Budapest

Ezen a héten Mo-on vagyunk. Gondterhelten és stresszesen jöttem, mert a papám már a múlt héten is fogadott ablakosokat, és fény derült pár óriási és áthidalhatatlan nehézségre. Tegnap ismét eljött kettő mesterember, egymás után, és egybehangzóan kijelentették, hogy nincs itt semmi nehézség. Kikapják a régi ablakokat, hopp, beteszik az újakat, ennyi! Nagyon meggyőzőek voltak mindketten. Kár, hogy egy konkrét kérdésben egymásnak ellentmondtak. (??) 

Az egyik pasi egyébként többször is említette, hogy termékeiket szupportálják. Belegondoltam, hogy amikor fordítóként találkozom ezzel a szóval (to support), micsoda akrobatikus mutatványokot végzek, hogy úgy adjam vissza a szó jelentését, hogy választékos és magyaros is legyen egyben! Azt hiszem, nem fogok ennyit erőlködni, ha ez itthon ennyire bevett kifejezés. Egy gonddal kevesebb!

Voltunk bankban is, Z. bankszámláját intézni, na, az elképesztő volt, majdnem elküldtek minket a francba a Bevándorlási Hivatalba. Míg egy a szomszéd asztalnál ülő ügyintéző át nem szólt, hogy hová kell kattintani. Ezzel meg is oldódott a dolog és nem kényszerültünk hosszas adminisztratív tortúrába, huhhh.

Vicces volt tegnap este, amikor Boni a kádban fürdött, és óbégatott nekem, hogy mama, add ide a gödröt!!! Bementem, es Boni rámutatott a régi vizes játékai közül (amik a fürdőszobában vannak felhalmozva) egy vödörre. De nem esett le neki, és többször is elismételte, hogy a gödröt kéri. Megállapítottuk, hogy forma tekintetében tényleg van hasonlóság a két szó jelentése között (a tárgyak alakja). Hát még hangtanilag: gödör-vödör. Érthető, hogy összekeverte, talán tavaly nyáron használta utoljára a két szót. 

Jelszavakról

Kérdezte a barátnőm, hogyan lehetséges, hogy a Magyar Péter pártja neve pont az, mint a cipőmé? Így jutottunk el el két jelszóhoz: tisztelet és szabadság. A barátnőm helyeslően megjegyezte, hogy a tisztelet tök jó, sőt, jobb, mint a testvériség, ami a francia hármas jelszó egyike (a szabadság és az egyenlőség mellett).

Nekem sem tetszik egyébként a testvériség, mert míg a másik kettő jogi kategória, addig a testvériség  megfoghatatlan. Mert mit jelent ez pontosan: barátságot, egyetértést, szolidalitást? De hát ezek nem várhatóak el senkitől, ezeket nem lehet parancsszóra teljesíteni. De lehet, hogy egyszerűen csak egoista vagyok. Még a toleranciát is szívesebben látnám a jelszók között, mint ezt.

De a barátnőm folytatta: igen, a testvériség (ami franciául: fraternité, a frère, fivér szóbol származik) hímsoviniszta szó, és kirekeszti a nőket. Ez tök érdekes álláspont, és indo-európaiként (a barátnőm német) lehet, hogy sértő. De magyarként nem tudok vele egyetérteni, bár próbálok toleránsan hozzáálni ehhez az elvakult véleményéhez. Nekünk semleges, mindkét nemet lefedő, politikailag korrakt szavunk van a testvériségre, mégsem mondhatnánk, hogy mi, magyarok testvériesebbek voltunk vagy vagyunk a franciáknál (jelentsen bármit is a szó). Most hirtelen nem találok példát arra, amikor egy szó eredete miatt megkérdőjelezném magának a szónak a jelentését.

Vajon eljutnak-e egyszer odáig a feministák, hogy a francia hármas jelszót módosítani kelljen? Kíváncsi vagyok. Az már tény, hogy ma Franciaországban a kizárólag az általános (univerzális) hímnemet használni sértő, ha mindenkihez szólunk. Tehát pl. a rádióban nem azt mondják, hogy Cher auditeurs!, hanem: Chers auditeurs et auditrices! 

Magyarul mindkettő: Kedves hallgatók!

Tök jó, hogy Mo-on legalább ebből nincs vita!

Kétnyelvű családban

Elhangzott magyarul (zöld) és franciául (sárga):

Én: – Jól láttam, hogy Raphaёlnek el van törve a karja?! 

Boni: – Igen! Harmadszor!

Én: – Jaj, szegény.. de mi történt?

Boni: – És ugyanaz a karja harmadszor!

Én: – Nem mondod!

Z: – Láttad, Tamko, hogy Raphaёlnek el van törve a karja?

Én: – Igen! 

Boni: – És megint atlétika közben törte el!

Z: – Szegény gyerek, már másodszor!

Én és Boni: – HARMADSZOR!! 

Boni: – Ugyanazt a gátat ugrotta át!

Én: – Basszus... ugye Raphaёl balkezes? A bal kezét törte el?

Z:  – De hogy törte el?

Én: – Atlétika közben.. pont erről beszélünk Bonival.

Boni: – Nem, a jobbat!

Z: – És melyik karját törte el?

Én: – Hát én azt nem ugornám azt át még egyszer!! Szegény!

Boni: – A jobbat! Megint! Mindig azt szokta!

Én: – Basszus, azért veszélyes lehet ez az atlétika..

Z: – Vigyázni kell az atlétikán... 

 

Nálunk Z. mindig le van maradva egy kicsit, és gyakran ismételgetjük ugyanazt, mint valami papagájok. Fárasztó és még ennyi év után is fura. Fogalmam sincs, hogyan csinálják mások ugyanezt, de nagyon ritkán olvasok (akár könyvben, akár blogban) hasonló nehézségekről*, amelyek röviden összefoglalva: 

 

💥Minden kommunikáció olyan bonyolult! 💥

 

* Vagy egy másik, tipikus párbeszédünk:

– Boni, csináljak rebarbarás sütit?

– Re.. barbara?! Az mi?!

– Rhubarbe.

– Ja! Ok, csinálj! 

Ma, Franciaországban...

... annyira jó volt magyarnak lenni! Reménysugárként világítani ebben a polarizálódott, populista, dezinformált, kiszámíthatatlan és háborús világban! És ez nem csak valamiféle halvány reménysugár, hanem fényes és ragyogó és egyértelmű és sziklaszilárd kétharmad. Világos üzenet a korrupció, a hazugság, a gyűlöletbeszéd és az uszítás ellen! 

A múltkor a közértben mondta egy pasi, hogy jó lenne, ha a magyarok példát mutatnának a franciáknak ezen a vasárnapi választáson. És példát mutattunk!!

A Le Monde mai címlapja: „Orbán bukása után Magyarország visszatér Európába”

 Másnap (április 14.), főcím: „Magyar már az Orbán-rezsim utáni időszakot körvonalazza”

„A szavazás szimbolikus jelentősége óriási, az egyes embernek a végeredményre gyakorolt hatása pedig minimális”

A múltkor írtam, hogy olvastam egy jól megírt és elgondolkodtató röpiratot. Egy sorozat része volt, ami különböző társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Ennek a címe kábé: Választójogot mindenkinek, életkortól függetlenül. Amellett érvel, hogy az általános választójogot terjesszük ki a gyerekekre is, a születés pillanatától. Őrült ötlet, nem? Hát én is ezt gondoltam, amikor elkezdtem olvasni, de a csaj annyira meggyőzően és okosan érvel (ezt tanítani kellene!), hogy mire a végére értem, már szinte meg lettem győzve.

Végül is mire alapozva zárjuk ki a lakosság 20%-át a szavazásból? (A statisztikáknak és a hivatkozásoknak nem néztem utána, vakon elhiszek neki mindent.) Miért ennyire evidens a világon mindenhol, hogy a gyerekek nem gyakorolhatják ezt az alapvető emberi jogot? Lehet, hogy tényleg nincsenek a fenőttekéhez hasonló kompetenciái, például: rendszerszintű és kritikus gondolkodás, önreflexió, felelősségvállalás, konfliktuskezelés, kitartás, absztrakciós képesség stb., de most őszintén: mindegyik szavazni jogosult felnőtt képes minderre? 

Sőt, továbbmegyek: a világ legfejlettebb gazdaságának elnökéről elmondható-e vajon, hogy mérlegel, reálisan felméri a kockázatokat, felelős döntéseket hoz, empatikus és nem beszél össze-vissza? Na, ugye!

Az írónő tök érdekes szempontra is felhívja a figyelmet: oké, hogy nem mindegyik gyereknek vannak meg a fent említett készségei, vannak viszont a gyerekeknek más kompetenciái, amire mi, felnőttek már nem vagyunk képesek. Ilyen pl. több nyelvet hibátlanul megtanulni beszélni. Én nap mint nap szembesülök azzal, hogy a gyerekem mennyire könnyebben tanul mint mi, felnőttek.

Mindenesetre, írja, ennek a fenti gondolatmenetnek csak akkor lenne értelme, ha az általános választójog a kompetenciáktól függne – de hát erről nincs szó. Mindenki szavazhat, feltéve, hogy elmúlt 18 éves. Ha a választójog nem kompetenciaalapú, akkor hogyan zárhatjuk ki a gyerekeket a szavazásból azon az alapon, hogy nem elég kompetensek? Ez egy olyan ellentmondás, ami ellentétes a demokratikus elvekkel. 

Azt sem mondhatjuk, hogy mindig így csináltuk – ami igaz, de akkor igaz az is, hogy a nőknek sem volt mindig szavazati joguk (Fro-ban egészen 1944-ig!). Tök jó párhuzamot vont a kettő között: a gyerekek szavazati joga olyan morális pánikot kelthet, mint amit anno keltett a nők szavazati jogának kérdése.

További (szerintem tök jó) érve, hogy a gyerekek értelemszerűen több ideig fognak élni a választások hosszú távú következményeivel. Erre egy személyes anekdotát is felhozott, szerintem nagyon beszédes: egy idős nagypapa arra a jelöltre szavazott (meggyőződése ellenére), akire az összes unokája szavaz, mondván, hogy hát ők fogják viselni a választás következményeit. Ha nekik ez tetszik!

Szóval az elvi kérdést megoldottuk. Ha a demokrációkban minden ember egyenlő jogokkal rendelkezik, akkor ebből következik, hogy a gyerekeknek is kell tudniuk szavazni. A konkrétumokon csúszhat el minden, azok közül is például azon: hogyan szavazzon egy csecsemő?! Többféle megoldást is felvázol, majd azzal zárja le, hogy 3 éves korig legyen ugyan szavazati joguk, de gyakorlati okokból ne szavazzanak.

És egy tök jó következmény: ha a pártoknak a gyerekeket is meg kell tudniuk győzni, talán érthetőbb szövegeket írnának, aminek mindenki a hasznát látja majd. Utópia talán, de hosszú távon a felnőttek is jobban eligazodnának a pártok üzenetei között, és a gyerekeket is komolyabban venné mindenki. Arra a felvetésre, hogy a gyerekek biztos arra szavaznának, akikre a szülők is, azt írja, hogy ezt nem lehet előre tudni. Amit tudni lehet szociológiai tanulmányokból: a felnőttek általában arra szavaznak, akikre a szüleik.

Én egyébként azzal érveltem volna az elején az ötlet ellen, hogy Boni nem tudna jól szavazni (bár, mint írja, ez is nézőpont kérdése), mert hiába okos, nincs tisztában a saját érdekeivel: minden hétvégén elmismásolja a fogmosást. Hiába mondom neki, hogy a maradandó fogaira még 80 évig szüksége lesz, hogy ha most elromlanak, nincs helyettük másik. A saját jövőbeli egészségét áldozza fel lustaság, provokáció és kényelem oltárán.

De hát nem ugyanezt csinálják a dohányzó felnőttek is?! 

Egy francia vígjáték

Olyan jó filmet láttunk, vicceset és izgalmasat. Ha esetleg Mo-on vetítik, szerintem érdemes megnézni! Bonival az elmúlt években sok Hitchcock-filmet néztünk meg, többek között a Hátsó ablakot és a Szédülést is. Ezért nagyon élveztük ezt a filmet, mert többek között erre a két Hitchcockra épül.

Arról szól, hogy egy Hitchcock-szakértő gyilkosságot vél látni az ablakából: a szomszédja mintha megölte volna a feleségét! De hát nehéz neki hinni, mert pontosan ez a története a Hátsó ablaknak is... nem lehet, hogy csak szeretne végre tanúja lenni egy gyilkosságnak az ablakából?  Meggyőzi a férjét, aki krimiíró, hogy nyomozzanak az ügyben, erről a nyomozásról szól a film. Teljesen bolondok mindketten, imádtam. Nem árulom el a végét, de még a közepét sem, hogy történik-e gyilkosság? Mind a három színész (a nő, a férje és a szomszéd) szuperul játszik. Voltak benne olyan részek, ami nem való egy tizenkétéves gyereknek (párkapcsolati problémák stb.) de nem volt zavaró. Nagyon tetszett Boninak is.

A filmben megjelenik Hitchcock, interjút ad a női főszereplőnek (aki a jelenetet persze csak elképzeli). Ha jól értettem, az egészet mesterséges intelligenciával készítették, Z-nek ezzel a résszel voltak fenntartásai. Szerintem pedig ez inkább a jól sikerül jelenetek közé tartozott (igaz, az egész film jól sikerült, szerintem), de értem, hogy az elvet kifogásolja. 

Nagyon jó kedvűen jöttünk ki a moziból. Főleg, hogy egy hajszálon múlt, hogy nem a Super Marióra ültünk be!

Egy új olvasó: Bonifác

Tegnap Boninak nem volt suli, én viszont dolgoztam. Igaz, csak félmunkaidőben, így volt alkalmunk elmenni moziba, és kicsit olvasni is napközben. Amikor a nappaliban ültem, könyvvel a kezemben, Boni zavartan bekukkantott, és tudatta velem, hogy ezt a röpiratot (felmutatta) el fogja olvasni. Örültem, mert régóta mondom neki, hogy olvassa el (majd írok róla).

Visszatemetkeztem a saját könyvembe, amikor hirtelen gyanút fogtam. Ez a röpirat a dolgozószobámban hevert, az íróasztalon (hogy írjak róla). Utánamentem, egymásba botlottunk a küszöbön, Boni épp jött kifelé.

Benéztem a szobába: a számítógépem nyitva, a böngészőben a blogom. Beleolvasott! - esett le rögtön. Azért lobogtatta zavartan a röpiratot, figyelemelterelésből!

Vajon fog-e valamit mondani, kérdezni. Érdekes, és jellemző, hogy nem kérdezett konkrétan rá semmire, viszont ezerféleképp tudtomra adta, hogy olvasta. A mozi után odasündörgött hozzám és megkérdezte, hogy a Boniface az tulajdonképpen magyar vagy francia név? Később hangosan énekelgette: Boni vagyok! Boni vagyooook! Majd rámnézett: és te ki vagy?

Este elmentem futni, és mikor hazaestem, és leültem a nappaliban, odarohant a kanapéhoz. A hátára feküdt, felemelte a lábait, és rárakott egy könyvet - pont úgy, ahogy a fotón, amit a múltkor közzétettem róla! Utána felállt, és azt rikoltotta: Majmoké a világ! A verset elolvastattam és megtanultattam vele még a múltkor (majombakák helyett majombabákat tanult meg, olyan cuki!).

Vacsi közben végül én mondtam meg neki, hogy ugye tudod, hogy a Boni te vagy? Akkor már megoldódott a nyelve, bólintott, hogy igen, kérdezte, hogy mi ez a blog, miért írom. Végül is semmi olyan nincs itt, amiről nem akarom, hogy tudjon, kivéve talán azt a rész, amit Gabriel anyukájáról írtam. Boni előtt nem akarom a nőt kritizálni.

Ma reggel, indultunk szolfézsra, Z. puszit adott épp neki, amikor valszeg eszébe jutott Boninak a múltkori posztom. Mi idegesít a férjemben? - kukorékolta, majd vidáman Z-hez fordult: Tudod, hogy a mama megírta az interneten, hogy nem fejezed be a mondataidat?!

Mi idegesít a férjemben?

Hát az, hogy ha kérdezek tőle valami, mondjuk eldöntendő kérdést, vagy ha ő maga kezd el mesélni bármit, akkor – és ez akármi lehet, politikától kezdve vicceken át egészen addig, hogy összefutott a szomszéddal, és hogy az a nő folyton! beszélget valakivel, elképesztő, ritka az ilyen teremtmény, áll az utcán és traccsol, de vajon hogy szerethet valaki ennyit beszélni? és ilyen változatos emberekkel! a bolti eladótól kezdve a gyógyszertárosig, bezzeg a férje inkább átmegy a túloldalra, csak hogy köszönni ne kelljen, a múltkor is a lépcsőházban leszegett fejjel haladt a fal mellett, pedig előtte, sőt, aznap reggel még üzeneteket írogatott, hogy a mi kazánunk ilyen hangos-e, amúgy tök normálisak mindketten, és kiderült, hogy az ő kazánjuk, ahogy bemelegszik, megnyom egy csövet, amiben víz van (ez mi lehet), és azt hallják minden reggel, és ezért nem halljuk mi, szóval a férjemben több dolog is idegesít, és most, hogy már Bonival ketten kritizálhatunk egyetlen szerencsétlen embert, ugyanakkor kénytelenek vagyunk kritizálni, mert rémesen idegesítő, de amúgy meg tök jó, hogy Bonival ennyire egy húron pendününk, sajnos viszont Z. rovására, de tényleg minket mindig ugyanaz idegesít Bonival, ez biztos a magyar vérvonal, Borsodból hoztuk magunkkal, hihi, Boni még soha nem is volt Borsodban, pedig biztos ott szaladgálnak az ilyen célratörő és konok emberek, mint amilyenek mi vagyunk, magyarok, ebben a családban, hol is tartottam? mit is akartam mondani? mi van? ja, hogy mi idegesít a férjemben? Hát hogy...

... soha nem fejezi be a mondatait!!! 

Az én finnyás hozzáállásomról

Ma hajnalban (!) írt a Műanyagos egy e-mailt: „Keresgéltem a fotókönytárunkban, de olyat, amilyen az Ön lakásában van, sajnos nem találtunk. Remélem sikerrel jár a projektben.”

Úgy érzem magam egyrészt, mint egy autista, aki fel tudja ugyan dolgozni a szavak elsődleges jelentését (1. nincs fotójuk, tehát 2. nem tudnak nekem ablakot csinálni), nem tudja azonban értelmezni az üzenet mögöttes tartalmát. Miért írta ezt, miután már szakítottunk úgymond, telefonon?!

Úgy tettük le a telefont, hogy én megkérdőjeleztem a fotó hitelességét, és azt mondtam neki, hogy ha valóban ők készítették azt az ablakot, akkor biztos van ott még több kép is róla, jobb minőségben (előtte–közben–utána fázisképek). Nem igazán diplomatikus módon azt is tudtára adtam, hogy csak ekkor fogok hinni neki.  Erre ő meg megígérte, hogy utánanéz.

A reakciójára, megbízható autistaként, három lehetséges forgatókönyvet képzeltem el, mutatom, zárójelben a megvalósulás esélyével:

1. Soha többé nem hallok felőle (98%).

2. Jelentkezik a fotókkal, és elmagyarázza, hol és mikor készültek, felajánlja, hogy elmehetek megnézni személyesen az ablakot. Ekkor bocsánatot kértem volna tőle, amiért meghazudtoltam (1%)

3. Elmagyarázza, hogy miért hazudott, akár azt is bevallja, hogy ő a tulajdonképp a hazugsággal akart igazat mondani (értsd: soha nem volt dolgunk ilyen ablakkal, de ugyanilyen szépre meg tudjuk csinálni) továbbá bocsánatot kér (1%). 

De ilyenre, mint amit ma reggel küldött, nem számítottam! Ez se nem ajánlat, se nem vallomás.

Másrészt pedig úgy érzem magam, mint egy Gogol-tragikomédiában, ahol az arcátlan kamu, a pimasz böff és a mindent átitató korrupció a társadalom alapállapota. És akkor jövök én, és ebben az erkölcsi fertőben azon rugózok még mindig, hogy valaki hazudott nekem egy kicsit?! 

Ahelyett, hogy örülnék! 

Tanulási testhelyzet

– Bonikám, nézd már át azért a szavakat, mielőtt kikérdezlek! – szóltam Boninak, és mikor felpillantottam, ebben a kényelmes pózban találtam a gyereket:

A hazugságról

Volt egy kellemetlen, sőt, kínos beszélgetésem az ablakossal, amelynek a végén 99%-ban biztos lettem benne, hogy hazudott, és hogy egy olyan ablak fényképével akarta a saját munkájukat illusztálni, amit a netről szedett le, és ami nem az övé. Rettenetes volt, amikor a gyanúmmal szembesítettem, és csak annyit mondott, hosszú szünet után, többször is: Jaaaaajjjj. Majd: Erre nem tudok mit mondani. Szinte már-már beismerte, de aztán maradt annyi ideje, hogy összeszedje magát és védekezzen. Azt állította, hogy azt a fotót a saját telefonján, az ömlesztett képtárában találta. Így utólag azt kellett volna megkérdeznem, hogy akkor hogyan került egy másik cég honlapjára? De mindegy is, mert azt a stratégiát választotta, hogy védekezik és tagad – holott ebben a szakaszban, ha beismerte volna, még adtam volna neki egy esélyt. Arról nem is beszélve, hogy emberileg is mennyire klasszabb lett volna.

Az a durva, hogy erre a hazugságra semmi szüksége nem volt! Az ő honlapján ennél sokkal, de sokkal jobb fotók és szebb ablakok vannak (bár a kérdés felmerül, övék-e?). Az történhetett, amit Zenjebil is írt: nem egy dörzsölt csalóval volt dolgom (hiszen akkor nem bukott volna le fél perc alatt), hanem egy olyan pasival, aki kényelmi okokból nyúlta le más fotóját. Szinte biztos vagyok benne, hogy tudnak ugyanolyan szép ablakot gyártani.

Kétszer is visszahallgattam a beszélgetésnek ezt a részét (nyolc perc), nagyon tanulságos volt. Egy ponton szinte fölénybe került, mert úgy akart engem beállítani, mint valami kukacoskodó nőszemélyt, aki őt meghazudtolja, holott a fényképpel egyszerűen csak segíteni szeretett volna (ez így konkrétan elhangzott). És igen, a kérdés számomra is fölmerült, elvi síkon: vajon a becsületesség (nagyvonalúság, szabadság stb.), ahogy azt a szépirodalomból tudjuk, tényleg teljes, nem megbontható egységet alkot, mert ha megbontjuk, fölfeslik az egész, azaz egy ember vagy korrekt, vagy nem, átmenet nincs. Vagy pedig, ahogy az a valóságban történik, és amiről az igazságszolgáltatás is beszámol, tényleg léteznek ún. kisebb és nagyobb hazugságok?! Vannak nagyon, közepesen és kicsit becsületes emberek, létezhet ez?

A kérdés ebben a gyakorlati helyzetben viszont nem merül fel. Kétmillió forintot kellene átutalnom a pasinak most, mielőtt még a munkát elkezdi, majd kétmilliót az ablakok beépítése után. Hát én ezt nem merem megtenni! Viszont kérdés, hogy mi lesz most. Lehet, hogy az egész projekt tolódik, mert hol találok én most olyan ablakost, aki szép ablakot tud nekem készíteni, és még talpig becsületes is?! 

Esetem az ablakosokkal

Budapesten három ablakos céget hívtam ki az ablakaim felmérésére egy esetleges nyári ablakcsere miatt. Ebből az egyik műanyag ablakra (Műanyagos) kettő pedig fára (Asztalos1 és Asztalos2) adott vagy fog adni árajánlatot. Mindhárommal egy-másfél órát beszélgettem. Elmagyarázták, hogy pontosan mit is csinálnának, miből, hogyan stb. Nem rejtettem véka alá, hogy még nem döntöttem az anyagot illetően, és hogy több céggel is tárgyalok párhuzamosan (barátnőm megfogalmazásában: castingot tartok). Mindhárom pasi korrektnek és kompetensnek tűnt.

Aztán tartottunk egy családi kupaktanácsot, és arra jutottam, hogy a műanyagot választom, mert: olcsóbb, tartósabb, nincs vele utólagos macera, és nem százszor rondább mint a fa (csak egy kicsit). Ráadásul a Műanyagos nagyon szimpi volt, és megbízhatónak tűnt. A papámék vele csináltattak egyszer ablakokat, és ha a papám meg volt vele elégedve, az számomra ajánlólevél.

Úgy tűnt, megoldódni látszik a dolog: kiválasztottam a számomra leginkább megfelelő ablakost, aki ráadásul a három közül a legrokonszenvesebb és valószínűleg a legolcsóbb is. Ha áprilisig megrendelem nála (50% előleg kifizetésével), júliusban be is építik. Felhívtam a festőmet: elvállalta az utólagos rekonstrukciót. Minden klappolt!

Még a helyszínen kértem a Műanyagost, hogy küljön át egy fényképet, hogyan oldaná meg az ablakom felső, félköríves részét. Egyébként mindhárom mester azt állította, hogy nagyon sokszor dolgoztak már ilyen típusú ablakkal, de egyiknek sem volt erről fotója. Tegnap a Műanyagos átküldött végre egy pici, homályos fotót, amin egy ugyanilyen ablak átható, mint az enyém, csak műanyagból.

Megmutattam a Google Image-nek a fényképet, hogy keressen rá a neten. Meg is találta, csak éppen egy teljesen más honlapon. Egy idegen cég oldalán, alatta leírással és magyarázattal arról, hogyan lehet régi fatokba műanyagot beépíteni. Írtam a Műanyagosnak, hogy ez az ő ablakuk? Igen, válaszolta, ez a „mi termékünk, még félkész állapotban”. 

Ha az ő termékük, akkor miért szerepel egy másik cég honlapján? Felhívtam az ezen az idegen honlapon található telefonszámot. Megkérdeztem, hogy nekik dolgozik-e a Műanyagos. Unszimpi hang válaszolt, és kikérte magának. Ez az ő saját ablakuk, ők csinálták.

Melyikük hazudik? Ha az én Műanyagosom a netről levett egy fotót, amit nekem ebben az udvarlási szakaszban (még nem írtam alá semmit) úgy ad el, mint saját terméket – az nagyon gáz lenne! De minden jel erre mutat sajnos. Ha így van, akkor én ennek az embernek semmit nem hiszek el az ég világon, fizetni meg végképp nem fizetek 50%-ot a semmire. Hajjaj! De mi van, ha a másik hazudik, és a Műanyagostól csórta a képet? Olyan ideges lettem, hogy elkezdtem a Boninak vásárolt csokitojásokat egyenként megeszegetni, pedig ilyen SOHA nem szoktam csinálni!

Hétvégi állapot, SAJÁT fotó

Választási plakátok

Pár napot Magyarországon kellett töltenem ügyintézes miatt. Ezt a posztot a reptéren írom, visszafelé. Végigdumáltam a két napot, amelynek minden másodpercét kihasználtam, de hullafáradt vagyok. 

Már alig vártam, hogy lefotózzam a rettenetes választási plakátokat. Fro-ban most zajlanak a polgármesteri választások, és Boni döbbenten látta, hogy úgy is lehet kampányolni (én nem láttam, Fro-ban nagyon ritka), hogy a plakáton az ellenfelet szapuljuk. Elmagyaráztam neki, hogy Mo-on ez nemcsak hogy szabad, de évek, évtizedek óta bevett és működő gyakorlat.

De akkor tátottam leginkább a számat, amikor tegnap lementünk a barátnőmmel, hogy megebédeljünk valahol, és a következő plakátokat láttuk a téren:

Mari barátnőmnek beugrott, hogy most vannak a választások Romániában is, ezek nekik szólnak. Én inkább arra gondoltam, hogy az itt élő román kolónia saját jelölteket indít. Eszembe jutott, hogy a kolléganőm, akivel egy repülőn utaztam, szintén románhoz ment férjhez (így lett a gyerekük NÉGYnyelvű). Hihetetlen, mondogattuk, miközben odaértünk a pizzériához. Egy rendőrnek kinèző nő állt az ajtóban. - Nem tudom beengedni önöket - mondta, -  bent filmforgatás van!

Ekkor körülnéztünk: állványok, hangfelszerelések, kábelek stb. mindenhol! “Poliția” feliratú, villogó autók, és az utca, a sarki bár neve mind-mind románra átnevezve, ! 

Stressz

Múlt hét csütörtökön beszéltek a gyerekek a tanárnővel, és kiderült, hogy Boninak igaza volt: nem egy másik felfedezőt kellett bemutatnia a Marco Polós kiselőadás keretében, hanem egy olyan felfedezőt, akit MP inspirált. Egy rosszul megválasztott névelő miatt félreérthető volt a kiosztott fénymásolaton az adott mondat! Még jó, hogy Boni tud gondolkodni, és rögtön levette, hogy nem jó az, amit Barbara rá akart tukmálni (egy szabadon választott felfedező összehasonlítása MP-val). Egyébként én is felültem Barbara határozott parancsának, és a ChatGPT-vel közösen már kiokoskodtam, melyek a hasonlóságok és eltérések Kőrösi Csoma Sándor és MP között (Ha szeretnéd, írok egy rövid összefoglalót is! Ha szeretnéd, el tudom magyarázni 5–6 mondatban! Ha szeretnéd, készítek táblázatot! Ha szeretnéd, lehozom érted a csillagokat az égből!).

De ennek ellenére nem sietett Boni a kiselőadással, és péntek este vettem észre, hogy tulajdonképpen néhány papírra vetett mondattöredéken kívül nem csinált semmit. Tök mérges voltam, mert az Anyukakommandó PPT-prezentációt várt tőle péntek estére. Úgyhogy azt csináltam, amit Fella: amíg péntek este Boni próbán volt, a jegyzetei alapján megcsináltam helyette a slide-okat (imádtam, isteni volt, de pszt!!!)

Ennek alapján a Martin nevű gyerek a hétvégén elkészítette a közös PPT-ot. Olyan csicsás lett, mint egy barokk templom, Boni elismerően nézegette. Külön-külön elpróbálták a részüket (Bonikám ezt vasárnap 20 órakor tette, aggasztó, hogy mindent az utolsó pillanatra hagy...), hétfőn kellett volna közös főpróbát tartaniuk ebédszünetben, de a két másik gyerek nem várta meg Bonit. Erről semmi többet nem tudtam belőle kiszedni: Gabriel és Martin délben próbáltak, egykor elmentek enni – Boni meg egyre ment vissza a suliba, a megbeszéltek szerint. Miért nem várták meg? Rejtély. Boni csak a vállát vonogatta.

Addigra Barbara már annyi üzenettel bombázott, hogy már nem is válaszoltam rájuk – nem vagyok köteles minden hülyeségre reagálni, vagy a gyerekem iskolai konfliktusait megoldani (aki erre nem is kért meg!). Sőt, elgondolkodtam azon, hogy az ország nyelvét nem beszélő szülők tulképp ebben az egy helyzetben mégis csak előnyben vannak: nem kell felbőszült szülőkkel konfrontálódniuk!

Tegnap előadták az összecsapott, el nem próbált kiselőadásukat. 20/20-ast kaptak, jelentette Boni, ám a netes naplóba neki csak 18-at írtak be. Mi történhetett? Tényleg rosszabb volt a másik kettőnél, mert azok nélküle gyakoroltak, vagy tényleg rosszabb volt a másik kettőnél, mert összecsapta a feladatot? Vagy mindkettő?! Vagy a tanárnő tévedett?

Szín

A hétvégén észrevettem, és meg is jegyeztem a fodrásznál, hogy az egyik falon ugyanolyan színű a tapéta, mint a kabátom. Nézegettük, vizsgálgattuk, hát ez tényleg pont ugyanaz az árnyalat. Ekkor feltettem a fodrásznak a kérdést, hogy:

– Na és ez milyen szín?

 

Ilyesmi

Meglepő választ adott, azt mondta:

– Nem tudjuk!

Azért lepett meg ez a reakció, mert mióta megvan ez a kabátom, kivétel nélkül mindenkinek megvan róla a maga véleménye (Ez KÉK! Ez ZÖLD!), és mindenki meg van győződve a saját igazáról – hiszen ha kéknek (zöldnek) látja, akkor neki az kék (zöld), a világ tőle felfordulhat. Olyat még soha senki sem mondott, hogy az univerzális igazságnak (kék/zöld) nem sikerül a nyomára bukkannia. Ez már szinte a filozófiai kérdésel rokon: létezik-e valóság az érzékeléstől függetlenül?

Majmoké a világ

Hej de messze majomország,
ott terem majomkenyér,
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol,
egyiké majommennyország,
másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,
pávián, orángután,
mind majomújságot olvas
majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől
zúg a majomreterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.

Weöres Sándor, Majomország (1955) 

Hogyan vesszünk össze mindenkivel, egyszerre?

Sikerült ugyanazon konfliktus minden érintettjével összevesznem: Bonival, az apjával és Barbarával (Gabriel anyja). Kicsit orrolok a tanárnőre is, aki feladta a gyerekeknek, hogy háromfős csoportokban dolgozzanak egy (hétfőn prezentálandó) kiselőadáson anélkül, hogy erre az iskolában idejük és lehetőségük lenne. Tehát iskolán kívül kell megoldani ezt három olyan gyerekkel (Boni, Gabriel és egy turbulens Martin nevezetű), akik ki sem látnak a sok különórából és családi programból. Hogyan, mikor csinálják meg? Hogyan lehetne összeegyeztetni miniszteri azsendájukat?! 

Mindenkinek van egy kis igaza. Barbarának abban, hogy nyilván nekünk, anyukáknak kell megoldanunk, hogy a gyerekeink találkozhassanak. Bár ez a pont vitatható. Mindenesetre fogta magát, és szétosztotta a három gyerek között az elvégzendő feladatokat. A tanárnő egy öt pontból (három gyerekre!) álló vázlatot készített a kiselőadáshoz, ezt a Barbara a úgy oldotta meg, hogy az első és a harmadik ponthoz beírta a saját gyereke nevét, a másodikhoz a Martint, a negyedikhez a Bonit, és az ötödikhez mindhármójukat.

Itt Z. elvesztette a fonalat, vele emiatt (is) vesztem össze. Őrület, hogy ha kicsit is koncentrálni kell, már kikapcsol az agya!

Szóval Barbara kiosztotta a gyerekeknek a kiselőadás részeit azzal az instrukcióval, hogy péntekig (holnap) készítsenek PPT-t, amit a Martin a hétvégén egybegyúr, majd hétfőn ebédszünetben elpróbálják. 

Tegnap végre leültettem Bonit, hogy csinálja meg a ráeső részt, és kiderült, hogy ő ezt a részt nem akarja megcsinálni. Tényleg a legnehezebb rész volt az övé, megértem, hogy idegenkedett tőle, plusz az is zavarta, hogy ez így önkényesen lett ráosztva. Leordított minket ebédnél, hogy ő ezt nem csinálja.

Következő konfliktus: erre az ordibálásra én azt mondtam neki, hogy oké fiam, akkor én többet nem segítek, és az egész kiselőadás-ügybe nem is szólok bele, menedzseld egyedül, de hozzál jó jegyet. Erre meg Z. és Barbara ugrottak nekem, hogyan hagyhatom, hogy a gyerekem kihúzza magát a közös munka alól.

Tegnap este végül is egy ilyen öszvérmegoldásra jutottunk, hogy ma beszélnek a tanárnővel, pontosítsa a részleteket, és a tanárnő közreműködésével jussanak valamilyen konszenzusra. Gabrielt, a jövendőbeli ügyvédet kértem meg, hogy járjon közbe a nőnél, mert tudtam, hogy Boni nem fog megbeszélést kezdeményezni (az is idegesít, hogy csak otthon áll ki magáért üvöltözve).

Mindenkinek megértem egy kicsit az álláspontját: Barbara, látván a feladat nehézségét, döntött arról, hogy melyik gyerek mit csináljon, és most meg van döbbenve, hogy az egyikük nem végzi el a feladatot. Boni nem akar unalmas résszel bíbelődni, ő erre soha nem vállalkozott, és nem érti, hogy ezt hogyan kényszerítheti rá valaki, aki se nem tanár, se nem résztvevő. De szerintem az is valós érv, hogy mások konfliktusába én magam nem szeretnék belefolyni, hiába a gyerekem az egyik fél. Z-t is megértem valamilyen szinten, hogy a gyerek iskolai nehézségeit nekünk kellene kezelni, főleg, ha két másik gyerek jegye függ tőle. De hogy a tanárnő mire gondolt, amikor ilyen feladatot adott, amelyen már most három felnőtt tépi a haját?! 

Egyébként a téma: Marco Polo, és Boni része: „Ismertess meg az osztállyal egy másik olyan felfedezőt, akit nagyra tartasz, és magyarázd el, miért”. Azt mondja, nem akar másról beszélni, ő a Marco Polóra jelentkezett. Én meg azt mondom neki, hogy emelkedjen felül a sértettségén, valakinek úgy is meg kell csinálnia ezt a szar részt. Még egy részletet is felolvastam neki egy könyvből Sajnovits Jánosról.

Sőt: egy pillanatban végigcikázott a fejemben mint lehetőség, hogy basszus megcsinálom azt a hülye Power Pointot ÉN MAGAM, ehelyett az időrabló és méltatlan civakodás helyett. 

Olvasás, könyvek

Nem szeretném, hogy olyan gyerekem legyen, aki nem olvas szépirodalmat – ezt így durva leírni, pedig így van. Mások gyerekeivel sokkal engedékenyebb vagyok, és ki tudom mondani, hogy az olvasás nem való mindenkinek, de Bonival kapcsolatban szigorú álláspontot képviselek: olvasni KELL. Talán mert szerintem neki tényleg való a szépirodalom. Talán mert szeretem azt gondolni a nem olvasásról, hogy – Atticus Finch szavaival élve – mi nem így éljük az életünket.

Többféle tanácsot szoktam adni neki. Elsősorban azt, hogy bármivel foglalkozzon is később, legyen mindig egy folyamatban lévő olvasmánya, és hogy lehetőleg hetente olvasson el egy könyvet (tudom, ez aztán végképp durva, ez már egyszerűen parancs). Könyv és könyv között van különbség, ne higgyen a ma divatos PC narratíváknak, továbbá a képregény és a manga nem váltja ki a regényeket. Nagyon fontos az is, hogy olvasmányairól tudjon értelmesen és érdekesen beszélni. Próbálom rászoktatni (eddig sikerteleül), hogy ceruzával a kezében olvasson, és jelölje meg a kedvenc részeit, különben utólag nehéz megtalálni bármit is.

Az évek során, főleg az elmúlt hónapokban rengeteg könyvet hagyott félbe, amely gyakorlatnak nem vagyok ellensége ugyan, de ami sok, az sok. Nem tudtam elképzelni, hogy tényleg ne tessen neki egyik sem. Elmagyaráztam pedig, hogy az olvasás nem ad olyanfajta azonnali örömöt, mint a telefon görgetése, és hogy nem szabad az első tíz-húsz oldal után feladni, néha kicsit erőltetni kell. (Persze nehéz dolga van a Harry Potteren felnövő generációnak, ami szinte rögtön izgi.) Figyelmeztetem, hogy ha nem szakít tudtaosan időt az olvasásra, könnyen eltelik úgy egy nap, hogy nem vesz könyvet a kezébe.

A félbehagyási mániája miatt úgy indultunk neki a síszünetnek, hogy nem csodálkoztam volna (viszont eléggé kétségbe lettem volna esve), ha két hét alatt egyetlen könyvet sem olvas el. Szerencsére a suliban feladtak neki egy kötelező olvasmányt (Vendredi ou la vie sauvage, Michel Tournier), amit még a kocsiban befejezett, pedig csak március végére kell. Aztán a sógornőméknél volt egy nagy közös beszélgetésünk a könyvekről és az olvasmányokról, ami szerintem újra elültette benne az olvasás igényét (mert mostanában én hiába papolok mondom neki). Elszaladtak még ott Genfben a boltba, ahonnan Jean-Claude Mourlevat Tomek c. könyvével jöttek haza, ő választotta magának. Ja, mert azt is el kell mondanom, hogy általában én szoktam neki hazacipelni könyvesboltokból meg könyvtárakból, illetve rendelni az internetről azokat a könyveket, amelyekről jókat olvasok vagy hallok.

Síelésre Az éhezők viadalát vitte el, abba bele sem kezdett. Kijelentette, hogy az ilyen típusú könyveket (?) nem szereti (ő kérte karácsonyra!). Egyszer síelés után felkerekedtek az apjával, elbuszoztak (!) a legközelebbi könyvesboltig, ahol megvette a Mourlevat-könyv második részét (kiolvasta), illetve vettek egy csomó Sherlock Holmest (ezeket is) és Tolkient. A Gyűrűk urával évek óta küzd; elkezdi, abbahagyja, elfelejti, újra elkezni, belebonyolódik, megunja, félreteszi, újra elkezdi... most azt állítja, hogy a Hobbitban található térképpel felvértezve be fogja tudni fejezni.

Még a síszünet alatt felhívtuk az itteni könyvesboltot, hogy tegyenek félre nekünk egy példányt a március elején megjelenő új könyvből (egy sorozat harmadik része). Képzeljétek, évek óta próbáltam magam leszoktatni arról, hogy az Amazonon rendeljek könyvet, csak hát olyan praktikus volt. De amióta mosószerillatú könyveket küldenek (valami tárolási hiba folytán, gondolom), azóta inkább kivárom, hogy a helyi könyvesboltban meg tudjam őket vásárolni. Erre az új könyvre hónapok óra vártunk, és mindkettőnk egybehangzó véleménye az, hogy: megérte! Annyira vicces, annyira ütős! Sőt, én azt mondtam Boninak, hogy ha egyetlen ifjúsági sorozatot kellene megneveznem kedvencnek, akkor ez lenne az (második: Baudelaire árvák, harmadik: Harry Potter). Szerintem ez a fiatal írónő egyszer még világhírű lesz!

Hetem (logikai feladvány)

Minden héten meg kell oldanom a következő fejtörőt: egyszer (ideális esetben kétszer) be kell mennem az irodába, és kétszer (ideális esetben háromszor) el kell mennem sportolni: úszni vagy futni. Egy adott nap csak irodás vagy csak sportos nap lehet, a kettő együtt nem, ÉS két sportos vagy két irodás nap nem követheti egymást közvetlenül. Kivétel: délben uszi-este futás két konszekutív napon, ilyen sorrendben OK. További feltételek:

– Irodai napok lehetnek: kedd, csütörtök vagy péntek. A szerda semmiképp sem lehet irodai nap, a hétfő megoldható, de nem ideális.

– Uszodás napok lehetnek: hétfő (nem ideális), kedd, csütörtök vagy péntek (preferált). Végszükség esetén vasárnap.

– Futós nap nem lehet hétfő vagy szerda. A vasárnap nem optimális, de nagyon gyakran rákényszerülök (ma is).

– Hetente egyszer (ideális esetben többször) reggel be kell vennem a vasat. Futás előtt három nappal nem szedhetek vasat. Irodás napon csak végszükség eseten vehetek be vasat (nem ideális).

És ehhez még olyan járulékos nehézségek is jönnek, hogy ha mondjuk napokig esik az eső, akkor nem tudok futni (pocsolyák és sár okán), usziba kell mennem helyette, vagy ha fix időpontban van értekezlet, akkor érdemes aznap bemennem az irodába, illetve ha hétfőre esik egy úszós nap, akkor vasárnap előre kell dolgoznom.

DE! Ilyenkor tavasszal mindig olyan nagy könnyebbség, hogy a késői sötétedésnek köszönhetően hamarosan felszabadul a szerda este a futásra. És ha ezt is beépítjük az algoritmusba, akkor majdnem mindent meg lehet oldani úgy, hogy a legoptimálisabb legyen! (De csak majdnem.)

Virágágy

A királykisasszonyok kaptak egy-egy virágágyat a kertben – olvastam föl Boninak Andersen A kis hableány c. meséjéből. Elképzeltem, ahogy a hableányok különféle színes (új szó Boninak: bíbor) virágokból font ágyon alszanak a szabad ég alatt, ugyanakkor a tenger fenekén, de már olvastam is a következő mondatrészt: azt kedvükre kapálhatták, gyomlálhatták.

Ja! Gyorsan helyesbítettem a mentális képet: nem aludtak a virágágyban, hanem kertészkedtek. Nem mindegy, hogy ki/mi fekszik abban az ágyban!

Epstein

Még mielőtt elutaztunk volna, de már egy picit múlófélben volt az influenzám, meghallgattam pár műsort az Epstein-aktákról, és meglepve vettem tudomásul, hogy a francia rádióban [epstin]-nek ejtik a nevét. Lecsekkoltam a BBC-n, ott is. Hát én erről nem tudtam. Mi itthon eddig teljesen laikus módon [epstájn]-nak ejtettük. De végül is logikus: ha egy amerikai pasinak németes neve van, attól ő még amerikai kiejtéssel használta a nevét. Tehát nem teljesen jó az Einstein-analógia, amivel Boni érvelt, hiszen Einstein Németországban született, később vándorolt ki.

De micsoda polémia született azóta e név miatt! Egy szélsőbaloldali politikus nemrég nyíltan [epstájn]-t mondott, így utalva Jeffrey Epstein zsidó származására. Szerintem azért váltott ki ekkora hűhót az ügy, mert ez a politikus folyton az antiszemitizmus borotvaélén táncol, és nyilván itt is tudatosan akarta felhívni a figyelmet a pedofil bűnöző zsidó származására. Így válik egy fonetikai kérdés kontextustól és feltételezett intenciótól függően ideológiai üggyé. Mert amúgy a kedvenc francia rádiósom (maga is nyíltan zsidó) szintén [epstájn]-nak mondja, mint megfigyeltem, és ez eddig senkit sem zavart.

D vitamin és rossz szájíz

Jaj, istenem, annyira jó hetet töltöttünk a hegyekben! Szuper volt síelni, és egész nap a szabad levegőn lenni. Erről a síszünetről két dolgot is el kell mesélnem: az egyik az, hogy Boni meglepően önállóan közlekedett a sípályákon. Elkóborolhatok? – kérdezgette, amikor felértünk a sífelvonóval, és bármit mondtam is, elkóborolt. Persze ismertük már a pályákat, általában messziről láttuk is egymást olykor-olykor. De ez azért mégiscsak fura ahhoz képest, hogy még pár évvel ezelőttig is folytonos probléma volt az, hogy könyvesboltban, könyvtárban vagy üzletben soha nem akart tőlem egy-két méterre eltávoldoni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha mondjuk egy nagyobb könyvesboltban én a zsebkönyveket akartam megnézni, ő pedig az írószereket, akkor nyavalyogva és duzzogva kivárta, amíg megnézem a könyveket, és utána együtt kellett átmennünk az írószer-részlegre. Egyedül nem ment. Ok, az utóbbi egy-két évben azért kicsit jobb lett a helyzet (ha messziről rámlátott, akkor néha átment), de még most is, a síelés alatt is, ha azt mondtam neki a sílécmegőrzős öltözőben, hogy kint megvárom, mert megsülök, akkor inkább ő is kijött velem együtt.

Ezért teljesen meglepett, hogy egyedül közlekedett a pályákon, felvonókon, ráadásul telefon nélkül (csak egy AirTag volt nála). Sőt, alig bírtam lebeszélni róla, hogy ismeretlen terepen is lemenjen. Amúgy ugyanez a gyerek, ha futni hívom, nagyon ritkán jön el velem, az usziban pedig inkább csak lubickol meg hancúrozik, de nem a távokat ússza, szóval meglepő, hogy a síelést meg ennyire élvezi. Ezen a lenti képen, amit a felvonóból fotóztam, a bal oldalon látható, ahogy fegyelmezetten síel. Még elég fegyelmezett, de már kezd hülyeségeket is csinálni – mindig megállapítom, hogy a kamasz fiúk a legszörnyűbbek a sípályákon (főleg csoportosan).

Minden szuper volt: az időjárástól kezdve (ragyogó napsütés) az oktatón át (már ismertük) egészen a szállásig. Ez utóbbi fél percre volt az egyik sílifttől, kényelmes ágyakkal, jól felszerelt konyhával, úgyhogy én egy hétig azt mondogattam, hogy foglaljuk már le most jövőre ugyanezt, mert ennél jobbat nehezen fogunk találni. Szóltunk is az ügynökségen dolgozó szimpi csajnak, aki fel is írta egy papírra. Eljött az utolsó nap. 10-kor kellett elhagynunk a szállást. Simán sikerült időben összepakolnunk, lecuccolnunk mindent a kocsiba, visszavinnünk a használt ágyneműket, törölközőket stb., leadnunk a kulcsokat, még a szendvicseket is megvettük az útra. Olyan fél 11 tájban mentünk vissza a kocsihoz, hogy elinduljunk, de én megláttam az utcáról, hogy a lakásban már takarítanak.

Az ingatlanügynökségen mondta a csaj, hogy a tulajdonos saját maga takarít ki minden vendég után (ez az opció 60 euróba kerül). Javasoltam Z-nek, hogy kopogjunk be hozzá: egyrészt kíváncsiak voltunk a csajra, mert a neve (Céline) alapján egy velem egykorú nőnek kellett lennie, de az ízléstelen dekorációk alapján (tehén tematikájú képek MINDENHOL – lásd lent –, kolompok, különböző tehenes mintájú edények, rocskák, sajtárok, csuprok és kupák, továbbá kereszthímzéssel készült panorámaképek, szívecskék) legalább nyolcvan évesnek kellett lennie. Azt is el akartuk mondani neki (bár addigra már biztos észrevette), hogy mivel a gumilepedő koszos lett, azt szappannal kimostuk, és kitettük az erkélyre száradni.

Egy kb. velem egyidős nő nyitott ajtót, akit utólag a Céline-nek azonosítottunk be. A nappaliban megláttuk a nyolcvan éves öregasszonyt is, akiről utólag azt gondoljuk, az anyja lehetett. Éppen kalákában takarítottak (hatvan eurós órabérben). Hát maguk nagyon koszosan hagyták itt a lakást! – kiáltotta oda nekünk a háttérből a vén boszorkány.

Azt. Sem. Tudtuk. Mit. Mondjuk. Hirtelenjében!!! Arról szó sem volt, hogy kitakarítva adjuk vissza a lakást, hiszen éppen azért fizettük ki a takarítást, hogy ne kelljen megcsinálnunk. De még így is: levittük a szemetet, elmostuk, eltörölgettük és elpakoltuk az edényeket, a fűtést lejjebb csavartuk, a WC-t leellenőriztük, a bontatlan kajákat a következő lakóknak az asztalra kitettük, a hűtőt kiürítettük, a reggeli morzsáit letöröltük a pultról stb. szóval szerintem civilizáltan hagytuk ott a kérót, úgy, ahogy egy egyhetes használat után ez illő és elvárható volt.

Mivel megszólalni sem tudtuk, a Céline folytatta szemrehányó, sőt, lekezelő stílusban, hogy hát igen, a lakás koszos volt. Leforrázva álltunk ott Z-vel, mint két gyerek. Hirtelenjében csak azt ismételgettük, hogy de hát kifizettük a takarítást! Erre a Céline (még ma is emlegettük ezt a beszólást): Azért legalább összeporszívózhattak volna!

(Nem tudom, átjön-e így leírva, hogy milyen nonszensz lett volna kiporszívózni, ha utána valakinek amúgy is ki kellett takarítania?!) 

Így történt, hogy majdnem lett jövőre is szuper (a maga nemében esztétikus) szállásunk, aztán sajna az utolsó 15 percben meghiúsítottuk a saját tervünket!

Sztereotípiák

- Egy indiai nevű kisfiú nyerte meg a sakkversenyt! - újságoltam a sógornőmnek, akikhez a sakkverseny helyett utaztunk el. Nem lep meg, válaszolta, az indiaiak nagyon jók természettudományokból. Erre azért felkaptam a fejem, mert a hivatalos narratíva szerint ez nem igaz: az indiaiaknak nem a vérükben van a sakk, ahogy a kínaiaknak sem a matek, sőt, azt is olvastam valahol, hogy valójában az afrikaiak sem futnak gyorsabban, mint a nem afrikaiak, ez mind-mind társadalmi konstrukció, nem pedig genetika. Ahogy a két nem közötti különbségek egy része is társadalmi képződmény, állítólag.

Aztán megbeszéltük, hogy az ember azt sem tudja már, mit higgyen. Mert ha mondjuk az indiaiak genetikailag tényleg jobbak lennének sakkból - lehetne egy ilyen tanulmányt megcsinálni, majd az eredményt publikálni? Túl ingoványos a talaj, ezek után már a kromoszómákat kezdenék majd számolgatni, még mit nem! Egyenes út vezetne a rasszizmushoz és a kirekesztéshez. 

Ugyanakkor pl. Harari is azt mondta az első könyvében, ha jól emlékszem, hogy a férfiak természetükből fakadóan agresszívebbek. Meg aztán sok kisfiús anyukának van olyan tapasztalata, mint nekem: hogy az egy-kétéves gyereke automatikusan és hezitálás nélkül az utóval kezd el játszani, nem a babával. További gyakori laikus példa a francia fociválogatott összetétele, alig van köztük fehérbőrű. A sakkversenyeken pedig lány nyertes!

Azt mondtam a sógornőmnek, hogy a magam részéről vakon elhiszek mindent, amit a francia rádió nekem mond (létezik covid, van ellene hatásos vakcina, Putyin megtámadta Ukrajnát, a húsfogyasztás környezetszennyező, Elvis meghalt és Paul McCartney él), mert egyszerűen nem tudom ezeket ellenőrizni. De fenntartom a kétkedés jogát!

Francia szövegek

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, amikor idegen nyelvű könyvet olvastok. Titeket nem zavarnak a magyartól eltérő központozási és tipográfiai konvenciók?!

Például, franciában, olyan hülye helyekre, teszik, a vesszőt hogy csak bámulok. Egészen más légzéstechnikát, beszédszünetet, stb. feltételez, és még a satöbbi előtt is tesznek vesszőt. A kettőspont, a felkiáltójel és a kérdőjel előtt pedig szóköz áll, mutatom : hát nem fura ? Így csinálják !

Az idézőjel szögletes. Az idézőjel és az idézett szó között szintén szóköz áll, így: 

« Emlékezetünk egyfajta patika, kémiai laboratórium, ahol találomra hol egy nyugtató akad a kezünkbe, hol valami veszedelmes méreg. »

– És a Franciák ezt szeretik ? kérdezi ilyenkor a Magyar.

– Megszokás kérdése, válaszolják a Franciák.

– És miért nem teszed ki a gondolatjelet a párbeszéd tagolásakor, kiváncsiskodik tovább a Magyar, azt nem kell ? És mi ez a nagybetűzés a Magyarral-Franciával ?!

– Örülj inkább, hogy a párbeszédeket nem szögletes zárójelbe tesszük, folytatja a Francia epésen, ugyanis azt is szoktuk, ahogy az Angolok. Csak győzd kitalálni, hol ér véget a szereplő mondanivalója, és hol kezdődik a narrátor közbevetése, ha ! ha ! ha ! 

Megint a vírus terjedéséről

Gabriel anyukája minden nap elküldte a tananyagot, és minden nap halálra rémülten (sőt, ilyedten :))) kérdezte, hogy ugye Boni nem megy be pénteken végigfertőzni az osztályt. Akkor még nem lehetett tudni, hogyan alakul a betegség, persze nem ment pénteken sem. Utólag nem is értem e gyerekorvost, hogyan lehetett ilyen optimista, na mindegy.

Az anyuka csütörtök reggel azt írta, a gyereknek fáj a feje, nem megy suliba. Két óra múlva már 39, majd negyvenfokos lázzal feküdt szegény vacogva az ágyban. Ugyanahhoz a gyerekorvoshoz járunk, ők is felkeresték: Gabriel is influenzás. Ők most indultak volna síelni hétfőn (elkezdődött a kéthetes síszünet), az egész tervük borult. Próbálják a jó oldalát nézni a dolognak, ami három szóban foglalható össze: 1) lehetne 2) rosszabb 3) is. 

Probléma, hogy nem tudják megcsinálni a szünet utáni hétfőre a francia beadandót. Pedig annyira jó feladatot kaptak: egy háromperces videót kell készíteniük a múltkor elolvasott kötelező olvasmányról. Ezt a könyvet én előbb olvastam, mint Boni, és nagyon tetszett. Érdekes történet, vicces helyzetek és párbeszédek, hiteles mondanivaló, váratlan befejezés - ugyanakkor nem tizenkétéves kisfiúkhoz szól, hanem tizenötéves éves kamasz lányokhoz, gondoltam sajnálkozva. Mennyire nem volt igazam! A franciatanárnő (akinek tizenéves kamasz lánya van) feladta az osztálynak, Boninak és Gabrielnek is nagyon tetszett.

De hát ahelyett, hogy elgondolkodtak volna a szövegen, a szereplőkön és a történet tanulságán, teljesen beszippantotta őket a filmezés és a vágás maga. A hat óra alatt, amennyit eddig a filmre összesen fordítottak, az első két másodperccel lettek kész, és amikor azt firtattam, hogy mégis miről lesz szó a filmben, csak a vállukat vonogatták. Szerintem erről egyáltalán nem beszéltek. Borzasztó nézni, hogy ilyen rossz hatásfokkal dolgoznak egy ilyen jó feladaton. Mindegy, biztos ezt is meg kell tanulni. Gabriel anyukája (Barbara) azt javasolta, hogy Gabriel majd beszél a tanárnővel csütörtökön, és elmondja, hogy Boni betegsége miatt nem tudtak haladni a szünet előtt, mi legyen. Megbíztam a gyerekben, mert ő az osztály képviselője, és már most (!) tudja, hogy ügyvéd (!!) szeretne lenni. De mivel csütörtök reggelre megbetegedett, ez a lehetőség elúszott. Barbara javasolta, hogy akkor majd ő ír a tanárnőnek. 

Írt is, a tanárnő azonnal válaszolt: nem baj, késhetnek a feladattal. Viszont Barbara üzenetén elámultam: azt írta a nőnek, hogy Gabriel a legutolsó alkalommal, amikor a filmen dolgoztak, elkapta Bonitól az influenzát. Nem tudom elhinni, hogy ezt komolyan gondolja - alsó hangon is öt nap telt el a két esemény között, de inkább öt és fél. Nem írtam meg neki, az ember nincs befolyással arra, hogy valaki mit hisz. És úgy tűnik, Barbara minden észérv (?) ellenére azt akarja hinni: Boni fertőzte meg a gyerekét.

Mi nem a síelést, hanem a ma kezdődő háromnapos sakkversenyt buktuk, amire Boni hetek óta készült. Nagyon sajnálom szegényt, és sokáig hezitáltunk. Boni menni akart, Z. semmiképp nem akart menni, nekem nem volt véleményem. De lehet, hogy jobb is: Boninak még tegnap este is volt egy kis láza (38,3) és a betegség alatt fogyott 2,5 kilót.

Két nő

Ma reggel Bonival mindketten láztalanul ébredtünk, napok óta először. Ő ma délben már ebédelt is, egy pizzát hozatott az apjával, én ilyesmire még nem érzem képesnek magamat. Nap közben még mindig az ágyban fekszem, nulla energiával, rémes. Elkezdtem podcastokat hallgatni. Meghallgattam egy interjút arról a javaslatról, hogy a közösségi médiát betiltanák 15 év alatt Franciaországban. Az egyik meghívott a mesterséges intelligenciával és a digitalizációval foglalkozó miniszter volt. Egy nő, a hangja alapján fiatal és indulatos, Davosból jelentkezett be (ez egy januári műsor volt). Rákerestem a nőre a neten, és teljesen elképedve olvastam, hogy két kisgyereke van, amelyek közül a fiatalabb októberben született!

Nem kellene, hogy meglepjen, hiszen az esélyegyenlőség korában élünk. Ha egy férfinál nem lepne meg ez az adat, miért csodálkozom, ha nőről van szó? De mégis ledöbbent, lehet, hogy az idők során trad wife lettem. Meglep, de egyúttal le is nyűgöz az a tény, hogy egy fiatal anya, aki három hónapja szült (másodszor), már a Világgazdasági Fórumon kvaterkázik a világ vezetőivel. Szédítő tempó!

A másik nő meg épp 27 ezer km/órás sebességgel tart a Nemzetközi Űrállomás felé, annak minden rizikóját vállalva. Nyolc hónap múlva tér majd vissza, addig csak videón tarthatja a kapcsolatot a külvilággal, köztük a kisfiával.

Cirill betűs nevek

Rettenetes ez a vírus. Gyakorlatilag három napja lázasak vagyunk és köhögünk. Naponta legyűrünk a torkunkon egy-egy szelet pirítóst, de több igazán nem megy. Bonikám egyik filmet nézi a másik után, én pedig időnként előveszem a könyvemet. Néha sikerül is haladni benne. Egy francia könyvet olvasok, amelyben sok az orosz név - erről eszembe jutott egy múltkori üzenetváltásom a kuzinommal. 

Mert miután sok, de kellemes munkával rendbe tettem a könyvespolcomat, rájöttem: több könyvet én már az életben nem vehetek magamnak. Vagy ki kell dobnom a régiek közül annyit, amennyit venni akarok. (Vagy el kell költöznünk.) Miután ezt így végiggondoltam, rábukkantam egy közösségi könyvespolcon az alábbi, teljesen jó állapotú könyvekre, amiket, nyilván érthető, nem tudtam otthagyni. Elküldtem a fotót a kuzinomnak, aki nem a fenti gondolatmentre reagált, hanem teljesen meglepődött, hogyan írják Szolzsenyicin nevét franciául.

Tényleg vicces, bizonyos francia átiratok teljesen mások, mint magyarul. Ilyen például: POUCHKINE, TCHAÏKOVSKI, ELTSINE és a kedvencem: KHROUCHTCHEV!

Egy vírus útvonalának nyomában

Múlt héten csütörtök este Z. felháborodva jött haza, hogy Boni dobtanára beteg, és nem volt rajta maszk.

Péntek délután három órát töltött nálunk Gabriel, hogy Bonival haladjanak a francia beadandón. Alig csináltak valamit, erről majd írok, végig hülyéskedtek.

Szombat délben Boni közölte, hogy fáradt. Nem csoda, mondtam neki, túl későn alszik el. Betegnek érzi-e magát, kérdeztem, akar-e délután menni sakkra. Egyáltalán nem beteg, jelentette ki sietve, és naná, hogy nem hagyja ki a sakkot. Mondjuk gyanút foghattam volna, amikor a merinói gyapjúfölsőjét húzta fel, amit egy vagyonért vettem neki, és amit soha nem akar hordani, mondván, hogy túl meleg. Volt is bennem tudat alatt egy kis aggodalom, ezért a kétórás sakk alatt nem mentem haza (ahogy szoktam), hanem ott maradtam a környéken, olvastam a kocsiban, majd bevásároltam.

Szombaton 16 órakor lett vége a sakknak. Ahogy jött kifelé, rögtön láttam, hogy ez a gyerek beteg. Otthon még megette a süti felét, amit vettem neki, de aztán lefeküdt, és onnantól kezdve nem kelt fel a kanapéról. Aznap 39,5 fokos volt a láza, de másnap felment egészen negyvenig. Legközelebb kedd reggel evett újra.

Vasárnap dél körül felhívtuk az ügyeletet, ahol azt mondták, hogy napi 5x adhatunk neki 500 mg paracetamolt, de azért menjünk be az ügyeletre 18:15-re. Én, mivel felszabadult egy egész napom, dolgoztam a hétfői fordításaimon, hogy hétfőn ebédszünetben el tudjak menni úszni, majd elmentem futni is. Szuper volt, bár Z. nem értette, hogyan tudok futkározni, amíg Boni ennyire beteg (“Ne fuss messzire!!”)

Vasárnap este szegénykét úgy kellett eltámogatni az ügyeletre, szédült, vacogott, a várótremben majd leesett a székről. Azt beszéltük, hogy utoljára bölcsis korában volt ennyire beteg. Az ügyeletes orvos napi 3 gramm paracetamolt írt fel neki, de nem egygramonként, hanem 750 gr-ként, amit szerinte úgy kell beadni, hogy egy pezsgőtablettát kettétörünk, majd az egyik felének is a felét vesszük… pfff. nem mertük véghezvinni ezt a komolytalan műveletet. Neurofent viszont állítása szerint tilos adni, változott a protokoll (még jól emlékszem, hogy bölcsis korában négyóránként adtunk neki hol paracetamolt, hol Neurofent).

Hétfő reggel úgy ébredtem fel, hogy kapar a torkom. Jobban megvizsgálva rájöttem, hogy a torkomnak semmi baja: a nyelőcsövem ég. Basszus, nem fogok tudni úszni menni. Elkeztem dolgozni, amíg mindenki aludt, és közben azon gondolkodtam, nem leszek-e én is beteg. 10 körül elkezdtek összefolyni a betűk a szemem előtt, délre már OLYAN SZARUL voltam, mint nagyon rég. Az egész délutánt az ágyban töltöttem, nem túlzok: pisilni is alig volt erőm kimenni. Az volt a szerencse, hogy Boni addigra már picit jobban lett, így nem kellett azon aggódnom, mi van vele. 

Nagyon homályosan, messziről eljutott hozzám a hír, hogy hétfő délután Bonit levitte az apja a patikába tesztelni, és kijött, hogy A típusú influenzája van, este pedig elmentek a gyerekorvoshoz, aki csütörtök estig kiírta, plusz azt állította, adhatunk neki Advillt (nem adtunk, az ügyeletes orvos megijesztett). A hétfő éjszaka rettenetes volt, Bonit az apja látta el, én le tudtam nyomni  torkomon egy kis chipset, mert azt kívántam meg (??).

Hihetetlen belegondolni, hogy vasárnap este még futottam, majd jóízű megvacsoráztam abból a guszta kenyérből, amit Z. vasárnap reggel vett, és amihez senki sem nyúlt egész nap. Sajttal és paprikával ettem egy szeletet, és csak azt sajnáltam, hogy nem ehetek többet - hát én azóta gondolni sem tudok ilyen szendvicsekre, a gyomrom is felfordul tőle. 

Belegondolni is rossz, milyen lett volna ez az egész, ha nem vagyok beoltva.

De ami a legfurább: Gabriel nem kapta el!

Egy nehéz olvasmány

Kétféleképpen nehéz: szellemileg és lelkileg. Egyrészt bonyolult maga a szöveg, sok mindenre (emberek nevére, a hadállásokra, számokra, százalékokra) kell fejből visszaemlékezni, plusz elhelyezni az eseményeket egy mentális térképen (valódi térkép is van hozzá). Nagyon kell koncentrálni, hogy az ember ne veszítse el a fonalat, a fejezetek is elég hosszúak. Sok a történés, egyszerre több helyen. De a legnehezebb a terminológia. Egyáltalán nem ismerem a szakszavakat, pl. hogy mi a különbség a gránát, az akna, a löveg és az ágyú között. Meg kellett néznem a hídfőt, ami háborús kontextusban nem ugyanazt jelenti, mint ahol a négyeshatos megáll. Vagy pl: fogatolt oszlopok, desszant, utász, trén stb. De nem lehet mindent megnézni, pl.: kerékpáros zászlóalj, páncélgránátos, tarackos tüzérdandár... 

Gimiben volt egy osztálytársam, aki térképen követte az akkor zajló délszláv háborút. Verhetetlen volt hadászi kérdésekben. Egyrészt lenyűgöző volt a tudása, másrészt úgy éreztem: micsoda őrület, hogy tudománynak nevezzük annak megismerését, hogyan ölik meg egymást az emberek. Ezt érzem ennek a könyvnek az olvasásakor is (a közepén járok). Elképesztően részletes, alapos, néha olvasmányos, nem lehet letenni, a benne foglaltakat fontos és kell tudni. Jó, hogy van (nem tudtam SEMMIT a témában eddig), de mégiscsak milyen ellentmondásos a világ: arról olvasni, hogy magyarok, németek, szovjetek és románok hogyan vertek szét egy várost és gyilkolták le egymást.

Ezért ennyire nehéz lelkileg. Mert amikor azt olvasom, hogy egy egész század szétmorzsolódott, meg hogy az emberi veszteség 50%-os volt... akkor én azokat az anyákat képzelem el, akiknek a fiuk nem jött többé haza. És ez valami borzalom! Ennyi feleslegesen kiontott vér, az a sok fiatal katona (meg a rengeteg civil) aki meghalt, és hal meg a mai napig valahol a világon...

Rokoni beszélgetések

– Voltam jóanyádéknál – újságolta az unokatesóm. – Ebédre mentem, és képzeld, egészen nyolcig maradtam. Olyan jót dumáltunk!!

Érdekes, hogy az unokatesóm, aki a világ egyik legjobb beszélgetőpartnere (számomra), hogyan tud egy egész délutánt átbeszélgetni a szüleimmel, akikkel én magam – noha szoktam beszélni, sőt: beszélgetni is – soha nem tudok jókat beszélgetni.

Ezt az ellentmondást ki kell bogoznom. 

Módszertan

Ez a poszt arról fog szólni, hogyan fogadta Boni a nyelvtankönyvet, amit tavaly írtam neki, és amit pár hete fejezett be. De először is elmesélem, mert pont a témába vág, mit mondott ma a barátnőm a francia általános és technológiai gimnáziumokról. Mi még nem tartunk ott, hogy képbe kelljen kerülnöm, úgyhogy én eddig azt hittem, olyasmiről van szó, mint a mi időnkben a gimnázium és a szakközép iskola.

De nem, azt mesélte, hogy a különbség módszertani. Az egyik fajta gimiben (általános) az elméletet tanítják meg először, és azt felhasználva kell megoldani a gyakorlati feladatokat, a másikban (technológia) a gyakorlati feladatokból vonják le az elméleti tudást. Hát, ha ez így van, nem kérdés, hogy Boninak hová kell majd mennie: az általánosba. Ez a nyelvtankönyv is bebizonyította, hogy ebben is olyan, mint én: leghatékonyabban a deduktív módszerrel tanul.

Én hülye pedig, rengeteg munkával csináltam neki egy olyan könyvet, amely a modern pedagógia jegyében játékosan akart tanítani! Az elméletet a gyakoraltból megközelítve! A definíciókat vicces párbeszédekbe bújtatva! Amikor erre Boni rájött, hatalmasat csalódott: „Mama, te a mesébe beleírtad a szabályokat?!” (jól megnyomva a szót)

Az első csalódás után viszont végigröhögte a könyvet. Eléggé kilógott a lóláb, értve ezalatt azt, hogy néha tényleg nehéz volt olyan helyzetbe hoznom a szereplőket, hogy valamelyikük ki tudja mondani például azt a mondatot, hogy A felszólító mód jele a j betű, de gyakran nem hallatszik és nem lászik! vagy Egy szóösszetételt akkor tagolunk kötőjellel, ha 6-nál több szótagú, azonkívül legalább 3 elemből áll úgy, hogy viszonylag természetesen hasson, és a történetbe is szervesen illeszkedjen. Vagy: sokáig törtem a fejem azon, milyen helyzetben lehetne Az űrhajóba! és Az űrhajóban! felkiálltást kétféleképpen értelmezni, és ezáltal valamiféle bonyodalomba keverni a szereplőket.

Teljesen felesleges volt ilyeneken gondolkodnom, mert Boni meseolvasás örve alatt nem akart játszva tanulni. Nem akart összetett szavak olvasgatása után rájönni a fenti helyesírási szabályra, amit később egy szereplő szájából visszahallott. Neki úgy kellett volna ezeket megtanítanom, hogy a lap tetejére felírom a fő témát (1. Igékhez járuló jelek, vagy 2. A szóalkotás módjai), majd annak egy-egy fejezetét (1. A felszólító mód jele vagy 2. Az összetett szavak), utána vastaggal szedve a definíciót, a példákat és a kivételeket, majd jöhetnek a gyakorlati feladatok. Ezt megjegyzem a jövőre nézve, mert így nekem is sokkal könnyebb dolgom lesz! Csomó mindent egyszerűen azért nem jegyzett meg, holott jó a memóriája, mert az a mese, tehát a szórakozás része volt, nem pedig a tanulásé.

Amúgy élvezet Bonit tanítani: figyel, emlékszik, értelmez, összefüggéseket lát meg, jó gondolatai vannak, gyors és hatékony – amikor rá lehet venni, hogy tanuljon. Ez meg inkább kegyelem dolga, néha magától leül, néha zsarolom, néha jutalmazok, ebből nem csinálok magamnak lelkiismereti kérdést.

(Feladat: a fenti definíció szerint össze tudjátok-e párosítani a földönkívüliek közlekedési módszereit az alábbi szavakkal: 1) emberkereskedelem, 2) pogácsatészta, 3) sütirecept-gyűjtemény)

 

 A.

B.

 C.

Figyelemfelkeltés

Ma reggel is egy ötvenéveseknek való téma jött velem szemben: egy reklám a vastagbélrák-szűrés fontosságáról az említett életkortól. Szerintem elég jól van megcsinálva, a korona és a trón asszociációjára épül: trón, mint WC és korona, mint a januári vízkeresztes sütemények, amelyeket csak ebben a hónapban lehet kapni, és amelyekhez egy-egy ilyen színű papírkorona is jár (az kapja, aki megtalálja a sütibe tett porcelánfigurát). Felirat kábé: A vastagbélrákot korán ki lehet szűrni. Ön dönt, hogy megelőzi-e. Csinálja meg a tesztet a trónon. Kérje a szűrőteszt-készelet ötven éves kortól.

Bár a legjobb és legütősebb ilyen típusú hirdetést valakitől hallottam (aki valahol látta): Ön elmúlt ötven, jól alszik és nincsenek emésztőrendszeri panaszai? Akkor a vastagbélrák minden korai tünetét mutatja!

Szem. Héj. Plasztika

Petra barátnőm a fenti műveleten gondolkodik, és nagyon hezitál. De nem ám a beavatkozástól fél (mint én), hanem elvi kifogásai vannak: ha vállalkozik a műtétre, az nem azt jelenti-e valójában, hogy nincs megelégedve a korával? Hogy ötvenéves nőként húszévesnek szeretne kinézni?!

Márpedig a kiegyensúlyozott ötvenéves nők (amilyeneknek hinni szeretnénk magunkat) nem vágynak másra, hanem megelégszenek azzal, ami van. Felülemelkednek a külcsínen, vállalják a korukat, sőt: bölcs derűvel öregednek.

Elgondolkodtam ezen az ellentmondáson, mert én magam sem zárom ki, hogy egyszer rászánom magam egy ilyen plasztikai műtétre: de engem kizárólag a félelem tart vissza (elsősorban a műhibától tartok, másodsorban a helyi érzéstelenítéstől). Semmilyen elvi kifogásom nincs, mint Petrának. De hát ez hogy lehet? Hogy lehet egyszerre elfogadni a kort, ugyanakkor plaszikai műtétettel küzdeni ellene? Lehetséges-e egyszerre a kettő?

Aztán rájöttem: persze, hogy lehetséges! A lényeg a mérték.Rosszul van feltéve a kérdés: nem húszéves nőnek szeretnék kinézni (amúgy nem is sikerülhet), hanem csak egy kicsit jobban kinéző ötvenévesnek.

(Remélhetőleg egyszer felteszek egy „Utána” c. képet is.) 

Ablak

Nem is írtam, hogy az újévi elhatározásaim (jobban mondva, projektjeim) között első helyen szerepel az, hogy kicseréltessem a budapesti lakásom ablakait. Stresszes, időigényes és drága projekt, de nem halogathatom, mert már szinte beesik az eső... Van valakinek tapasztalata ablakcserével? Hogy zajlik egy ilyen? Mire kell figyelni? És főleg: műanyag vagy fa??

Morbid

Nagyon furát kérdezett a múltkor Boni, amikor meséltem neki, hogy egy nő megcsúszott és elesett az uszoda zuhanyozójában:

– És meghalt?

Nem láttam az esést, de fültanúja voltam. Később innen-onnan összeállt a sztori, és én magam is beszéltem a nővel (NEM HALT MEG), aki elmondta, hogy eltört a keze, meg is kellett műteni. Állítólag a takarítók rosszul öblítették le a zuhanyzói tisztítószert, és azon csúszott el, mezítláb. Szegény!

Egy félrefordítás

Általában bosszantanak, de Karinthynak még ezt is el lehet nézni! Bár érdekes, hogy ha nem tudott is angolul (a városi legenda szerint): hogyhogy nem vette észre, mennyire nem illik Micimackóhoz (sőt, az egész jelenethez) ez a határozószó?!

Az eredetiben: happily.

Napról napra

Múlt vasárnap haldoklónak neveztem Madame Delorme-ot, pedig lehetett vele beszélni, sőt: beszélgetni. Legközelebb négy nap múlva, csütörtökön mentem be hozzá, de ami fogadott, arra alig voltam felkészülve: egy élő halott. Nem tudott beszélni, csak nyögni, nyöszörögni. Összesen két szót mondott ki egy óra alatt, nagy erőfeszítések árán: demain (holnap), amikor mondtam neki, hogy nemsokára megérkezik a fia, és Vous croyez? (Gondolja?), arra reagálva, hogy azt mondtam neki: a covid a denevérektől származik. Próbált úgy-ahogy kommunikálni a kezével, az arcával, a szemével, de hang nem jött ki a torkán és láthatólag nagyon fáradt volt. Végig be volt kapcsolva egy természetfilm, azt néztük együtt, mást nem tudtuk csinálni.

Még előző alkalommal,vasárnap elkapta a csuklómat, megnézte az órámat, meg is simogatta (!) és kijelentette, hogy gyönyörű. Fura volt, mert egy sima iWatch-om van, egyáltalán nem lehet szépnek nevezni, de betudtam a morfiumnak. Utólag, hétfőn, lassan esett le, és Rózsa kommentje is megerősített benne, hogy nem az órámat akarta megdicsérni; a kezemet akarta megfogni!

Csütörtökön tehát együtt néztük a tévét, és közben fogtam a kezét. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ember ennyire le tudjon fogyni. A keze olyan volt, mint egy-egy törékeny faág. Azon gondolkodtam, mi tartja még életben. Aztán egyszer csak kikapcsolta a tévét. Megkérdeztem, hogy menjek-e, szeretne-e aludni. Bólintott, hogy igen. Még visszanéztem az ajtóból, és láttam, hogy a kezével búcsút int.

Szerintem nem tudta, hogy milyen nap volt aznap (csütörtök), mert a fia nem pénteken, hanem szombaton tervezett jönni. Csak reménykedni tudtunk, hogy nem lesz késő, illetve, hogy mégsem a (Bonikorú) gyerekeivel jön, mert a látvány nem volt gyerekeknek való. Pénteken és szombaton Z. és Inès ment be hozzá, akkor már csak aludt, nem is ismerte meg őket.

Szombat késő délután, amikor hazajöttem, egy brit rendszámú autó állt az utcánkban. Ezek szerint kocsival jött a fia, gondoltam, biztos azért, hogy haza tudjon vinni magával cuccokat. Így megy ez, amikor egy szülő meghal, a barátnőm is mesélte. Örültem, hogy megjött, és reméltem, hogy még látni fogja az anyját.

De képzeljétek, mint kiderült, az autó nem az övé! Annak az autónak semmi köze hozzá, az valaki másé. Ez az egész egy hihetetlen egybeesés – itt alig látunk jobbkormányos autókat! Egy totális véletlen, amiből viszont (hibásan), de tényleg a helyes következtetést vontuk le: Madame Delorme fia tényleg aznap érkezett. De repülőgéppel. Miután megérkezett a városba, szintén szombat késő délután, rögtön elment az anyjához. Még látta, és úgy mesélte, hogy az anyja felismerte.

Ma reggel küldött egy üzenetet, hogy a mamája (először használta ezt a franciául eléggé ellentmondásos szót) ma hajnalban meghalt.

Fordító, 2026-ban

Most, hogy bárki bármilyen nyelvből bármikor, egy sima telefonnal lefordíthat magának hosszabb-rövidebb szövegeket, cikkeket, weboldalakat, amelyek minősége a közepestől a szuperjóig terjed, azon kaptam magam, hogy amikor valaki megkérdezi, mit dolgozom, már magam előtt is hitetlenkedve mondom ki: fordító vagyok.

A barátnőm kérdezte nemrég, hogy én most (=amikor már nincs idegen nyelv, ami rejtély lenne) tudajdonképpen mit csinálok.

Akkor ott hirtelen és reflexből védekezni kezdtem („a gép nem vállalhat felelősséget a szövegért”), de csak azért, mert hiába mondják (és látom), hogy a mesterséges intelligencia átveszi a munkánkat, mégsem érzem úgy, hogy kevesebbet dolgoznék. Sajnos ezt én sem értem, ezen még el kell gondolkodom. Mindenesetre a barátnőm tovább kérdezgetett, hogy használok-e gépi fordítást a munkaám során (igen), és hogy akkor lényegében én a géppel lefordított szöveget nézem át? 

Őszintén akartam válaszolni. Nem úgy, ahogy a fordítók általában a kérdésről nyilatkoznak (szakszóval: hárítanak). Kénytelen voltam neki (és magamnak) bevallani, hogy: igen. Nem mindtha ehhez nem kellene elolvasni, megérteni és értelmezni az eredeti szöveget, mert kell! Kell még: elolvasni a hivatkozásokat, referenciaszöveget, gondoskodni a terminológia egységességéről, majd elolvasni, megérteni és értelmezni a gépi fordítást, végül pedig a hibákat észrevenni és kijavítani. De kimondhatjuk, hogy a szakmám megszűnt. Nem fordító vagyok többbé.

Átnéző vagyok. 

Képernyőidő

Van-e frappáns magyar szó az alábbi jelenetre?! 

Egy gyerek megkapja az anyja táblagépét vagy telefonját, hogy húsz, harminc vagy negyven percig, vagy akár egy óráig is azt csináljon rajta, amit szeretne (sakk, Duolingo, komponálás, ChatGPT stb.). Amikor az előzetesen kiszabott, és az érdekelt felek által kölcsönösen elfogadott, sőt: szentesített határidő lejár, és a szülő ott áll a kanapé mellett, hogy visszavegye jogos képernyőjét, a nevezett gyerek „még egy percet!” felkiáltással újabb egy, kettő, három, tíz stb. perceket kutyerál, kér, könyörög, rimánkodik, alkudozik. Mi erre magatartásra a jó szó?

A papám fogalmazta meg a legtalálóbban a nyáron egy hasonló esetnél (Boni a kanapén a telefonommal, én már venném vissza halál idegesen, a gyerek meg nem adja, mert még nem játszotta le, még nem írta meg, még nem nézte végig stb.): 

– Jaj, Boni fiam, ne cigánykodj már itt nekem!

Micsoda találó és rettenetes ige: cigánykodik! Pontosan visszaadja a fenti kisszerű alkudozási folyamatot, ugyanakkor mennyire sértő, mennyire rasszista, az ember félve meri kimondani. De kimondja, mert nincs jobb. Amúgy lehet, hogy nem kellene kimondania. Talán azért bánok ilyen lazán ezzel a szóval, mert a papámról sok rosszat lehet mondani, de azt biztosan tudom, hogy nem fajgyűlölő. Nevetnem kell, amikor a siket, fogyatékkal élő, színesbőrű stb. szavakon lovagolunk, miközben létezik ez a százszor gázabb szó is.

Látogatás

Még soha nem láttam élőben haldoklót. Tegnapig. Az történt, hogy még a múlt hét vége felé átvitték a szomszédunkat az onkológiáról egy másik kórház hospice-részlegére. Tudtuk, hogy ez mit jelent: abbahagyták a kemoterápiát, már csak fájdalomcsillapítást kap, soha többet nem mehet haza. Z. még aznap bement hozzá, vitt neki egy könyvet, és azt állította, hogy a körülményekhez képest jól van. De szerintem csak nem akarta meglátni a nyilvánvalót: az a nő az utolsó heteit (napjait?) éli.

Tegnap délután meglátogattam én is, nagyon megrázó volt. Háromféle cucc megy bele kétféle csövön: táplálék (orrszondán), illetve fájdalomcsökkentő és nyugtató (bőr alatt?). De megismert, nekem is megköszönte a könyvet, tudtunk beszélgetni is, legalábbis eléggé összefüggően elmesélte az elmúlt napok történéseit, emlékezett, hogy esett a hó, majd volt egy vihar. A kérdéseimre úgy-ahogy válaszolt, nem mindig koherensen. Nem jutott eszébe pl. a covid szó, többször is megkérdezte, hogy telt Boninak az első hét a suliban, összekeverte a menye szülinapját (ami szombaton volt) a sajátjával, ilyenek.

A legmegdöbbentőbb az volt, hogy még soha nem láttam ennyit nevetni. Ez teljes ellentmondásban állt a személyiségével. Alapvetően nagyon zárkózott, már-már távolságtartó, és eléggé pesszimista nőnek ismertem meg. Most meg nevetett, tapsolt (!) és azt mondta, hogy majd ha kijön innen, elolvassa a könyvet. Valószínűleg a nyugtatóktól változott ennyire meg. A svájci barátnőm kérdezte, hogy Fro-ban van-e olyan lehetőség, hogy a beteg kérésére abbahagyják a terápiát (a mesterséges táplálást), amit én nem tudtam, de az biztos, hogy ilyen nyugtatók mellett ő ezt sohasem kérné. Nem tudom, tudatában van-e annak, hogy meg fog halni. De lehet, hogy jobb is??

Viccelődve elmesélte, hogy képzeljem el, megjelent nála egy pszichológus, és hogy valószínűleg ezeket a pszichológusokat arra tanítják, hogy rövid kérdések-válaszok, meg a környezet megfigyelése alapján állítsák föl az adott beteg profilját. És hogy képzeljem el, ez az ember egyszerűen kinyitotta a szekrényét, ahol a ruháit tárolja, hogy így kapjon képet a személyiségéről! De még erről is olyan elismerően, bár kételyekkel a hangjában mesélt.

Aztán elkezdtem felolvasni a könyvet (annyira szeretek hangosan olvasni franciául!), el-elbóbiskolt, majd elaludt. Nem akartam felébreszteni, így eljöttem köszönés nélkül, csak reménykedni tudok, hogy lesz még alkalmam.. izé.. elköszönni? Boni azt mondta, hogy rémes lehetett neki később felébredni, és látni, hogy már nem vagyok ott. Ráadásul épp besötétedett. De lehet, hogy már ezt is vidáman fogadta a szerek miatt. Két gomb áll a rendelkezésére: fájdalom, ill. szorongás esetére. Azóta azon gondolkodom, mi a jobb: a jeges halálfélelem vagy ez a módosult tudatállapot? De nem is tudom, erről megkérdezik-e az embert.

Évértékelő (2. rész)

Könnyű dolgom van, mert tavaly januárban részletes tervet készítettem. 

Ami megvalósult: rengeteg meló árán Boninak megcsináltam a nyelvtankönyvet, nyárra éppen kész is lett. Már a végén járunk, ha befejeztük, írok róla. Elöljáróban csak annyit, hogy nem pont erre volt szüksége, ezért a következő már másmilyen lesz. Boninak tavaly sem vettünk mobiltelefont. A három barátnőm közül kettővel sikerült találkoznom (Németországban és Norvégiában), a harmadikkal a decemberi műtétem miatt elhalasztottuk. Egészségügyi téren a vashiányon kívül minden rendben találtatott, érdekes, hogy alig bírtam kikönyörögni az orvostól egy teljes vérképet. 

Ami folyamatos harc: az adminisztratív ügyek. Idén beláttam, hogy nem is az idő hiányzik, hanem... izé, a lelkesedés. A toleranciával, a türelemmel és a folyamatos dúdolással is hadilábon állok, próbálok javulni.

Ami totális kudarc: a fogyás. Sőt! Idén január elsején pont egy kilóval voltam több, mint 2025. január elsején. Ami viszont szintén egy kilóval volt több, mint a 2024. január 1-jei szám. Rémes belegondolni, hogy minden iszonyatos mértékű elhízás az első két kilóval kezdődik. Barátnőm szerint viszont engedjem el ezt az egészet, mert, mint mondja, egy bizonyos kor, mondjuk ötven után normális, hogy kicsit meghízik az ember. Még nem tudom, melyik álláspontot tegyem magamévá. Nem akarok évente hízni egy kilót, ez talán nem törvényszerű.

Mindenképpen akartam írni a Vintedről. Tavaly januárban feliratkoztam, és egész évben dobozok, kupacok, celluxok és mérőszalag közepette éltünk. Hamar levettem, hogy csak a márkás cuccokat lehet eladni (hacsak nem akar az ember 3–5 eurókért szaladgálni) (nem akar), de még így is sikerült gazdát találnom sok régi ruhámnak és Boni sok régi gönceinek. Z. csak röhögött, hogy micsoda businesswomen lett belőlem.

Aztán a londoni út előtt valahogy megtudta az Algoritmus, hogy vízálló és légáteresztő őszi kabátot keresek. Feldobott pár találatot, és mivel az egyik megtetszett, és még az árcédula is rajta volt, megvettem. Egy németországi csaj árulta, ez volt az első terméke, lehet, hogy gyanút kellett volna fognom. Mindenesetre a kabát soha nem érkezett meg, és a vevőszolgálat is csak értelmetlen üzeneteket küld béna gépi fordításban. Nem tudom, látni fogom-e valaha a kabátot (vagy a pénzt), mindenesetre ha nem, akkor teljesen felesleges volt az egész éves méricskélés és csomagolás, mert pont annyit nyertem a réven, amennyit vesztettem a vámon. Bosszantó! Amúgy, képzeljétek, már nem is tetszik annyira a kabát, úgyhogy remélem, a pénzt adják vissza. Amint ez megtörtént, leiratkozom a Vintedről, nem ötvenéves nőknek való dolog ez!

A lényeg, hogy tavaly is sok jó könyvet olvastam, és rendbe tettem a könyvespolcaimat is. Ez amúgy isteni feladat volt, imádtam. Végül felhagytam az eredeti felosztással (olvasott vs. olvasatlan könyvek) és a szépirodalmi könyveknél visszatértem a klasszikus ábécésorrendhez, elkülönítve a két nyelvet. Ezért idén is készítek egy könyvkupacot azokból, amiket mindenképpen el akarok olvasni, mert félő, hogy elfelejtem őket (mindig újabb és újabb könyvek tolakodnak a lista elejére!).

Idei elhatározásom csak egy van, sajnos ez pont az olvasásból vesz el időt: lekapcsolni a villanyt minden este 22:30-kor.