Jaj, istenem, annyira jó hetet töltöttünk a hegyekben! Szuper volt síelni, és egész nap a szabad levegőn lenni. Erről a síszünetről két dolgot is el kell mesélnem: az egyik az, hogy Boni meglepően önállóan közlekedett a sípályákon. Elkóborolhatok? – kérdezgette, amikor felértünk a sífelvonóval, és bármit mondtam is, elkóborolt. Persze ismertük már a pályákat, általában messziről láttuk is egymást olykor-olykor. De ez azért mégiscsak fura ahhoz képest, hogy még pár évvel ezelőttig is folytonos probléma volt az, hogy könyvesboltban, könyvtárban vagy üzletben soha nem akart tőlem egy-két méterre eltávoldoni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha mondjuk egy nagyobb könyvesboltban én a zsebkönyveket akartam megnézni, ő pedig az írószereket, akkor nyavalyogva és duzzogva kivárta, amíg megnézem a könyveket, és utána együtt kellett átmennünk az írószer-részlegre. Egyedül nem ment. Ok, az utóbbi egy-két évben azért kicsit jobb lett a helyzet (ha messziről rámlátott, akkor néha átment), de még most is, a síelés alatt is, ha azt mondtam neki a sílécmegőrzős öltözőben, hogy kint megvárom, mert megsülök, akkor inkább ő is kijött velem együtt.
Ezért teljesen meglepett, hogy egyedül közlekedett a pályákon, felvonókon, ráadásul telefon nélkül (csak egy AirTag volt nála). Sőt, alig bírtam lebeszélni róla, hogy ismeretlen terepen is lemenjen. Amúgy ugyanez a gyerek, ha futni hívom, nagyon ritkán jön el velem, az usziban pedig inkább csak lubickol meg hancúrozik, de nem a távokat ússza, szóval meglepő, hogy a síelést meg ennyire élvezi. Ezen a lenti képen, amit a felvonóból fotóztam, a bal oldalon látható, ahogy fegyelmezetten síel. Még elég fegyelmezett, de már kezd hülyeségeket is csinálni – mindig megállapítom, hogy a kamasz fiúk a legszörnyűbbek a sípályákon (főleg csoportosan).
Minden szuper volt: az időjárástól kezdve (ragyogó napsütés) az oktatón át (már ismertük) egészen a szállásig. Ez utóbbi fél percre volt az egyik sílifttől, kényelmes ágyakkal, jól felszerelt konyhával, úgyhogy én egy hétig azt mondogattam, hogy foglaljuk már le most jövőre ugyanezt, mert ennél jobbat nehezen fogunk találni. Szóltunk is az ügynökségen dolgozó szimpi csajnak, aki fel is írta egy papírra. Eljött az utolsó nap. 10-kor kellett elhagynunk a szállást. Simán sikerült időben összepakolnunk, lecuccolnunk mindent a kocsiba, visszavinnünk a használt ágyneműket, törölközőket stb., leadnunk a kulcsokat, még a szendvicseket is megvettük az útra. Olyan fél 11 tájban mentünk vissza a kocsihoz, hogy elinduljunk, de én megláttam az utcáról, hogy a lakásban már takarítanak.
Az ingatlanügynökségen mondta a csaj, hogy a tulajdonos saját maga takarít ki minden vendég után (ez az opció 60 euróba kerül). Javasoltam Z-nek, hogy kopogjunk be hozzá: egyrészt kíváncsiak voltunk a csajra, mert a neve (Céline) alapján egy velem egykorú nőnek kellett lennie, de az ízléstelen dekorációk alapján (tehén tematikájú képek MINDENHOL – lásd lent –, kolompok, különböző tehenes mintájú edények, rocskák, sajtárok, csuprok és kupák, továbbá kereszthímzéssel készült panorámaképek, szívecskék) legalább nyolcvan évesnek kellett lennie. Azt is el akartuk mondani neki (bár addigra már biztos észrevette), hogy mivel a gumilepedő koszos lett, azt szappannal kimostuk, és kitettük az erkélyre száradni.
Egy kb. velem egyidős nő nyitott ajtót, akit utólag a Céline-nek azonosítottunk be. A nappaliban megláttuk a nyolcvan éves öregasszonyt is, akiről utólag azt gondoljuk, az anyja lehetett. Éppen kalákában takarítottak (hatvan eurós órabérben). Hát maguk nagyon koszosan hagyták itt a lakást! – kiáltotta oda nekünk a háttérből a vén boszorkány.
Azt. Sem. Tudtuk. Mit. Mondjuk. Hirtelenjében!!! Arról szó sem volt, hogy kitakarítva adjuk vissza a lakást, hiszen éppen azért fizettük ki a takarítást, hogy ne kelljen megcsinálnunk. De még így is: levittük a szemetet, elmostuk, eltörölgettük és elpakoltuk az edényeket, a fűtést lejjebb csavartuk, a WC-t leellenőriztük, a bontatlan kajákat a következő lakóknak az asztalra kitettük, a hűtőt kiürítettük, a reggeli morzsáit letöröltük a pultról stb. szóval szerintem civilizáltan hagytuk ott a kérót, úgy, ahogy egy egyhetes használat után ez illő és elvárható volt.
Mivel megszólalni sem tudtuk, a Céline folytatta szemrehányó, sőt, lekezelő stílusban, hogy hát igen, a lakás koszos volt. Leforrázva álltunk ott Z-vel, mint két gyerek. Hirtelenjében csak azt ismételgettük, hogy de hát kifizettük a takarítást! Erre a Céline (még ma is emlegettük ezt a beszólást): Azért legalább összeporszívózhattak volna!
(Nem tudom, átjön-e így leírva, hogy milyen nonszensz lett volna kiporszívózni, ha utána valakinek amúgy is ki kellett takarítania?!)
Így történt, hogy majdnem lett jövőre is szuper (a maga nemében esztétikus) szállásunk, aztán sajna az utolsó 15 percben meghiúsítottuk a saját tervünket!
