hazugság, a gyűlöletbeszéd és az uszítás ellen! 

A múltkor a közértben mondta egy pasi, hogy jó lenne, ha a magyarok példát mutatnának a franciáknak ezen a vasárnapi választáson. És példát mutattunk!!

A Le Monde mai címlapja: „Orbán bukása után Magyarország visszatér Európába”

 Másnap (április 14.), főcím: „Magyar már az Orbán-rezsim utáni időszakot körvonalazza”

„A szavazás szimbolikus jelentősége óriási, az egyes embernek a végeredményre gyakorolt hatása pedig minimális”

A múltkor írtam, hogy olvastam egy jól megírt és elgondolkodtató röpiratot. Egy sorozat része volt, ami különböző társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Ennek a címe kábé: Választójogot mindenkinek, életkortól függetlenül. Amellett érvel, hogy az általános választójogot terjesszük ki a gyerekekre is, a születés pillanatától. Őrült ötlet, nem? Hát én is ezt gondoltam, amikor elkezdtem olvasni, de a csaj annyira meggyőzően és okosan érvel (ezt tanítani kellene!), hogy mire a végére értem, már szinte meg lettem győzve.

Végül is mire alapozva zárjuk ki a lakosság 20%-át a szavazásból? (A statisztikáknak és a hivatkozásoknak nem néztem utána, vakon elhiszek neki mindent.) Miért ennyire evidens a világon mindenhol, hogy a gyerekek nem gyakorolhatják ezt az alapvető emberi jogot? Lehet, hogy tényleg nincsenek a fenőttekéhez hasonló kompetenciái, például: rendszerszintű és kritikus gondolkodás, önreflexió, felelősségvállalás, konfliktuskezelés, kitartás, absztrakciós képesség stb., de most őszintén: mindegyik szavazni jogosult felnőtt képes minderre? 

Sőt, továbbmegyek: a világ legfejlettebb gazdaságának elnökéről elmondható-e vajon, hogy mérlegel, reálisan felméri a kockázatokat, felelős döntéseket hoz, empatikus és nem beszél össze-vissza? Na, ugye!

Az írónő tök érdekes szempontra is felhívja a figyelmet: oké, hogy nem mindegyik gyereknek vannak meg a fent említett készségei, vannak viszont a gyerekeknek más kompetenciái, amire mi, felnőttek már nem vagyunk képesek. Ilyen pl. több nyelvet hibátlanul megtanulni beszélni. Én nap mint nap szembesülök azzal, hogy a gyerekem mennyire könnyebben tanul mint mi, felnőttek.

Mindenesetre, írja, ennek a fenti gondolatmenetnek csak akkor lenne értelme, ha az általános választójog a kompetenciáktól függne – de hát erről nincs szó. Mindenki szavazhat, feltéve, hogy elmúlt 18 éves. Ha a választójog nem kompetenciaalapú, akkor hogyan zárhatjuk ki a gyerekeket a szavazásból azon az alapon, hogy nem elég kompetensek? Ez egy olyan ellentmondás, ami ellentétes a demokratikus elvekkel. 

Azt sem mondhatjuk, hogy mindig így csináltuk – ami igaz, de akkor igaz az is, hogy a nőknek sem volt mindig szavazati joguk (Fro-ban egészen 1944-ig!). Tök jó párhuzamot vont a kettő között: a gyerekek szavazati joga olyan morális pánikot kelthet, mint amit anno keltett a nők szavazati jogának kérdése.

További (szerintem tök jó) érve, hogy a gyerekek értelemszerűen több ideig fognak élni a választások hosszú távú következményeivel. Erre egy személyes anekdotát is felhozott, szerintem nagyon beszédes: egy idős nagypapa arra a jelöltre szavazott (meggyőződése ellenére), akire az összes unokája szavaz, mondván, hogy hát ők fogják viselni a választás következményeit. Ha nekik ez tetszik!

Szóval az elvi kérdést megoldottuk. Ha a demokrációkban minden ember egyenlő jogokkal rendelkezik, akkor ebből következik, hogy a gyerekeknek is kell tudniuk szavazni. A konkrétumokon csúszhat el minden, azok közül is például azon: hogyan szavazzon egy csecsemő?! Többféle megoldást is felvázol, majd azzal zárja le, hogy 3 éves korig legyen ugyan szavazati joguk, de gyakorlati okokból ne szavazzanak.

És egy tök jó következmény: ha a pártoknak a gyerekeket is meg kell tudniuk győzni, talán érthetőbb szövegeket írnának, aminek mindenki a hasznát látja majd. Utópia talán, de hosszú távon a felnőttek is jobban eligazodnának a pártok üzenetei között, és a gyerekeket is komolyabban venné mindenki. Arra a felvetésre, hogy a gyerekek biztos arra szavaznának, akikre a szülők is, azt írja, hogy ezt nem lehet előre tudni. Amit tudni lehet szociológiai tanulmányokból: a felnőttek általában arra szavaznak, akikre a szüleik.

Én egyébként azzal érveltem volna az elején az ötlet ellen, hogy Boni nem tudna jól szavazni (bár, mint írja, ez is nézőpont kérdése), mert hiába okos, nincs tisztában a saját érdekeivel: minden hétvégén elmismásolja a fogmosást. Hiába mondom neki, hogy a maradandó fogaira még 80 évig szüksége lesz, hogy ha most elromlanak, nincs helyettük másik. A saját jövőbeli egészségét áldozza fel lustaság, provokáció és kényelem oltárán.

De hát nem ugyanezt csinálják a dohányzó felnőttek is?! 

Egy francia vígjáték

Olyan jó filmet láttunk, vicceset és izgalmasat. Ha esetleg Mo-on vetítik, szerintem érdemes megnézni! Bonival az elmúlt években sok Hitchcock-filmet néztünk meg, többek között a Hátsó ablakot és a Szédülést is. Ezért nagyon élveztük ezt a filmet, mert többek között erre a két Hitchcockra épül.

Arról szól, hogy egy Hitchcock-szakértő gyilkosságot vél látni az ablakából: a szomszédja mintha megölte volna a feleségét! De hát nehéz neki hinni, mert pontosan ez a története a Hátsó ablaknak is... nem lehet, hogy csak szeretne végre tanúja lenni egy gyilkosságnak az ablakából?  Meggyőzi a férjét, aki krimiíró, hogy nyomozzanak az ügyben, erről a nyomozásról szól a film. Teljesen bolondok mindketten, imádtam. Nem árulom el a végét, de még a közepét sem, hogy történik-e gyilkosság? Mind a három színész (a nő, a férje és a szomszéd) szuperul játszik. Voltak benne olyan részek, ami nem való egy tizenkétéves gyereknek (párkapcsolati problémák stb.) de nem volt zavaró. Nagyon tetszett Boninak is.

A filmben megjelenik Hitchcock, interjút ad a női főszereplőnek (aki a jelenetet persze csak elképzeli). Ha jól értettem, az egészet mesterséges intelligenciával készítették, Z-nek ezzel a résszel voltak fenntartásai. Szerintem pedig ez inkább a jól sikerül jelenetek közé tartozott (igaz, az egész film jól sikerült, szerintem), de értem, hogy az elvet kifogásolja. 

Nagyon jó kedvűen jöttünk ki a moziból. Főleg, hogy egy hajszálon múlt, hogy nem a Super Marióra ültünk be!

Egy új olvasó: Bonifác

Tegnap Boninak nem volt suli, én viszont dolgoztam. Igaz, csak félmunkaidőben, így volt alkalmunk elmenni moziba, és kicsit olvasni is napközben. Amikor a nappaliban ültem, könyvvel a kezemben, Boni zavartan bekukkantott, és tudatta velem, hogy ezt a röpiratot (felmutatta) el fogja olvasni. Örültem, mert régóta mondom neki, hogy olvassa el (majd írok róla).

Visszatemetkeztem a saját könyvembe, amikor hirtelen gyanút fogtam. Ez a röpirat a dolgozószobámban hevert, az íróasztalon (hogy írjak róla). Utánamentem, egymásba botlottunk a küszöbön, Boni épp jött kifelé.

Benéztem a szobába: a számítógépem nyitva, a böngészőben a blogom. Beleolvasott! - esett le rögtön. Azért lobogtatta zavartan a röpiratot, figyelemelterelésből!

Vajon fog-e valamit mondani, kérdezni. Érdekes, és jellemző, hogy nem kérdezett konkrétan rá semmire, viszont ezerféleképp tudtomra adta, hogy olvasta. A mozi után odasündörgött hozzám és megkérdezte, hogy a Boniface az tulajdonképpen magyar vagy francia név? Később hangosan énekelgette: Boni vagyok! Boni vagyooook! Majd rámnézett: és te ki vagy?

Este elmentem futni, és mikor hazaestem, és leültem a nappaliban, odarohant a kanapéhoz. A hátára feküdt, felemelte a lábait, és rárakott egy könyvet - pont úgy, ahogy a fotón, amit a múltkor közzétettem róla! Utána felállt, és azt rikoltotta: Majmoké a világ! A verset elolvastattam és megtanultattam vele még a múltkor (majombakák helyett majombabákat tanult meg, olyan cuki!).

Vacsi közben végül én mondtam meg neki, hogy ugye tudod, hogy a Boni te vagy? Akkor már megoldódott a nyelve, bólintott, hogy igen, kérdezte, hogy mi ez a blog, miért írom. Végül is semmi olyan nincs itt, amiről nem akarom, hogy tudjon, kivéve talán azt a rész, amit Gabriel anyukájáról írtam. Boni előtt nem akarom a nőt kritizálni.

Ma reggel, indultunk szolfézsra, Z. puszit adott épp neki, amikor valszeg eszébe jutott Boninak a múltkori posztom. Mi idegesít a férjemben? - kukorékolta, majd vidáman Z-hez fordult: Tudod, hogy a mama megírta az interneten, hogy nem fejezed be a mondataidat?!

Mi idegesít a férjemben?

Hát az, hogy ha kérdezek tőle valami, mondjuk eldöntendő kérdést, vagy ha ő maga kezd el mesélni bármit, akkor – és ez akármi lehet, politikától kezdve vicceken át egészen addig, hogy összefutott a szomszéddal, és hogy az a nő folyton! beszélget valakivel, elképesztő, ritka az ilyen teremtmény, áll az utcán és traccsol, de vajon hogy szerethet valaki ennyit beszélni? és ilyen változatos emberekkel! a bolti eladótól kezdve a gyógyszertárosig, bezzeg a férje inkább átmegy a túloldalra, csak hogy köszönni ne kelljen, a múltkor is a lépcsőházban leszegett fejjel haladt a fal mellett, pedig előtte, sőt, aznap reggel még üzeneteket írogatott, hogy a mi kazánunk ilyen hangos-e, amúgy tök normálisak mindketten, és kiderült, hogy az ő kazánjuk, ahogy bemelegszik, megnyom egy csövet, amiben víz van (ez mi lehet), és azt hallják minden reggel, és ezért nem halljuk mi, szóval a férjemben több dolog is idegesít, és most, hogy már Bonival ketten kritizálhatunk egyetlen szerencsétlen embert, ugyanakkor kénytelenek vagyunk kritizálni, mert rémesen idegesítő, de amúgy meg tök jó, hogy Bonival ennyire egy húron pendününk, sajnos viszont Z. rovására, de tényleg minket mindig ugyanaz idegesít Bonival, ez biztos a magyar vérvonal, Borsodból hoztuk magunkkal, hihi, Boni még soha nem is volt Borsodban, pedig biztos ott szaladgálnak az ilyen célratörő és konok emberek, mint amilyenek mi vagyunk, magyarok, ebben a családban, hol is tartottam? mit is akartam mondani? mi van? ja, hogy mi idegesít a férjemben? Hát hogy...

... soha nem fejezi be a mondatait!!! 

Az én finnyás hozzáállásomról

Ma hajnalban (!) írt a Műanyagos egy e-mailt: „Keresgéltem a fotókönytárunkban, de olyat, amilyen az Ön lakásában van, sajnos nem találtunk. Remélem sikerrel jár a projektben.”

Úgy érzem magam egyrészt, mint egy autista, aki fel tudja ugyan dolgozni a szavak elsődleges jelentését (1. nincs fotójuk, tehát 2. nem tudnak nekem ablakot csinálni), nem tudja azonban értelmezni az üzenet mögöttes tartalmát. Miért írta ezt, miután már szakítottunk úgymond, telefonon?!

Úgy tettük le a telefont, hogy én megkérdőjeleztem a fotó hitelességét, és azt mondtam neki, hogy ha valóban ők készítették azt az ablakot, akkor biztos van ott még több kép is róla, jobb minőségben (előtte–közben–utána fázisképek). Nem igazán diplomatikus módon azt is tudtára adtam, hogy csak ekkor fogok hinni neki.  Erre ő meg megígérte, hogy utánanéz.

A reakciójára, megbízható autistaként, három lehetséges forgatókönyvet képzeltem el, mutatom, zárójelben a megvalósulás esélyével:

1. Soha többé nem hallok felőle (98%).

2. Jelentkezik a fotókkal, és elmagyarázza, hol és mikor készültek, felajánlja, hogy elmehetek megnézni személyesen az ablakot. Ekkor bocsánatot kértem volna tőle, amiért meghazudtoltam (1%)

3. Elmagyarázza, hogy miért hazudott, akár azt is bevallja, hogy ő a tulajdonképp a hazugsággal akart igazat mondani (értsd: soha nem volt dolgunk ilyen ablakkal, de ugyanilyen szépre meg tudjuk csinálni) továbbá bocsánatot kér (1%). 

De ilyenre, mint amit ma reggel küldött, nem számítottam! Ez se nem ajánlat, se nem vallomás.

Másrészt pedig úgy érzem magam, mint egy Gogol-tragikomédiában, ahol az arcátlan kamu, a pimasz böff és a mindent átitató korrupció a társadalom alapállapota. És akkor jövök én, és ebben az erkölcsi fertőben azon rugózok még mindig, hogy valaki hazudott nekem egy kicsit?! 

Ahelyett, hogy örülnék! 

Tanulási testhelyzet

– Bonikám, nézd már át azért a szavakat, mielőtt kikérdezlek! – szóltam Boninak, és mikor felpillantottam, ebben a kényelmes pózban találtam a gyereket:

A hazugságról

Volt egy kellemetlen, sőt, kínos beszélgetésem az ablakossal, amelynek a végén 99%-ban biztos lettem benne, hogy hazudott, és hogy egy olyan ablak fényképével akarta a saját munkájukat illusztálni, amit a netről szedett le, és ami nem az övé. Rettenetes volt, amikor a gyanúmmal szembesítettem, és csak annyit mondott, hosszú szünet után, többször is: Jaaaaajjjj. Majd: Erre nem tudok mit mondani. Szinte már-már beismerte, de aztán maradt annyi ideje, hogy összeszedje magát és védekezzen. Azt állította, hogy azt a fotót a saját telefonján, az ömlesztett képtárában találta. Így utólag azt kellett volna megkérdeznem, hogy akkor hogyan került egy másik cég honlapjára? De mindegy is, mert azt a stratégiát választotta, hogy védekezik és tagad – holott ebben a szakaszban, ha beismerte volna, még adtam volna neki egy esélyt. Arról nem is beszélve, hogy emberileg is mennyire klasszabb lett volna.

Az a durva, hogy erre a hazugságra semmi szüksége nem volt! Az ő honlapján ennél sokkal, de sokkal jobb fotók és szebb ablakok vannak (bár a kérdés felmerül, övék-e?). Az történhetett, amit Zenjebil is írt: nem egy dörzsölt csalóval volt dolgom (hiszen akkor nem bukott volna le fél perc alatt), hanem egy olyan pasival, aki kényelmi okokból nyúlta le más fotóját. Szinte biztos vagyok benne, hogy tudnak ugyanolyan szép ablakot gyártani.

Kétszer is visszahallgattam a beszélgetésnek ezt a részét (nyolc perc), nagyon tanulságos volt. Egy ponton szinte fölénybe került, mert úgy akart engem beállítani, mint valami kukacoskodó nőszemélyt, aki őt meghazudtolja, holott a fényképpel egyszerűen csak segíteni szeretett volna (ez így konkrétan elhangzott). És igen, a kérdés számomra is fölmerült, elvi síkon: vajon a becsületesség (nagyvonalúság, szabadság stb.), ahogy azt a szépirodalomból tudjuk, tényleg teljes, nem megbontható egységet alkot, mert ha megbontjuk, fölfeslik az egész, azaz egy ember vagy korrekt, vagy nem, átmenet nincs. Vagy pedig, ahogy az a valóságban történik, és amiről az igazságszolgáltatás is beszámol, tényleg léteznek ún. kisebb és nagyobb hazugságok?! Vannak nagyon, közepesen és kicsit becsületes emberek, létezhet ez?

A kérdés ebben a gyakorlati helyzetben viszont nem merül fel. Kétmillió forintot kellene átutalnom a pasinak most, mielőtt még a munkát elkezdi, majd kétmilliót az ablakok beépítése után. Hát én ezt nem merem megtenni! Viszont kérdés, hogy mi lesz most. Lehet, hogy az egész projekt tolódik, mert hol találok én most olyan ablakost, aki szép ablakot tud nekem készíteni, és még talpig becsületes is?! 

Esetem az ablakosokkal

Budapesten három ablakos céget hívtam ki az ablakaim felmérésére egy esetleges nyári ablakcsere miatt. Ebből az egyik műanyag ablakra (Műanyagos) kettő pedig fára (Asztalos1 és Asztalos2) adott vagy fog adni árajánlatot. Mindhárommal egy-másfél órát beszélgettem. Elmagyarázták, hogy pontosan mit is csinálnának, miből, hogyan stb. Nem rejtettem véka alá, hogy még nem döntöttem az anyagot illetően, és hogy több céggel is tárgyalok párhuzamosan (barátnőm megfogalmazásában: castingot tartok). Mindhárom pasi korrektnek és kompetensnek tűnt.

Aztán tartottunk egy családi kupaktanácsot, és arra jutottam, hogy a műanyagot választom, mert: olcsóbb, tartósabb, nincs vele utólagos macera, és nem százszor rondább mint a fa (csak egy kicsit). Ráadásul a Műanyagos nagyon szimpi volt, és megbízhatónak tűnt. A papámék vele csináltattak egyszer ablakokat, és ha a papám meg volt vele elégedve, az számomra ajánlólevél.

Úgy tűnt, megoldódni látszik a dolog: kiválasztottam a számomra leginkább megfelelő ablakost, aki ráadásul a három közül a legrokonszenvesebb és valószínűleg a legolcsóbb is. Ha áprilisig megrendelem nála (50% előleg kifizetésével), júliusban be is építik. Felhívtam a festőmet: elvállalta az utólagos rekonstrukciót. Minden klappolt!

Még a helyszínen kértem a Műanyagost, hogy küljön át egy fényképet, hogyan oldaná meg az ablakom felső, félköríves részét. Egyébként mindhárom mester azt állította, hogy nagyon sokszor dolgoztak már ilyen típusú ablakkal, de egyiknek sem volt erről fotója. Tegnap a Műanyagos átküldött végre egy pici, homályos fotót, amin egy ugyanilyen ablak átható, mint az enyém, csak műanyagból.

Megmutattam a Google Image-nek a fényképet, hogy keressen rá a neten. Meg is találta, csak éppen egy teljesen más honlapon. Egy idegen cég oldalán, alatta leírással és magyarázattal arról, hogyan lehet régi fatokba műanyagot beépíteni. Írtam a Műanyagosnak, hogy ez az ő ablakuk? Igen, válaszolta, ez a „mi termékünk, még félkész állapotban”. 

Ha az ő termékük, akkor miért szerepel egy másik cég honlapján? Felhívtam az ezen az idegen honlapon található telefonszámot. Megkérdeztem, hogy nekik dolgozik-e a Műanyagos. Unszimpi hang válaszolt, és kikérte magának. Ez az ő saját ablakuk, ők csinálták.

Melyikük hazudik? Ha az én Műanyagosom a netről levett egy fotót, amit nekem ebben az udvarlási szakaszban (még nem írtam alá semmit) úgy ad el, mint saját terméket – az nagyon gáz lenne! De minden jel erre mutat sajnos. Ha így van, akkor én ennek az embernek semmit nem hiszek el az ég világon, fizetni meg végképp nem fizetek 50%-ot a semmire. Hajjaj! De mi van, ha a másik hazudik, és a Műanyagostól csórta a képet? Olyan ideges lettem, hogy elkezdtem a Boninak vásárolt csokitojásokat egyenként megeszegetni, pedig ilyen SOHA nem szoktam csinálni!

Hétvégi állapot, SAJÁT fotó

Választási plakátok

Pár napot Magyarországon kellett töltenem ügyintézes miatt. Ezt a posztot a reptéren írom, visszafelé. Végigdumáltam a két napot, amelynek minden másodpercét kihasználtam, de hullafáradt vagyok. 

Már alig vártam, hogy lefotózzam a rettenetes választási plakátokat. Fro-ban most zajlanak a polgármesteri választások, és Boni döbbenten látta, hogy úgy is lehet kampányolni (én nem láttam, Fro-ban nagyon ritka), hogy a plakáton az ellenfelet szapuljuk. Elmagyaráztam neki, hogy Mo-on ez nemcsak hogy szabad, de évek, évtizedek óta bevett és működő gyakorlat.

De akkor tátottam leginkább a számat, amikor tegnap lementünk a barátnőmmel, hogy megebédeljünk valahol, és a következő plakátokat láttuk a téren:

Mari barátnőmnek beugrott, hogy most vannak a választások Romániában is, ezek nekik szólnak. Én inkább arra gondoltam, hogy az itt élő román kolónia saját jelölteket indít. Eszembe jutott, hogy a kolléganőm, akivel egy repülőn utaztam, szintén románhoz ment férjhez (így lett a gyerekük NÉGYnyelvű). Hihetetlen, mondogattuk, miközben odaértünk a pizzériához. Egy rendőrnek kinèző nő állt az ajtóban. - Nem tudom beengedni önöket - mondta, -  bent filmforgatás van!

Ekkor körülnéztünk: állványok, hangfelszerelések, kábelek stb. mindenhol! “Poliția” feliratú, villogó autók, és az utca, a sarki bár neve mind-mind románra átnevezve, ! 

Stressz

Múlt hét csütörtökön beszéltek a gyerekek a tanárnővel, és kiderült, hogy Boninak igaza volt: nem egy másik felfedezőt kellett bemutatnia a Marco Polós kiselőadás keretében, hanem egy olyan felfedezőt, akit MP inspirált. Egy rosszul megválasztott névelő miatt félreérthető volt a kiosztott fénymásolaton az adott mondat! Még jó, hogy Boni tud gondolkodni, és rögtön levette, hogy nem jó az, amit Barbara rá akart tukmálni (egy szabadon választott felfedező összehasonlítása MP-val). Egyébként én is felültem Barbara határozott parancsának, és a ChatGPT-vel közösen már kiokoskodtam, melyek a hasonlóságok és eltérések Kőrösi Csoma Sándor és MP között (Ha szeretnéd, írok egy rövid összefoglalót is! Ha szeretnéd, el tudom magyarázni 5–6 mondatban! Ha szeretnéd, készítek táblázatot! Ha szeretnéd, lehozom érted a csillagokat az égből!).

De ennek ellenére nem sietett Boni a kiselőadással, és péntek este vettem észre, hogy tulajdonképpen néhány papírra vetett mondattöredéken kívül nem csinált semmit. Tök mérges voltam, mert az Anyukakommandó PPT-prezentációt várt tőle péntek estére. Úgyhogy azt csináltam, amit Fella: amíg péntek este Boni próbán volt, a jegyzetei alapján megcsináltam helyette a slide-okat (imádtam, isteni volt, de pszt!!!)

Ennek alapján a Martin nevű gyerek a hétvégén elkészítette a közös PPT-ot. Olyan csicsás lett, mint egy barokk templom, Boni elismerően nézegette. Külön-külön elpróbálták a részüket (Bonikám ezt vasárnap 20 órakor tette, aggasztó, hogy mindent az utolsó pillanatra hagy...), hétfőn kellett volna közös főpróbát tartaniuk ebédszünetben, de a két másik gyerek nem várta meg Bonit. Erről semmi többet nem tudtam belőle kiszedni: Gabriel és Martin délben próbáltak, egykor elmentek enni – Boni meg egyre ment vissza a suliba, a megbeszéltek szerint. Miért nem várták meg? Rejtély. Boni csak a vállát vonogatta.

Addigra Barbara már annyi üzenettel bombázott, hogy már nem is válaszoltam rájuk – nem vagyok köteles minden hülyeségre reagálni, vagy a gyerekem iskolai konfliktusait megoldani (aki erre nem is kért meg!). Sőt, elgondolkodtam azon, hogy az ország nyelvét nem beszélő szülők tulképp ebben az egy helyzetben mégis csak előnyben vannak: nem kell felbőszült szülőkkel konfrontálódniuk!

Tegnap előadták az összecsapott, el nem próbált kiselőadásukat. 20/20-ast kaptak, jelentette Boni, ám a netes naplóba neki csak 18-at írtak be. Mi történhetett? Tényleg rosszabb volt a másik kettőnél, mert azok nélküle gyakoroltak, vagy tényleg rosszabb volt a másik kettőnél, mert összecsapta a feladatot? Vagy mindkettő?! Vagy a tanárnő tévedett?

Szín

A hétvégén észrevettem, és meg is jegyeztem a fodrásznál, hogy az egyik falon ugyanolyan színű a tapéta, mint a kabátom. Nézegettük, vizsgálgattuk, hát ez tényleg pont ugyanaz az árnyalat. Ekkor feltettem a fodrásznak a kérdést, hogy:

– Na és ez milyen szín?

 

Ilyesmi

Meglepő választ adott, azt mondta:

– Nem tudjuk!

Azért lepett meg ez a reakció, mert mióta megvan ez a kabátom, kivétel nélkül mindenkinek megvan róla a maga véleménye (Ez KÉK! Ez ZÖLD!), és mindenki meg van győződve a saját igazáról – hiszen ha kéknek (zöldnek) látja, akkor neki az kék (zöld), a világ tőle felfordulhat. Olyat még soha senki sem mondott, hogy az univerzális igazságnak (kék/zöld) nem sikerül a nyomára bukkannia. Ez már szinte a filozófiai kérdésel rokon: létezik-e valóság az érzékeléstől függetlenül?

Majmoké a világ

Hej de messze majomország,
ott terem majomkenyér,
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol,
egyiké majommennyország,
másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,
pávián, orángután,
mind majomújságot olvas
majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől
zúg a majomreterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.

Weöres Sándor, Majomország (1955) 

Hogyan vesszünk össze mindenkivel, egyszerre?

Sikerült ugyanazon konfliktus minden érintettjével összevesznem: Bonival, az apjával és Barbarával (Gabriel anyja). Kicsit orrolok a tanárnőre is, aki feladta a gyerekeknek, hogy háromfős csoportokban dolgozzanak egy (hétfőn prezentálandó) kiselőadáson anélkül, hogy erre az iskolában idejük és lehetőségük lenne. Tehát iskolán kívül kell megoldani ezt három olyan gyerekkel (Boni, Gabriel és egy turbulens Martin nevezetű), akik ki sem látnak a sok különórából és családi programból. Hogyan, mikor csinálják meg? Hogyan lehetne összeegyeztetni miniszteri azsendájukat?! 

Mindenkinek van egy kis igaza. Barbarának abban, hogy nyilván nekünk, anyukáknak kell megoldanunk, hogy a gyerekeink találkozhassanak. Bár ez a pont vitatható. Mindenesetre fogta magát, és szétosztotta a három gyerek között az elvégzendő feladatokat. A tanárnő egy öt pontból (három gyerekre!) álló vázlatot készített a kiselőadáshoz, ezt a Barbara a úgy oldotta meg, hogy az első és a harmadik ponthoz beírta a saját gyereke nevét, a másodikhoz a Martint, a negyedikhez a Bonit, és az ötödikhez mindhármójukat.

Itt Z. elvesztette a fonalat, vele emiatt (is) vesztem össze. Őrület, hogy ha kicsit is koncentrálni kell, már kikapcsol az agya!

Szóval Barbara kiosztotta a gyerekeknek a kiselőadás részeit azzal az instrukcióval, hogy péntekig (holnap) készítsenek PPT-t, amit a Martin a hétvégén egybegyúr, majd hétfőn ebédszünetben elpróbálják. 

Tegnap végre leültettem Bonit, hogy csinálja meg a ráeső részt, és kiderült, hogy ő ezt a részt nem akarja megcsinálni. Tényleg a legnehezebb rész volt az övé, megértem, hogy idegenkedett tőle, plusz az is zavarta, hogy ez így önkényesen lett ráosztva. Leordított minket ebédnél, hogy ő ezt nem csinálja.

Következő konfliktus: erre az ordibálásra én azt mondtam neki, hogy oké fiam, akkor én többet nem segítek, és az egész kiselőadás-ügybe nem is szólok bele, menedzseld egyedül, de hozzál jó jegyet. Erre meg Z. és Barbara ugrottak nekem, hogyan hagyhatom, hogy a gyerekem kihúzza magát a közös munka alól.

Tegnap este végül is egy ilyen öszvérmegoldásra jutottunk, hogy ma beszélnek a tanárnővel, pontosítsa a részleteket, és a tanárnő közreműködésével jussanak valamilyen konszenzusra. Gabrielt, a jövendőbeli ügyvédet kértem meg, hogy járjon közbe a nőnél, mert tudtam, hogy Boni nem fog megbeszélést kezdeményezni (az is idegesít, hogy csak otthon áll ki magáért üvöltözve).

Mindenkinek megértem egy kicsit az álláspontját: Barbara, látván a feladat nehézségét, döntött arról, hogy melyik gyerek mit csináljon, és most meg van döbbenve, hogy az egyikük nem végzi el a feladatot. Boni nem akar unalmas résszel bíbelődni, ő erre soha nem vállalkozott, és nem érti, hogy ezt hogyan kényszerítheti rá valaki, aki se nem tanár, se nem résztvevő. De szerintem az is valós érv, hogy mások konfliktusába én magam nem szeretnék belefolyni, hiába a gyerekem az egyik fél. Z-t is megértem valamilyen szinten, hogy a gyerek iskolai nehézségeit nekünk kellene kezelni, főleg, ha két másik gyerek jegye függ tőle. De hogy a tanárnő mire gondolt, amikor ilyen feladatot adott, amelyen már most három felnőtt tépi a haját?! 

Egyébként a téma: Marco Polo, és Boni része: „Ismertess meg az osztállyal egy másik olyan felfedezőt, akit nagyra tartasz, és magyarázd el, miért”. Azt mondja, nem akar másról beszélni, ő a Marco Polóra jelentkezett. Én meg azt mondom neki, hogy emelkedjen felül a sértettségén, valakinek úgy is meg kell csinálnia ezt a szar részt. Még egy részletet is felolvastam neki egy könyvből Sajnovits Jánosról.

Sőt: egy pillanatban végigcikázott a fejemben mint lehetőség, hogy basszus megcsinálom azt a hülye Power Pointot ÉN MAGAM, ehelyett az időrabló és méltatlan civakodás helyett. 

Olvasás, könyvek

Nem szeretném, hogy olyan gyerekem legyen, aki nem olvas szépirodalmat – ezt így durva leírni, pedig így van. Mások gyerekeivel sokkal engedékenyebb vagyok, és ki tudom mondani, hogy az olvasás nem való mindenkinek, de Bonival kapcsolatban szigorú álláspontot képviselek: olvasni KELL. Talán mert szerintem neki tényleg való a szépirodalom. Talán mert szeretem azt gondolni a nem olvasásról, hogy – Atticus Finch szavaival élve – mi nem így éljük az életünket.

Többféle tanácsot szoktam adni neki. Elsősorban azt, hogy bármivel foglalkozzon is később, legyen mindig egy folyamatban lévő olvasmánya, és hogy lehetőleg hetente olvasson el egy könyvet (tudom, ez aztán végképp durva, ez már egyszerűen parancs). Könyv és könyv között van különbség, ne higgyen a ma divatos PC narratíváknak, továbbá a képregény és a manga nem váltja ki a regényeket. Nagyon fontos az is, hogy olvasmányairól tudjon értelmesen és érdekesen beszélni. Próbálom rászoktatni (eddig sikerteleül), hogy ceruzával a kezében olvasson, és jelölje meg a kedvenc részeit, különben utólag nehéz megtalálni bármit is.

Az évek során, főleg az elmúlt hónapokban rengeteg könyvet hagyott félbe, amely gyakorlatnak nem vagyok ellensége ugyan, de ami sok, az sok. Nem tudtam elképzelni, hogy tényleg ne tessen neki egyik sem. Elmagyaráztam pedig, hogy az olvasás nem ad olyanfajta azonnali örömöt, mint a telefon görgetése, és hogy nem szabad az első tíz-húsz oldal után feladni, néha kicsit erőltetni kell. (Persze nehéz dolga van a Harry Potteren felnövő generációnak, ami szinte rögtön izgi.) Figyelmeztetem, hogy ha nem szakít tudtaosan időt az olvasásra, könnyen eltelik úgy egy nap, hogy nem vesz könyvet a kezébe.

A félbehagyási mániája miatt úgy indultunk neki a síszünetnek, hogy nem csodálkoztam volna (viszont eléggé kétségbe lettem volna esve), ha két hét alatt egyetlen könyvet sem olvas el. Szerencsére a suliban feladtak neki egy kötelező olvasmányt (Vendredi ou la vie sauvage, Michel Tournier), amit még a kocsiban befejezett, pedig csak március végére kell. Aztán a sógornőméknél volt egy nagy közös beszélgetésünk a könyvekről és az olvasmányokról, ami szerintem újra elültette benne az olvasás igényét (mert mostanában én hiába papolok mondom neki). Elszaladtak még ott Genfben a boltba, ahonnan Jean-Claude Mourlevat Tomek c. könyvével jöttek haza, ő választotta magának. Ja, mert azt is el kell mondanom, hogy általában én szoktam neki hazacipelni könyvesboltokból meg könyvtárakból, illetve rendelni az internetről azokat a könyveket, amelyekről jókat olvasok vagy hallok.

Síelésre Az éhezők viadalát vitte el, abba bele sem kezdett. Kijelentette, hogy az ilyen típusú könyveket (?) nem szereti (ő kérte karácsonyra!). Egyszer síelés után felkerekedtek az apjával, elbuszoztak (!) a legközelebbi könyvesboltig, ahol megvette a Mourlevat-könyv második részét (kiolvasta), illetve vettek egy csomó Sherlock Holmest (ezeket is) és Tolkient. A Gyűrűk urával évek óta küzd; elkezdi, abbahagyja, elfelejti, újra elkezni, belebonyolódik, megunja, félreteszi, újra elkezdi... most azt állítja, hogy a Hobbitban található térképpel felvértezve be fogja tudni fejezni.

Még a síszünet alatt felhívtuk az itteni könyvesboltot, hogy tegyenek félre nekünk egy példányt a március elején megjelenő új könyvből (egy sorozat harmadik része). Képzeljétek, évek óta próbáltam magam leszoktatni arról, hogy az Amazonon rendeljek könyvet, csak hát olyan praktikus volt. De amióta mosószerillatú könyveket küldenek (valami tárolási hiba folytán, gondolom), azóta inkább kivárom, hogy a helyi könyvesboltban meg tudjam őket vásárolni. Erre az új könyvre hónapok óra vártunk, és mindkettőnk egybehangzó véleménye az, hogy: megérte! Annyira vicces, annyira ütős! Sőt, én azt mondtam Boninak, hogy ha egyetlen ifjúsági sorozatot kellene megneveznem kedvencnek, akkor ez lenne az (második: Baudelaire árvák, harmadik: Harry Potter). Szerintem ez a fiatal írónő egyszer még világhírű lesz!