2026. november 18., szerda

Egy szó (18. nap)

Tegnap este japán étteremben vacsoráztunk. Én nem otthonról mentem, ott találkoztunk. Amikor megérkeztem Z. és Boni már a szokásos helyünkön ült. Láttam őket, mielőtt beléptem volna az étterembe, és elég volt egy szempillantás kívülről, hogy levegyem: Boni rossz kedvében van. Ilyenkor mindenbe beleköt, piszkálja az embert, gyakran például direkt olyan kérdéseket tesz fel, és addig, hogy ellentmondásba hajszoljon. Nem tudom, ti ismertek-e ilyen embert. Amikor látom, hogy ilyenje van, teljesen felesleges vele normálisan beszélni, és még álmomban sem merném ilyenkor valamire megkérni.

És pont ma reggel olvastam, hogy ennek a képességnek (azaz egy szempillantás alatt felmérni a másik ember hangulatát) koreaiul külön neve van! 

(És őrület, de ebben az étteremben télen én mindig egy koreai ételt eszem, amelynek bizonyítékát itt csatolom. Ez mondjuk nem tegnap, hanem a múlt héten készült, de ugyanezt ettem tegnap is.)

Amikor beléptem az étterembe, Z. éppen azzal nyaggatta Bonit, aki már indulás előtt kezet mosott, hogy mossa meg a kezét megint kézfertőtlenítővel – ugyanis Z. teljesen vak erre a fent említett jelenségre. Nem értem, hogyan, de egy picit sem alkalmas arra, hogy a gyerek hangulatához igazodjon. Ilyenkor ugyanis nem csak teljesen felesleges valamire utasítani, de egyenesen kontraproduktív, sőt veszélyes is, mert csak elmérgesedik a helyzet, és ki akar egy pukkancs (és koszos kezű) gyerekkel vacsorázni.

Ilyenkor az a helyes eljárás, hogy viccelődve be kell bizonyítani, milyen hülye kötözködős kedve van, és csak akkor lehet beszélni a fejével, ha helyrebillent a lelki egyensúlya. Ugyanúgy szintén eleve kudarcra van ítélve az a kérdés (bármikor), hogy mi volt a suliban. Teljesen, teljesen, teljesen felesleges ezzel bepróbálkozni, bár tény, hogy néha én is megteszem. Okosabban kell intézni, nem ilyen kihallgatásos módszerrel, hanem megvárni, míg olyan lelkiállapotba kerül a gyerek, hogy hajlandó magától a suliról beszélni. Néha a legfurább pillanatok ezek amúgy (úszás közben, festés közben, lámpaoltás után stb.). Olyankor észnél kell lenni, és nem elrontani a beszélgetést, és szépen, türelemmel kicsalogatni belőle az infókat. Valamilyen nyelven talán létezik erre a tevékenységre is egy külön szó.

2026. november 17., kedd

Ez már az vagy ez még nem az? (17. nap)

Mesélte a barátnőm (mert kérdeztem), hogy házilag, saját magának, ollóval csökkenti-növeli az ösztrogéntapaszait, és hogy sikerült magának úgy beállítania az ösztrogénszintjét, hogy elmúlt az összes tünete. 

Szöget ütött a fejembe a kifejezés, mert nekem világéletemben gondjaim voltak a fáradsággal, a hangulat-ingadozással, a hajhullással, az izületi problémákkal, és mint mindenki, én is néha elfelejtek, összekeverek ezt-azt, nincs kedvem minden nap szexelni (hanem helyette aludni), és mindig is izzadtam éjszaka (ami soha nem zavart), illetve állandóan fázom (ami viszont zavar). Szóval egyrészt ha nekem ez mind ismerős, akkor miért és mikortól írjam mindezt a klimax számlájára, ill. még fontosabb: lesz-e olyan valaha, hogy az összes elmúlik?! Mert akkor ide vele azt a klimaxot!

A barátnőm egyébként garantálta, hogy TUTIRA meg fogom majd tudni különböztetni a hőhullámokat a sima fázás utáni kimelegedéstől, de a többiről nem nyilatkozott.

Meghallgattam nemrég egy műsort is a témában, hogy a fenti kérdésekre választ találjak. Érdekes, hogy itt is elmondták, mennyire tabutéma a klimax. Sőt, az ez volt az egész műsor vezérgondolata, szerencsétlen nők telefonáltak be, hogy senki nem akarja őket meghallgatni, megérteni. Nekem pedig pont ellentétesek a tapasztalataim: folyamatosan mindenki erről beszél. Alig hogy összejön 2–3 ötven körüli nő, máris a klimax a téma, az ember azt sem tudja, hová meneküljön! A szomszéd nő panaszkodik a férjemnek a hőhullámaira a lépcsőházban!

Már éppen kikapcsoltam volna a műsort, amikor valaki felvetette a hízás problémáját. Minden meghívott – nők, pasik, orvosok és újságírók – egyöntetűen és határozottan kijelentették: a hízás az összes tünet közös nevezője, a metszet, az összekötő kapocs, mert SENKI SEM KERÜLHETI EL.

Ha ez így van, akkor az egészrészt rémes, másrészt én mégiscsak el szeretném kerülni, harmadrészt pedig visszagondoltam arra a három kilóra, amit az utóbbi három évben szedtem magamra; minden évben egyet. Holott egyáltalán nem sportoltam kevesebbet és nem is ettem többet. Pontosabban nyáron egy kicsit mindig többet eszem, de azt a pluszt októberre általában le szoktam adni. Kivéve az elmúlt három októbert, aminek köszönhetően a terhességet leszámítva soha nem voltam ennyi kiló.

Nagyon úgy tűnik, és nagyon aggasztó, hogy ez már az, és hogy mivel törvényszerű (??), bele kellene nyugodnom. Újabb (költői) kérdés merül fel, mégpedig: ez meddig fog tartani, és hány pluszkilóra számítsak?!

2026. november 16., hétfő

Szavajárás (16. nap)

Me beszélgettem valakivel, aki nagyon gyakran használta ugyanazt a szófordulatot:

… volt is valamelyik egységnél, asszem a hr-nél, DE NEM IS EZ A LÉNYEG, egy kezdeményezés, hogy csendes irodák, tudod, hogy azoknál a munkaállomásoknál nem lehet hangosan beszélni, meg ilyenek, DE NEM IS EZ A LÉNYEG, hanem hogy a kísérleti projekt hat hónapig tartott, és fejhallgatóval persze lehetett minden értekezletet követni, és sokan már nem is akartak máshová ülni, DE NEM IS EZ A LÉNYEG, hanem hogy állandóan tömve voltak ezek az irodák, nagy volt a jövés-menés, divat lett, aztán meg hiánycikk, DE NEM IS EZ A LÉNYEG, hanem hogy végül ott volt a legnagyobb zaj, járkálás, szöszmötölés, DE NEM IS EZ A LENYEG, mert letelt a hat hónap, és senki nem készített nyomon követést a projektről, így most nem lehet tudni, hogy a csendes irodák vajon tényleg csendesebbek-e…

Szerintem nem is tudta az illetô, hogy egy percig sem unatkoztam. Folyton vártam a LÉNYEGET!!

2026. november 15., vasárnap

Bútor (15. nap)

Nyár óta gondolkodom azon, hogy kell-e nekünk beépített szekrény a budapesti lakásunkba. Az alábbi könyvespolcról lenne szó, Boni szobájába, ami hosszú és keskeny, tehát a helykihasználás miatt érdemes lenne csináltatni. A komód már ott van, az egy IKEA. Az újonnan készítendő bútor tehát egy könyvespolc, üveges és nem üveges elemekkel. A látványképet az AI csinálta, nem tudja, hogy az ajtón túl mi van (nem az). A kérdés valójában az, hogy:

kell-e nekünk egy drága bútor egy olyan lakásba, ahol nem lakunk?!

Ha igen, akkor azzal a bútorossal szeretném csináltatni, aki a nappaliban lévő könyvszekrényt is csinálta, ami gyönyörű lett, azóta is imádjuk. Kaptam tőle egy árajánlatot, ma már az egész majdnem háromszor annyiba kerül, mint ez a masik bútor, tíz éve. Döbbenet, de asszem ez a “normális”. A bútoros szimpi, megbízható. A pénz, amibe ez a mostani kerülne, már ott van a magyarországi bankszámlámon forintban. Ami miatt hezitálok, az Z. reakciója. 

Én ugyanis úgy okoskodom, hogy ha a pénz már megvan, akkor nem jobb, ha az a pénz inkább bútor alakban a lakást díszítené, mint hogy a számlán legyen? Tehát a kérdésemre a válasz: kell. A nappaliban lévő könyvszekrényt nem bántam meg, nagyon jó belépni abba a helyiségbe, a pénz meg nem hiányzik.

Z. szerint ez naív és ostoba hozzáállás, ne legyek már ilyen gyerekes. Mérjem föl a kínálatot, kérjek árajánlatokat, alkudozzak, és ha a piaci ár fölött van, akkor inkább IKEA. Olyan szar, hogy minden ilyen magyarországi lakásügyet egyedül kell intéznem, mert ő se a nyelvet, se a magyarországi viszonyokat nem ismeri. Meg amúgy a lakberendezés sem érdekli, ráadásul itt Fro-ban nem is élhetem ki a lakberendezési vágyaimat, mivel a lakást csak béreljük.

Egy barátnőm nemrég azt mondta, azt kell végiggondolni, emelné-e egy ilyen bútor a lakás értékét. Ezen elgondolkodtam, és oda lyukadtam ki, hogy nem, mivel senkinek sincs ennyi könyve. Ma már az emberek nem olvasnak, lehet, hogy alulra inkább fiókokat kellene csináltatnom?!

Ma visszahívtam a barátnőmet, aki szerint a fiók megdobja majd az árat (igaza van), de ne aggódjak, jó lesz a polc, az emberek majd max. kiállítjàk a GTA VI-jukat. Ma csak erről volt szó Fro-ban, előtte hosszan beszélgettünk róla, jót nevettem ezen a frappáns végszón.




2026. november 14., szombat

Franciás (14. nap)

Gyanítom, hogy Boni gyakran franciából fordít, amikor magyarul beszél. Időnként rosszul használja pl. a nóta és a kártya szavakat. Az elsőt a hangjegy, a másodikat a térkép értelemben, mert franciául az első: note, ebből sikerít egy magyarosabb szót (amit gondolom hallott is valahol, zene kapcsán), a második szó franciául (carte) pedig jelent kártyát és térképet egyaránt.

Így amikor azt mondja: Nem a jó nótát játszod! az valójában azt jelenti: Nem a jó hangot játszod!, és amikor meg szeretne valamit nézni a kártyán, akkor valójában a térképet akarja böngészni. 

Érdekes az is, hogy az igét is gyakan a francia nyelvtan szerint ragozza. Például azt mondja: azt hittem, hogy szerettél, mert franciában a második igét is múlt időbe kell tenni, ha egyidejűség áll fent a két cselekvés között, míg magyarul így természetesebb: azt hittem, szeretsz (kell mondani, amikor az anya nem vesz meg valamit a fiának).

Vagy pedig: kár, hogy a pad vizen legyen, mondja, mert a franciában a “kár, hogy” után kötőmód áll, amit a magyar felszólító móddal fejez ki (ha kifejez), pl. a bármiről legyen is szó szerkezetben. 

Nem szoktam soha kijavítani, mert 1) olyan cuki, 2) nem akarom elvenni a kedvét, és 3) remélem, ha én következetesen jól használom, egyszer majd rájön. Bár azt gyanítom, hogy a szóbeliség nem elég ehhez: olvasnia kellene magyarul. 

Csak olyankor szoktam visszakérdezni, ha valamit az akcentusa és a hibái miatt nem értek, és ez elég gyakran fordul elő, majd legközelebb erre is hozok példákat. Most pedig belevetjük magunkat az uszodába és a sakk-órák és -versenyek világába. Jó hétvéget!

2026. november 13., péntek

Az ősz (13. nap)

„Az ősz visszaadja a szobámat. Nyáron lakásom kitágul, egy lesz az utcával, elveszíti különvalóságát, egyénisége kiröppen a nyitott ablakon. De ilyenkor, mikor egy sötét, esős délutánon becsukják az ablakot, az otthon újra feltámad: bútorai a homályban megannyi jelképpé válnak, apró tárgyai kis bálványokká, lámpája pedig egy meghitt világmindenség nyájasan sugárzó napjává.”

Egy ilyen fárasztó, szeles és hideg hét utcán már csak annyi erőm maradt, hogy idemásoljam ezt az idézetet Kosztolányitól, 1928-ból. Valahogy én is így érzek minden ősszel: az ablakkal és a redőnnyel ilyenkor kirekesztjük a külvilágot és bezárkózunk. Nálunk viszont nincs homály, hanem olykor otthonos hangulatvilágítás, olykor erős fényű LED-ek, mikor mi kell. (A bálványokat és jelképeket nem igazán értem. Nálunk csak tárgyak kallódnak itt-ott, aminek neve: kupi.)

Itt kb. reggel nyolckor van világos, és délután ötkor sötétedik. Ez engem mindig arra sarkall, hogy jól használjam ki azokat az órákat, amíg még van valamennyi természetes fény (még ha nincs, akkor is), majd időhúzás nélkül menjek lefeküdni időben. Nekem az ősz leginkább az ágyamat adja vissza, és a meghitt világmindenséget pedig a könyvek jeletik, amelyek az éjjeliszekrényemen sorakoznak, és amelyekből fáradság, hangulat és szeszély alapján választok esténként olvasnivalót.

 

 A héten valamelyik nap, futásból hazafelé

2026. november 12., csütörtök

Arról, hogy jók-e a balkezesek a sakkban (12. nap)

Végül Boni 4,5 ponttal továbbjutott tegnap, nagy volt az öröm! Jó fáradtan jöttünk haza, a torta isteni volt, és fél tizenegykor már mindannyian aludtunk.

Két, sakkal kapcsolatos megfigyelésemet szeretném megosztani itt, már régóta észrevettem:

1. Ezek a gyerekek a sakk-partik szüneteiben (hét, húszperces meccset kellett játszaniuk) kikapcsolódásképp sakkoznak. 

2. A lányok aránya 2–5% körül mozog (saját felmérés).

Ez utóbbi rejtélyre még keresem a választ, de annyira, hogy akárhány szülővel beszéltem tegnap, mindegyiknek feltettem a kérdést. Mivel magyarázható, hogy ilyen kevés a lány a sakk-klubokban és a sakk-versenyeken?

– Őrület, hogy mennyivel több fiú sakkozik, mint lány! – fordultam egyszer egy kisfiú anyukájához (akinek lánya is van, de az nem játszik).
– Hát igen – válaszolta készségesen a nő – a sakk már csak ilyen. Sokkal több a férfi. 
– Pedig elvileg nőknek és férfiaknak ugyanannyi az esélyük! – mondtam tovább a magamét. – Állítólag semmi sem bizonyítja, hogy a férfiak jobbak lennének!
– Nem hát – kontrázott a nő.
– Igen, és matekból sem jobbak a fiúk – folytattam rendületlenül, mivel éreztem a nőben a rezonáló közeget.
– Nem bizony! 
– És ami a legdurvább – tört ki belőlem a feminista –, hogy külön rangsorolják a lányokat, külön a fiúkat!
– Hát... de ez teljesen rendben van, nem?
– ???
– Közös mezőnyben a lányok soha nem nyernének!
 
Nem értettem, miért mondta ezt, amikor épp előtte egyeztünk meg az axiómában, hogy a két nem képességei megegyeznek. Ha a fiúk és a lányok ugyanolyan jól játszanak, akkor a nyertesek között is egyforma lenne a fiúk-lányok aránya.
 
Aztán leesett, hogy talán arra gondolt: mivel sokkal kevesebb a kislány (2–5%), ezért nyilván kevesebb annak az esélye, hogy az első három közé lány kerüljön be. Ez így logikus, csak éppen nem látom a problémát. Miért lenne ez baj? Hiszen ha mondjuk a bal- és jobbkezeseket vizsgáljuk, akkor ugyanezzel a logikával kijön, hogy szinte soha nincs balkezes a dobogósok között, noha a jobb- és balkezeseknek szintén egyformák a sakkversenyzői képességeik. De emiatt nem rendeznek külön versenyeket balkezes, ill. jobbkezes gyerekeknek. 
 
Azért is érthetetlen, mert ha mondjuk a tudományos szakmákat nézzük, megmagyarázhatja a nők kisebb arányát az a tény, hogy ezek a karrierek úgymond kevésbé összeegyeztethetők a gyerekszüléssel és -neveléssel (mondtam ezt stratégiailag nagyon helytelenül egy háromgyerekes orvosanyukának). De a sakk? Az bármivel ugyanúgy összeegyeztethető, mint akármilyen más hobbi.
 
Úgyhogy a rejtélyt én inkább az ízlés dolgával magyarázom, ami pedig megmagyarázhatatlan: a lányoknak nincs olyan nagy kedvük sakkozni.
 
Ma reggel újabb leveleket szedtem, mert Boni jelezte, hogy mégiscsak csinálna pár sünit és denevért
 

2026. november 11., szerda

Szülinap (11. nap)

Először is boldog szülinapot, 

✨Anszki✨és ✨Szaffi✨! 

Remélem, jó napotok van. Az enyém úgy indult, hogy korán felkeltünk, és még sötétben elindultunk a szomszédos városba, sakkversenyre. Ezen a barátnőm jól meglepődött, amikor reggel boldog szülinapot kívánt (ugyanis nekem is ma van a szülinapom), hogyhogy nincs suli, kérdezte.

MINDEN évben elmondom neki, hogy a mai nap Franciaországban szünnap, és emlékszem, tavaly megígérte, hogy legközelebb majd emlékezni fog. Tökre röhögtem, mert ma viszont azt mondta: Készülj fel rá, hogy jövőre is meg fogom kérdezni!

Z. is elfelejtett valamit: nem a szülinapomat, hanem a sakkversenyt. Az évekkel egyrészt egyre szétszórtabb, feledékenyebb, másrészt viszont nem érti, amikor mi magyarul vagy magyar-francia keveréknyelven beszélgetünk, és így gyakran csak későn vesszük észre, hogy keresztbeszerveztük egymás programjait. Így neki délelőtt újra meg kellett tennie az oda-vissza tartó utat, mert mostanra rendelte meg a szülinapi tortámat a környékünk cukrászdájában. A torta most a hűtőnkben várja, hogy késő este hazaérjünk.

Ezt a posztot egy kávézóban írom, töltöm a telómat, és egy kicsit nyomott a kedvem, mert Boni vesztésre áll. Az első két meccsen csak fél pontot szerzett; az első döntetlen volt (egy ismerős kisfiúval sorsolták egybe, sajnáltam, hogy a kisfiú vereségét kell kívánnom), a második meccset pár perc alatt elvesztette. Drukkoljatok, hogy jól szerepeljen, nehogy elmenjen a kedve a sakktól! Ez az idei szülinapi kívánságom. Vagy pedig az, hogy jól viselje a kudarcot, és hamar felálljon belőle.

2026. november 10., kedd

Aktív (10. nap)

Meséltem tegnap a barátnőmnek Boni sakkversenyét, mire ő: Akkor ezek szerint mégsem hiperaktív! 

Ezt azért mondta, mert még a Covid idején volt egy ilyen gyanúnk, hogy az lehet. Ennek ellentmondott az a tény, hogy tudott órákig is egy helyben is ülni, és elmélyülten koncentrálni, ha éppen úgy akarta. És mivel a suliban sem volt gond, nem is nagyon erőltettük a témát.

Viszont most ennek kapcsán leírom, hogyan szokott felmondani vagy megtanulni bármit, az őrületbe kerget minket vele: labdázva. Amikor hozza a kikérdezendő szavakat (mert szótárfüzetük ugye nincs, grrrr), már adja is a labdát, hogy dobáljam neki közben, mint egy kiskutyának. Ha elunom, ő tovább labdázik a lecke felmondása közben: focizik, vagy a pingponglabdával ütöget, vagy a zsonglőrlabdáimmal dobálózik. Kétségbeejtő!

Amikor már nem bírom cérnával (és amikor eszembe jutnak az alsó szomszédok), és eltesszük a labdákat, akkor meg ugrál, szaladgál, gyakran a tollait, füzeteit stb. dobálja. Úgy kell elképzelni, mint a Tigrist a Micimackóból. És ha rákiáltok, hogy eléééég, akkor panaszkodni kezd, hogy: 

– De mama! Gyerek vagyok! Nekem kell a mozgás!

Amit tökéletesen megértek. De én meg felnőtt vagyok, nekem meg kell a nyugalom!

 Ezeket tegnap csináltAM, mert sajna már nem lehet rávenni ilyen kézműves dolgokra. 

2026. november 9., hétfő

Dicsérni (9. nap)

Írta hétvégén Lappa, hogy dicséretből soha nem elég arra a kommentemre, hogy talán már másodszorra dicsérem meg a fantasztikus, házilag kötött, bojtos sapiját. Remélem, nem gond, hogy itt visszatérek erre az udvarias válaszra, de annyira pont beleillik a hétvégénkbe! Lehet, hogy nem is írta komolyan, mindenesetre én komolyan elgondolkodtam rajta, és megint oda lyukadtam ki, hogy a dicséret az a műfaj, amivel vigyázni kell. Az én meglátásom, érzéseim alapján felnőttet (felnőtt teljesítményét) dicsérni oké, de csak nagyon visszafogottan, óvatosan. A túlzott dicséret visszataszító, és bennem mindig kétféle érzést vált ki.

Először is, hogyan lehetne különszálazni az őszinte dicséretet a viszolyogtató talpnyalástól, a gyerekes hűségnyilatkozattól, vagy akár csak az egyszerű udvariasságtól? Dicsérni annyira könnyű, annyira olcsó, annyira hamar kiszalad bárkinek a száján. A sok dicséret szinte méreg. Legjobb példa erre a Duolingo-bagoly. Ki veszi azt komolyan, miután hároszor adott jó választ három egyszerű kérdésre, hogy fantasztikus vagy, zseniális vagy, utolérhetetlen vagy?

Másodszor pedig aki dicsér, az véleményez. Mások teljesítményének véleményezésére pedig nincs feljogosítva bárki, legalábbis én így érzem. Ezért engem pl. gyakran zavarnak olyan emberek dicséretei, akiktől a kritikát nem fogadnám el, márpedig az emberek nagy része ebbe a halmazba tartozik. Persze most már nagyon eltérek egy egyszerű sapkaügytől, és természetesen minden, amit itt leírok, saját magamra vonatkozik, nem pedig általános érvényű szabály.

Én szerintem felnőttként már tudom, hogy miben vagyok jó és miben nem, és gyakran nem is vágyom dicséretre. Kiolvasom azt az adott illető szeméből, reakciójából, egy-egy elejtett megjegyzéséből. Nem mondom, hogy nem tud jól esni egy-egy dicséretnek szánt megjegyzés, de csak mértékkel, szórványosan, a jó ízlés határain belül.

Gyerekkel viszont nem tudom, mi a helyzet, sötétben tapogatózom. Úgy gondolom Boni tudja, hogy büszkék vagyunk rá, és hogy az eredményeitől függetlenül szeretjük. De ki tudja? Lehet, hogy több dicséretre lenne szüksége, mint amennyit én hangosan megfogalmazok. Itt van példéul a tegnapi nap: büszke voltam rá, sőt, egészen lenyűgözött, hogy a vasárnap délutánját sakkversenyen töltötte. Ráadásul több mint két óráig tartott a mecs! Nem tudtam, hogy fejenként van egy órája van mindenkinek, plusz a hozzáadott percek. De most ezért dicsérjem meg? Gondban voltam. Ez neki játék, nem teljesítmény.

A meccset végül Boni nyerte, amiért gratuláltam neki ugyan, de szerintem nyerni vagy veszíteni ezen a szinten már mindegy is, mindkettő fantasztikus teljesítmény. Nekem az első húsz percben bárki sakkot adott volna, hiába sulykolja belém az Oskar, hogy szenzációsan játszom. Csak annak örültem, hogy legalább így jókedvűen mentünk haza, de még a csapat teljesítményébe sem számított bele ez a győzelem (mert ha elvesztette volna a meccset, az ő csapatuk akkor is győzött volna).

 Tegnap vettem csak észre, hogy a sakk-klub padlója sakktáblamintázatú

2026. november 8., vasárnap

Nyúlánk kacsaféle (8. nap)

Ha megnézi az ember a kifüggesztett naptárunkat, látható, hogy ez a hónap nekünk a sakkról fog szólni. Ma délután Boni sakkversenyre megy, úgynevezett csapatbajnokságra. Ami azt jelenti, hogy négyen vannak egy csapatban, két gyerek, két felnőtt, és (gondolom) az ellenfél csapattagjaival játszott meccsek összesített pontjai alapján dől el, ki (melyik csapat) nyer. Azt hiszem egy óráig tart egy meccs, fejenként egyet játszik mindenki, és Boninak a sötétet sorsolták.

De addig is ideteszek egy zsenialis részletet a könyvemből. Szerintem nagyon találóan mutatja be, én pont ilyennek látom ezt a kutyafajtát, iszonyú cukik. Ha lenne kutyám, ilyen lenne. Kitaláljátok, milyen fajta?

“Már messze rohantak mind, amikor egyszer csak valami aprókat vakkantó lény - uk, uk! - vont barázdát a magas fűben; fickándozó ugrálása inkább halra emlékeztetett, semmint kutyára - holmi felszínen úszó delfinfélére; pofája keskenyebb s hosszabb volt, mint a vizsláé, s füle puhábban fityegett. A hátulja egészen halszerű: mintha farkuszályával paskolva haladt volna előre; vagy tán még inkább valami nyúlánk kacsafélének rémlett, melynek csupán hosszan elnyúló teste látható, úszóhártyás lábai a felszín alatt lapátoják a vizet.”


Italo Calvino: A famászó báró, fordította Telegdi Polgár István

2026. november 7., szombat

Nemet mondani (7. nap)

Kérdezte valaki most Magyarországon, hogy miért éreztem magam rosszul a szalagavatónkon (32 éve, te jó ég). Az volt a válaszom, hogy egyrészt egy rosszul megválasztott báli ruha, amiben tél közepén kellett végigvillamosoznom a városon, de leginkább pedig a táncpartnerem miatt, akivel a keringőt táncoltam. Mivel több lány volt az osztályunkban mint fiú, a rendelkezésre álló fiúk hamar elfogytak. Én ott álltam pasi nélkül, ötlettelenül. Erre a barátnőm megkérdezte a bátyját, aki maga is abban a gimiben érettségizett, és akkor már egyetemista volt, ráadásul jól ismertem és szimpinek tartottam, ismertem a barátnőjét, meg nyaraltunk is együtt, szóval megkérdezte a Balázst, hogy nem táncolna-e velem.

És Balázs végigjárta velem a próbákat, kifizette a ruhabérlést, és együtt táncoltunk februárban. Kedves volt és udvarias és jóképű, viszont én végig arra gyanakodtam, hogy a szerencsétlen talán a pokolba kívánja az egészet. Esetleg már százszor megbánta, hogy igent mondott a barátnőmnek. 

Sőt, az is lehet, hogy először nemet mondott, és a Réka rábeszélte? 

Egyébként soha nem derült ki, mert Réka is, Balázs is, de a szüleik is azok a típusú emberek, akik szívesen és szó nélkül segítenek másoknak, akár erejükön felül is. És én úgy képzeltem, hogy ha már Balázs egyszer igent mondott valami miatt (mert nem mérte föl, mennyi macera az egész, mert Réka rábeszélte, vagy mert az elején jó ötletnek tűnt, de aztán elment tőle a kedve), akkor utána már nem táncolt volna vissza (haha, ez itt a jó metafora), sőt, soha az életben be nem vallja, hogy utálta az egészet.

Azért írom most ezt le, mert a tanév elején elkapott az egyik anyuka a sakkon, hogy nem szervezzük-e meg mi ketten a gyerekeink fuvarozását idén: egyik héten én vinném az összes gyereket, a másik héten ő. Vagy minden héten én viszem őket, és ő hozza haza, vagy fordítva. Olyan hirtelen jött a kérdés, hogy nem volt időm kigondolni a helyes választ. Azt tudtam, hogy mi ilyet nem csinálunk, hogy ismeretlen nők kocsijába ültetjük a szemünk fényét - ki tudja milyen az a kocsi, ki tudja, milyen az a nő. Ráadásul ketten vagyunk egy szem gyerekre, és jó időben gyalog szoktunk menni (30 perc tempós séta, beszélgetünk, visszafelé cukrászda), a nő pedig most válik, költözik, tanár, és három fia van.

Meglepetésemben tehát azt mondtam, ráadásul lelkesen (?), hogy nekünk semmi, de semmi kifogásunk nincs az ellen, hogy EGÉSZ ÉVBEN mi fuvarozzuk az ÖSSZES gyereket. Hitetlenkedve nézett rám, hogy basszus, tényleg?! Megismételtem, még lelkesebben (??), hogy persze, hogy nincs! De már akkor tudtam, hogy macera lesz az egész, elmenni a fiúkért, meg vissza, ráadásul úgy, hogy mi szombat délelőttönként (mivel nincs szolfézs) Bonival elhatároztuk, hogy usziba járunk.

De ki az az ember, aki egy ilyen kérdést (a gyerekek fuvarjának megszervezése) visszautasít? Vagy aki igent mond elsőre, majd mégis visszakozik, és utólagosan nemet mond? 

Na ugye, hogy ilyet normális ember nem csinál. Balázs sem csinálta. Az csak papíron létezik, hogy nemet mondani könnyű.

Amikor hazamentem és mondtam Z-nek, hogy mi fogjuk Bobby-t és Fischert sakkra szállítani, még ő sem mondta ki, amit persze mindketten gondoltunk: a francba, kellett ez nekünk.

Próbálom úgy felfogni, hogy ez az idei jó cselekedetünk. Amúgy a gyerekek aranyosak, a nő normális, nincs velük semmi gond, csak nehéz így a szombati napokat kisakkozni. Ma például Boni szülinapra ment, nem sakkra, korán reggel kellett írnom a nőnek, hogy nem tudjuk elvinni a gyerekeket. De nem tudtam előbb, mert mi van, ha Boni mégis a sakkot választja, szóval ilyenek.

Az apja vitte egyébként a szülinapra, nekem itt maradt az egész délután egyedül, imádom.

2026. november 6., péntek

Intelligencia (6. nap)

Itt-ott fel szokott merülni a kérdés, hogy a mai gyerekek okosabbak vagy butábbak-e, mint régen, azaz hogy egy egyetemes elhülyülésnek vagyunk-e csendes és tehetetlen tanúi, vagy épp ellenkezőleg: a modern technológiáknak és az évezredek során felhalmozott tudásnak köszönhetően minden sokkal jobb és szebb mint régen.

A kérdésre többféle választ szokás adni:

1. Hallottam már olyan álláspontot, hogy mivel a mai generáció már nem olvas hosszú szövegeket, sajnálatos módon a mai gyerekek egyre hülyébbek, lásd a Pisa-teszt gyatra eredményeit; a szöveges matekfeladatokat, ahol nem értik az utasítást, mivel a számláló és a nevező terminusokkal sincsenek tisztában, mielőtt egyáltalán ki tudnák számolni a feladatot, ill a legfrissebb pánikkeltő érvet: az AI mindent kitalál, megcsinál, átgondol helyettük.

2. Mások azt mondják, hogy mivel az emberiség kumulatív tudása egyre nagyobb, természetszerűeg az emberiséget alkotó egyedek tudása is egyre nagyobb. Vegyük csak az olvasást vagy a negatív számokkal végzett műveleteket: a történelem során csak nagyon kevés tizenhárom éves gyerek tudta ezeket a tevékenységeket készségszinten elsajátítani és naponta elvégezni, mivel kevesen tanultak meg olvasni, ill. nem léteztek negatív számok. 

3. Van az a vélemény is, hogy az intelligenciaszint nem változik, mert ugyan mitől is változna, hiszen minden korban más típusú tudásra, készségekre és képességekre van szükség. Aki tüzet tudott csiholni két fadarabbal, meg szektánssal tájékozódott a tengeren, az ma már nem tudna szövegszerkesztővel megírni egy önéletrajzot, és fordítva.

4. És akkor itt van az a típusú válasz, ami gyakran elsüthető, azaz hogy nincs válasz, mert a kérdés rosszul van feltéve. Mert mit is jelent az, hogy intelligencia, ill. hogyan számoljuk össze a nyolcmilliárd ember IQ-tesztjének eredményeit (feltéve, hogy az IQ-teszt az intelligenciát méri), majd osztjuk egy nyolcmilliárddal, továbbá, hogy mit jelent az, hogy régen, mi a viszonyítási alap: a mi gyerekkorunk, a múlt század közepe, a középkor?

Én magam is ingadozom a fenti válaszok között, és hol az egyiket, hol a másikat érzem a valósághoz és a józan észhez közelebbinek, de egy dologról meg vagyok győződve: a mai gyerekek jobban sakkoznak, mint régen! Sőt, én magam is jobban sakkozom, mint az elmúlt ötven évben valaha is sakkoztam, mégpedig amiatt, hogy bármikor, bárhol, bármennyit tudok játszani a telefonomon. Értitek: eddig két ember kellett a sakkhoz, lehetőleg két, hasonló szinten sakkozó ember (most már tudom, hogy mindig is ott rontottam el, hogy sokkal jobbakkal játszottam). Az alkalmak száma, azaz a gyakorlás és a fejlődés lehetősége korlátozott volt – ma pedig, túlzás nélkül állítható, hogy: korlátlan.

2026. november 5., csütörtök

Egy klasszikus (5. nap)

– Mama, te soha nem olvastad nekem a Hamupipőkét! – mondta Boni kis szemrehányással a hangjában, mint aki tisztában van a nagy klasszikusok értékteremtő erejével. A mulasztásra a suliban derült fény, a franciatanárnő ugyanis egy Maupassant-novellának az apropójából felolvasta nekik a mesét.
– Nem, tényleg, ez valahogy kimaradt – ismertem el. 
 
Boni felháborodva, mint akit átvertek:
 
– Eddig a Hamupipőkéről csak pletykákból értesültem! 

2026. november 4., szerda

Egy pizza kapcsán (4. nap)

Tegnap este Boni az asztalt verte felháborodva, hogy rendeljünk neki pizzát, mert azt szeretne enni. Felszólítottam, hogy ne játssza itt nekünk az elkényeztetett gyereket, én az ő korában (13) még soha nem is ettem pizzát (de azt sem tudtam pontosan, mi az a mozzarella).

A témán belelkesülve tovább soroltam, hogy mi mindent NEM csináltam az ő korában:

– Nem jártam külföldön
– Nem beszéltem külföldivel 
– Nem ültem repülőn
– Nem síeltem 
– Nem vittek autóval uszodába 
– Nem láttam a tengert
– Nem jártunk családilag étterembe
– Nem aludtam szállodában
– Nem vettek nekem a szüleim zongorát

A legeslegnagyobb különbség, szerintem ezt ő már nem is érti, az az volt, hogy nem fértünk hozzá csak úgy infókhoz: a tudás tényleg hatalom volt, az előrejutás lehetséges eszköze, és egyetlen záloga annak, hogy a fenti tevékenységek valamelyikéről egyáltalán álmodni merjünk. Emlékszem, egyszer gyerekként valahogy hozzájutottam egy német nyelvű újsághoz, és azt nézegetvén fura, színes, absztrakt fényképekre lettem figyelmes. Fogalmam sem volt mit ábrázoltak, és mivel a környezetemben csak az unokatesóm tudott németül, kivágtam pár ilyen fotót, és a hozzájuk tartozó szöveggel együtt postán (!) elküldtem neki. Pár hétre rá (!!) megkaptam a választ: hőkamerás fotók voltak, kőzetekről.

Rengeteg ilyen, a fentihez hasonló emlékem van, de Boni mindig azt mondja, mint ahogy ebben a tegnapi pizzás esetben is, hogy számára mindez nem releváns. Inkább örüljek annak, hogy neki nem ilyen ingerszegény, sivár és nyomorúságos gyerekkora van, úgyhogy (mivel azt is mindig mesélem neki, hogy milyen rossz evő voltam*) rendeljek neki gyorsan egy pizzát.

* Mert a kaja is rossz volt!

2026. november 3., kedd

Egy érzés (3. nap)

Keresem a szót, kifejezést arra a – gyakran negatív – érzésre, amit az ember a következő helyzetekben érez:

Beszélget valakivel (A.), akit jól ismerek. A beszélgetés a szokásos mederben folyik, és mivel az ember már jól ismeri az illető preferenciáit, reakcióit, esetleges rögeszméit, így azokhoz igazodik (irodalomról nem beszél divatrajongóval, ill. divatról nem beszél irodalmárral; most természetesen sarkítok, mert vannak divatkedvelő irodalmárok is).

A beszégetéshez csatlakozik egy másik barát (B.) is, akit az első (A.) nem, vagy csak kicsit ismer. A helyzet dinamikája teljesen megvátozik, a párbeszédből csoportos beszélgetés lesz. A második személynek (B.) teljesen új preferenciái, reakciói, rögeszméi stb. vannak, és az ember hitetlenkedve veszi észte, hogy az A. jelzésű illető mintegy magából kivetkőzve próbál meg alkalmazkodni az újonnan előállt helyzethez, sőt, adott esetben tetszeni a B. illetőnek. Így az elbeszélő megtapasztalja azt a helyzetet, hogy a kezdeti beszédpartner teljesen átalakul, hozzáidomul a később érkező emberhez. 

Ennek egyik változata az, amikor az eredeti kellemes összhangot ez az A. személy azzal akarja pluszban megbontani, hogy a B. személlyel cinkosan összekacsintva (holott alig ismerik egymást!) belőlünk próbál meg gúnyt űzni.

Azért írok most erről, mert a múlt héten pont egy ilyen élményben volt részem, és még mindig alig térek magamhoz. Kellemetlen, sőt ciki volt, ahogy A. köpönyeget forgatva próbált B-nek megfelelni, tetszeni. Zsenírozott, ahogy és amit mondott, mert teljesen idegenszerűen beszélt, egyáltalán nem úgy, ahogy megszoktam, vagy ahogy akár fél órája. Lazán vett pl. olyan dolgokat, amelyekben pedig tudom, hogy nem az. Hülye vicceket gyártott, amiről azt gondolta, hogy B-nek bejön. Még a velem fenntartott kapcsolata is megváltozott, mert a rovásomra akart poénkodni, szövetséget kötni B-vel. Az illető tehát (A.), akit jól ismerek és szeretek, a szemem előtt változott át egy ismeretlen valakivé (A bis).

Nem olvastam ugyan Freud-ot, de hallomásból ismerem azt az általa meghonosított szót, ami tudomásom szerint a legjobban megfelel ennek a kísérteties és kellemetlen érzésnek, fogalmam sincs, jól használom-e: unheimlich.

2026. november 2., hétfő

Szeretet, szerelem (2. nap)

Mikor tegnap hazaértem, még itt voltak a sógornőmék. Volt egy közös délutánunk, esténk, ma mentek el. Az úgy volt, hogy én hétfő este utaztam el Magyarországra, borzasztóan rossz kedvűen, mert Boni alig akart elengedni: plakátokat rajzolt, petíciókat írt, hogy ne menjek el, a könyvemben is eldugott egy üzenetet („Egy hét mama nélkül! Az egy elrontott hét!”) stb., egyszóval sajnáltatta magát és érzelmileg zsarolt. Persze semmi jelentőssége nem volt, jó helyen volt ő az apjával addig is, de mégis csak szar volt az egészet átélni.

Kedden drámai üzenetekkel bombázott, hogy hiányzom, hogy nem bír nélkülem élni, és hogy azonnal jöjjek haza. Kérdeztem, hogy megnézték-e a Shaun a bárányt, de azt mondta, nélkülem nem akarja. Aznap történt, hogy nekimentem az üvegajtónak, aggódva kérdezgette, hogy „túl fogom-e élni” egyáltalán ezt az utat, és hogy rám fog-e még ismerni (tényleg rémesen néztem ki). 

Amikor szerdán bejelentettem, hogy este színházba megyek a barátnőmmel, kisebb fajta féltékenységi jelenetet rendezett.

Csütörtökön megjöttek hozzájuk a sógornőmék – ezután nem hallottam Boni felől. Olyan jól elvolt velük, hogy alig kegyeskedett a telefonhoz fáradni, majd sietősen lerázott, hogy most éppen ebédelnek, meg filmet néznek, meg társasjátékoznak.

Baromira megnyugodtam. Ugyanakkor arra is gondoltam, hogy ha a pasim csinálná ugyanezt, nem esne jól. De ha a gyerekem, akkor még örülök is neki. Ez a különbség az egy partner iránt érzett önző szerelem, és a gyerekünk iránt érzett önzetlen és feltétel nélküli szeretet között. Ezután este elolvastam Teri bejegyzését, és annyira örültem neki így ismeretlenül is, hogy ő is meg fogja tapasztalni ezt a fantasztikus érzést, ami az anyaság, és ami semmihez sem hasonlítható. Ami sokszor tényleg nehéz, meg fárasztó, meg rengeteg aggódással jár (tegnap pl. a kötelező sorkatonaságra terelődött a szó, és egész estére elromlott a kedvem) – de ami mégiscsak leegyszerűsíti az életet, ha a szaldót nézzük. Hiszen ha a gyerekem jól van, akkor én is jól vagyok, és minden más mellékes és részletkérdés.



És akkor íme a home tour, amit az első nap után készítettem. A kupit meg a takarást nem is tüntettem el (így éltem napokig), mert a jövő héten jön a festő dolgozni (akit én hívtam, pénzért :))), ezt Lappának üzenem. Amúgy Boni szobáját még a nyáron kifestette, kivéve azt a falat, ahol Boni magasságát vezettük, mert azt nyilvánvalóan érintetlenül hagytuk. Sőt, ha egyszer eladjuk a lakást, magunkkal visszük!

2026. november 1., vasárnap

Budapest (1. nap)

Ma van a hónap (és milyen hónap! :)) első, és egyben a budapesti tartózkodásom utolsó napja. Majdnem mindent sikerült elintéznem otthon, fáradtan és elégedettem jöttem el, most a vonaton írok. Egy hülye balesetet leszámítva (első este nekimentem egy üvegajtónak, másnapra bedagadt az arcom, halloweenes fotókkal boldogítottam mindenkit), minden rendben ment. Találkoztam két batátnőmmel, voltam színházban és kétszer usziban: egyszer este a Dagályban, mert az 20 óráig nyitva van, szombaton pedig a Hajós Alfrédban, ahol a kinti medencében még soha nem is úsztam. Hallomásból már ismertem ezt a futás+úszás kombinált jegyet, most rákérdeztem, hogyan is van ez, nagyon tetszik, legközelebb mindenképpen kipróbálom.

Kész lett az is, ami miatt jöttem: a teljes ablakcsere. Két napig a hidegben es a kupiban ücsörögtem, de hát ez már csak ezzel jár. Tudtam és ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül kell, hogy jöjjek, és nagyon igazam volt. Három ember dolgozott az ablakokon. Megbízhatóknak tűntek, szimpik voltak és nagyon jó volt nézni, milyen összhangban dolgoztak együtt, hatékonyan és precízen. Még ilyen mutatványokra is sor került, mint itt a fotón, engem a szívbaj kerülgetett (második emeleten van a lakásom). Az ember, aki a kinti párkányon állt, sánta volt és cukorbeteg, és elmesélte, hogy túlélt már egy rákot is, kemóval meg minden. Ledöbbentett a munkabírása és hogy soha nem akarta kihúzni magát a munka alól. (Sőt!)



2026. október 30., péntek

Kicsit nagyot

- Boni azt mondja, nyáron valószínűleg nálatok felejtett egy zsák töltőt, nem találtátok meg? - teszem fel a kérdést a szüleimnek. Nem találja ugyanis a különböző számológépeihez, kütyüjeihez való töltőit, amelyek szerinte összegabalyodva egy textilzsákban szunnyadnak valahol Budapesten vagy a Dunakanyarban vagy Genfben vagy a szobája egyik rég nem takarított, kupis sarkában (?).

- Egy zsák költőt?! - kérdezték meglepve.
- Egy zsák TÖLTŐT! - mondtam hangosabban.
- Ja, töltőt! - kapcsolt a mamám.
- KÖLTŐT?! - értetlenkedett tovább a papám.
- Jaj, dehogy, TÖLTŐT!!! - helyesbített a mamám.
- Hát hogy hagyott volna el egy zsák költőt? - veszítettem el a türelmemet ekkora ökörseg hallatán. Pedig próbáltam türtőztetni magam, de vannak határok. - Mit jelentene az, hogy egy zsák költő?!

A papámat azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy rá lehessen förmedni. Főleg ne a lánya förmedjen rá, nagyképűen, aki annyira más életet él, mint ő, aki Karinthyt olvas a gyerekének esti meseként, magyarnyelvtan-könyvet állít össze szabadidejében és irodalmi idézetekkel dobálózik, sőt: kommunikál a mindennapokban.

- Hát most miért, honnan tudjam. Azt gondoltam, hogy van egy zsák, benne költők neveivel, ki tudja. Abból húzhat. Mindent el tudok képzelni - védekezett.

Még tegnap este is ezen röhögtem. Mit feltételezhet rólam az apám!

2026. október 29., csütörtök

Zsebkönyv

A héten Magyarországon vagyok, egyedül. Egyetlen hátizsákkal jöttem, és egy olyan könyvet akartam hozni, ami az őszi kabátomnak a zsebében pont belefér, hogy ne kelljen a reptéren ki-bevenni a táskámból. Körülnéztem a könyvespolcomon, és kiválasztottam a legpraktikusabb, legkézhezállóbb és legvékonyabb könyvet, már nem is emlékszem, hogyan került hozzam. Rémlik, hogy nagyon régóta vár a sorára, hogy elolvassam.

Mint kiderült, arról szól, hogy egy terrorista eltérít egy repülőt! A reptérre menet kezdtem el, estére be is fejeztem. Nem mondom, hogy megnyugtató volt, Boninak nem is mondtam, ő már napokkal az út előtt elkezdett félni, hogy lezuhan a gépem és belehalok (!).


Egy színdarab amúgy, ami annak a vadászrepülő pilótájának a tárgyalását mutatja be, aki a parancsnak nem engedelmeskedve lelőtte az eltérített repülőt. 164-en haltak így meg, de ha a gép a terroristával együtt becsapódik a müncheni stadionba, ami a tulajdonképpeni cél volt, akkor hetvenezren halnak meg. Főszereplők tehát: a vádlott (a pilóta), az ügyész, a védőügyvéd és a bíró. A közönség pedig az esküdtszék szerepét játsza, és a végén szavaznak: elítélhetik vagy felmenthetik a pilótát, és ettől függően az egyik vagy másik befejezést olvassa fel a bíró, gondolom. A könyvben mindkettő szerepel.

Érdekes volt, de én nem tudtam volna szavazni, mert szerintem nem a jó tárgyaláson vettünk részt. Sztem azt az illetőt kellett volna bíróság elé állítani, aki nem üríttette ki a stadiont, és aki miatt (akinek a mulasztása miatt) a pilóta lőtt, lőni kényszerült, morális belső parancsának engedelmeskedve.

2026. október 26., hétfő

Egy jelenet

Tegnap megnéztük a Charles De Gaulle-ról szóló filmet a TV-ben. Elég jó volt, rengeteg mindent nem is tudtam, pedig a francia történelemnek erről az epizódjáról, amikor is a német megszállás után De Gaulle Londonban kikiáltotta a Szabad Franciaországot, sok film és könyv készült. Volt a filmben egy rövid jelenet, a következő:

Egy fontos mellékszereplő ül a vonaton a barátnőjével, aki zsidó. A megszállt övezetből a szabad övezetbe szeretnének átjutni. A fiúnak vannak is ehhez papírjai, de a lány értelemszerűen a tilosban jár. A fiú felajánlja a lánynak, hogy mutassa fel ő a papírokat, úgysem fogják a nevet is ellenőrizni, csak az írást (valami levél kellett). A lány nem akarja. Halkan vitatkoznak, jelekkel, nehogy az utastársaik valamit is meghalljanak. A levegő feszült, mindjárt a határhoz érnek. A kamera az arcokat mutatja: a két fiatalt, és a három-négy másik utast, köztük egy rossz arcú alakot, aki fél szemmel lesi a fiatal párt. A folyosón felhangzik a náci csizmák dübörgése, német utasítások röppennek fel. A mogorva, rettenetes ábrázatú fickó egyre jobban nézi a lányt, valószínűleg rájött, hogy zsidó.

Jaj, istenem, mindjárt beárulja a lányt! – borzadtunk el. A jelenet amúgy klasszikus, mintha már ezerszer láttunk volna hasonlót: a patibuláris ábrázatú gazfickó mindjárt feláll és szól a németeknek. Ezt megelőzendő a lány visszaadja a fiúnak a szabadságot biztosító levelet, feláll és kiviharzik a vagonból. A fiú és a sötét alak egyszerre utána – de a náci megállítja őket. Ellenőrzés. Boni felkiált. Tűkön ülünk. Elmenekült-e a csaj? A német először az idegen pasit ellenőrzi, aki azt mondja:

– Jó napot! Itt vannak az irataim. Jean Moulin vagyok.

Z-vel egyszerre kiálltunk fel, megnyugodva, nevetve. Boni nem érti. Elmagyarázzuk neki, hogy Jean Moulin a leghíresebb francia ellenálló volt, akiből még kínzással sem tudtak a németek egyetlen nevet sem kihúzni, és aki egy marhavagonban halt meg, útban Németország felé.

Tanulság:

1. Soha ne ítélkezzünk a külső alapján.

2. Ezt a rendező valószínűleg már tudja.

2026. október 24., szombat

Kiitta

Egy hajtásra kiitta - olvastam valahol. Megakadt a szemem a szón: KIITTA. Kontextusból kiragadva, jobban megszemlélve úgy néz ki ez a szó, mint amikor a Scrabble-ben csoportosítva sorakoztatjuk fel a betűket az előttünk lévő kis állványon. Vagy mintha nem is magyarul lenne, hanem inkább valami egzotikus nyelven, mondjuk észtül vagy finnül.

2026. október 20., kedd

Ágyúval verébre

Tele van a város ilyen reklámokkal, mindegyiknek más a szövege. Ezt tegnap fotóztam:

 
„Gemini, öten vagyunk a családban, plusz egy kutyus, és rendet kellene kicsit raknunk otthon. Készíts egy táblázatot, hogy ki milyen feladatot végezzen el.” 

2026. október 15., csütörtök

Intelligenciatesztet végeztetek a fiammal

Boni elé teszek egy bögre almakompótot, aki már kezdené is enni. Egyszer csak megáll a kanál a levegőben, Boni elgondolkodik: 

- Mama, ez az almakompót szerinted hány gramm? - néz rám kérdően, majd várakozva beleteszi a kanalat a bögrébe.
- Nem tudom, de lemérhetjük! - már veszem is elő a konyhai mérleget. Titokban arra vagyok kíváncsi, eszébe jut-e először lemérni a bögrét kanalastul, majd lemérni egy üres bögrét egy másik kanállal, és az első összegből kivonni a másodikat.

- 565 gramm! - jelenti.
- Igen, és most mit kell csinálni?  - nézek rá várakozva, de annyi időm sem volt, hogy odavigyek neki egy tiszta bögrét es kanalat.
- Hát megenni! - nevet rám.

Egy-kettőre kikanalazta a kompótot a bögréből, majd az így megüresedett bögrét a kanállal együtt rátette a mérlegre, elvégezte a megfelelő műveletet, és mondta is az összeget.

Basszus! Hát ez a frappáns, eszközök nélküli megoldás nekem nem is jutott eszembe. Jobban teljesítette a tesztet, mint a tesztelő maga!


2026. október 12., hétfő

Mérleg

Úgy érzem, tartozom még valamiféle összefoglalóval a három hónapos fizu nélküli szabimról. Általában hajlamos vagyok mindig azokra a dolgokra koncentrálni, amelyek nem (vagy rosszul) sikerülnek vagy amelyekre nem tudok időt találni az életben (vagy egy bármilyen nap végén), de még így is úgy érzem, ez a szünet tökéletes volt. Biztos lehetett volna még hatékonyabban és még boldogabban eltölteni, de inkább megpróbálom arról az oldalról vizsgálni, hogy mi volt jó benne, mi mindent valósítottam meg.

Az biztos, hogy egy percig sem hiányzott a munka, és soha nem unatkoztam. Csak azért sietek mindezt leszögezni, mert általában mindenki ezt kérdezte. Nagyon furcsállottam ezeket a kérdéseket, titokban felcímkéztem őket, úgy mint az ún. hülye kérdések, pedig jól emlékszem, hogy én is mindig feltettem őket, pl. elsősorban a mamámnak („Mit csinálsz egész nap?”). Na hát ezek után nem fogom.

Az egyik legistenibb pillanat talán az első nap volt, amikor este elmentünk a pizzériánkba és tudtam, hogy van előttem 92 nyári nap, amellyel úgy gazdálkodom, ahogy akarok. Mennyei volt, komolyan. Ebben az első pár napban nem is a földön jártam. Attól féltem egyébként, hogy éttermekben meg ilyen helyeken majd lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy költöm a pénzt, holott nem keresek, de semmi ilyesmit nem éreztem. Teljes lelki nyugalommal költöttem a pénzt.

A másik félelmem az volt, hogy ha történik valami baleset, és nem fogok tudni munkába állni október elsején, akkor mi lesz a munkaviszonyommal. Ezt a mai napig nem tudom, szerencsére nem gondoltam rá sokat, és nem történt semmi ilyen. Sőt, semmiféle más betegséget sem kaptunk el, ami miatt úgy érezhettem volna, hogy feleslegesen vagyok fizu nélkül, mert akár táppénzre is mehettem volna.

A férjem és Boni viccelődve mondogatták augusztus közepétől, hogy már csak ennyi meg ennyi maradt hátra. Igazából tök mindegy volt, 92 vagy 43 ugyanolyan sok, sőt, rengeteg, ha arról van szó, hogy nem kell dolgozni. Még amikor szeptember elején mondtam valakinek, hogy van három hetem (és az illető elképedten nézett rám), még az is sok volt.

Aztán egyszer csak vége lett, és másnap úgy keltem föl, hogy már dolgoznom kell. Reggel úgy ültem le a géphez, mintha nem is lett volna ez a három hónap, és szinte ott folytattam a munkát, ahol abbahagytam, csak más szövegekkel persze (de valójában mind ugyanolyanok). Azóta ez a három hónap egy szuper emlékké változott, amelynek eredményét próbálom fenntarthatóvá tenni. Hogyan lehetne állandósítani azt az állapotot, amikor nem kell soha sehova rohannom, és (szinte!) mindenre van időm? 

Két válaszom van. Először is nem szabadna felhalmozni, majd magam előtt görgetni hónapok, sőt évek nyomasztó adminisztratív és egyéb feladatait, valamint hosszan elhúzódó és mélyen gyökerező kimerültséget. Ezt meg csak úgy lehet elérni, hogy szabit kell kivenni a legkisebb olyan állapot esetén, amikor ennek bekövetkezte fennáll. Az év végéig most már féllábbal is kibírom (főleg, hogy lesz közben egy őszi szünet), de januártól figyelni fogok. Ennél több újévi fogadalmam nem is lesz jövőre.

2026. október 7., szerda

Könyvek

Három testvér árván marad, mert az anyjuk öngyilkos lesz. A gyermekvédelmi szervek felkutatják a legközelebbi rokonaikat: egy homoszexuális féltestvért (báty) és egy nőt, akit a gyerekek apja kislány korában a nevére vett, tehát nem vérrokon. 

A gyerekek a bátyjukhoz szeretnének kerülni, de a nővérük, aki évek óta sikertelenül próbál teherbe esni, örökbe akarja fogadni a legkisebb gyereket, mert az kicsi és szép (a másik kettő nagy és ronda).

Időközben a legnagyobbik gyerek rákos lesz, és kemoterápiát kap. A bátyja látogatja a kórházban. Megtetszik neki a gyereket kezelő főorvos. A végét nem árulom el, ez egy ifjúsági regény, Boni és en is nemrég fejeztük be.


Ilyen hajmeresztő a cselekmény - és a könyv jó!! A kellő helyeken megható, és amikor már pátoszba fordulna, akkor meg vicces. És könnyű olvasmány, alig lehet letenni.

Egy másik könyv, amiről be akartam számolni, Anne Godard nemrég megjelent könyve. Nem olvastam, de Olaszországbajöttem nevű kommentelőnek mindenképpen meg akartam írni, hogy ez az, amiről ma minden fórumon beszélnek és amiről mindeni csak ditirambikusokban szól. Valszeg még az egyik « nagy » irodalmi díjat is megkapja. Nagyon jónak tűnik. A téma a családon belüli erőszak, az írónő egyetemi tanár, velünk kb. egyidős. Ezt a műsort hallgattam meg vele, jók a kérdések, jók a válaszok, részleteket is olvasnak föl a könyvből, és még Neige Sinnót is bejátszák.

2026. október 3., szombat

Antiszemitizmus

„Minden bank a zsidók kezében van. A zsidók uralják, eltiporják és kirabolják a többi népet. A cionisták a lelkük mélyén zsidók. [...] Egy új világrendet akarnak felállítani, amelynek ura Izrael, fővárosa pedig Jeruzsálem. [...] A legfontosabb minisztériumok mind olyan emberek kezében vannak, akik Izraelt és a bankvilág érdekeit a franciák érdekei elé helyezik.” (Jordan Bardella, 2013)

Egy baloldali internetes újság hozta nyilvánosságra a héten, hogy a francia szépsőjobboldali párt elnöke a fenti antiszemita kijelentéseket tette. A pasi tagad és rágalmazási pert indít. Az ügy fél évvel az elnökválasztás előtt hatalmas port kavart, és jelenleg is zajlik.

Márait olvasva folyton azt próbáltam eldönteni: Márai antiszemita volt-e. A jelenlegi eset kapcsán felállított párhuzamból azt a következtetést lehet levonni, hogy igen. Nézzük csak például ezt az idézetet, amit most direkt kikerestem:

„Van egy zsidó összeesküvés a világban – New York ennek az összeesküvésnek a nem is titkos bunkere –, egy kegyetlen, szívós, minden nemesebb érvényesülési módszert megfertőző fajvédő, fasiszta zsidó összeesküvés, amely a kommunizmust is felhasználja eszköznek (mint a nácik) a zsidó faji uralom céljaira. A New York Times ennek a fajvédő összeesküvésnek angol nyelvű szócsöve – éppen úgy nyomtathatnák cionisták számára, héber betűkkel.” (Márai Sándor, Napló, 1971) 

Felmerülhet a kérdés, miért kellett nekem ezen gondolkodni. Analógia nélkül nem tudtam volna megállapítani Márai antiszemitizmusát? Érdekes, nem tudtam, noha azért jól megjelöltem a könyvben ezt a részt. Három okból voltam vak: egyrészt Márai írt mást, máshol, másrészt valszeg elfogult voltam (szeretem a naplóit) harmadrészt pedig nem igen tudtam eldönteni, hol a határ a butaság, a komplotizmus és az antiszemitizmus között (nem mindha a három jelenség kizárná egymást!). Az eset kapcsán most megnéztem az antiszemitizmus definícióját, és hát igen, Márai kijelentése erősen antiszemita.

2026. október 1., csütörtök

Egy humoros írás (és nem gunyoros sírás) hatalmas lelkesedést kelt (és nem matracos feltekerést rejt)

Helyszín: könyvesbolt.
Időpont: tegnap délután. 
Tevékenység: flangálás, nézelődés, lapozgatás. 
Illat: nyomdaszag.
Hangulat: nyugalom.

Meglátok egy francia klasszikust, jól láthatóan ki van rakva az egyik polcra. Odanyújtom Boninak, hogy ismeri-e, nézze meg, olvasson bele. A gyerek kinyitja, belelapoz, olvasni kezd. Én nézelődöm tovább, a pápai enciklikát keresem. 

Hamarosn kuncogást hallok magam mögül, majd fel- felcsattanó röhögést. Boni a könyvet olvassa, közben fülig ér a szája. Mama! Ez tök jó! Ezt hallgasd meg! – és már olvassa is fel. Alig hagy nyugton, jön a nyomomban, és hangosan olvas, elismerően nevet. Vegyük meg! – kéri. Azt hiszem megvan otthon (nem volt, talán Budapesten), de nem merem visszautasítani, megtörni a lendületet. Kifizetem, a közben megtalált Enciklikákkal együtt.

Itthon rögtön előveszi, mohón olvassa, gurul a nevetéstől. Estére a felét elolvassa, alig lehet ágyba imádkozni (Kivételesen olvashatok egy kicsit tovább, mama?). Lefekvés előtt határozottan, de enyhe sajnálkozással a hangjában kijelenti, hogy ő is szeretne egy ilyen könyvet írni. A sajnálkozás azt jelenti: basszus, miért nem nekem jutott eszembe. 

Ma reggel az volt az első kérdése, hol a könyv, délben be is fejezte. Nem is értem, hogy nem jutott eddig eszembe neki megmutatni, annyira az ő világa, annyira az ő humora, és olyan mázlista, hogy anyanyelvén teljes mértékben élvezheti, míg nekem gyakran el kell gondolkodnom egy-egy mondaton. Bár emlékeim szerint a magyar fordítás is nagyon jó. Erről van szó.