Dolgozó anyuka

Néha annyira irigyelem azokat a barátnőimet és családtagjaimat, akiket eltart a férjük. Azaz nem, vagy csak zsebpénzért dolgoznak, napjaikat a család és gyerekek ügyintézésének, a háztartásnak szentelik, miközben a pasi keresi meg azt a (sok) pénzt, amiből (jól) megélnek. Az irigylést nem úgy értem, hogy sajnálom tőlük ezt az állapotot, hanem hogy sóvárgok rá (kár, hogy az irigylés szó olyan negatív töltetű).

Azért gondolkodtam most többször is el ezen, mert véget ért a szabim, újból dolgozom, mégpedig egy ideig még Magyarországról, tehát a szabim színhelyéről. Ahol tegnap még teraszon reggeliztem egy könyvvel a kezemben, ott ma már csak bekapok állva valamit, hogy minél hamarabb elkezdhessek dolgozni. Próbálok azért profitálni a dologból: hol egy reggeli futással, hol egy déli uszodával, hogy egy esti Duna-parttal. Nem panaszkodom, csak hát óriási a különbség az elmúlt hetekhez képest. Újrakezdődött a folyamatos kapkodás, rohanás és időhiány. Megérzem azt a napi nyolc órát.

Milyen jó lenne, ha tovább lehetnék szabin! Ugyanakkor teljesen tisztán látom, hogy nekem nem lenne való az otthonülő anyuka szerepe, nekem ez soha nem volt opció: én ennél sokkal jobban vágyom a biztonságra és a függetlenségre. Egyrészt mi annál sokkal többet veszekszünk, hogy még a pénzzel kapcsolatos gondokat is hozzá tudnánk adni. Mert ha van valami ami szuperul működik nálunk (nincs sok), az a pénzkérdés: soha nem vitatkozunk a kiadásokon. Külön bankszámlánk van, így a konfrontációnak még a lehetősége sem merült fel a több mint húsz év alatt.

Másrészt pedig én túlságosan félnék attól, hogy mindent egy lapra tegyek fel; kell nekem egy családtól független tér, ahol mások a játékszabályok, mint otthon, ahol más embereknek tartozom elszámolással, ahol kompetensnek érezhetem magamat. Ebből következik az is (vagy: ez abból fakad?), hogy tulképp én tökre szeretem a munkámat: nem csak magát a tevékenységet, hanem a kollégáimat és a munkakörnyezetet is.

Talán pont ezért irigylem a fent említett barátnőimet: nekik kerek az életük munka és kollégák nélkül is, nincsenek vitáik akkor sem, ha közös a bankszámlájuk, nincs szükségük munkahelyi elismerésre. Én nem tudnék így harmóniában élni, kellenek a plusz ingerek és a különutak, ráadásul félnék is a jövőtől: mi van, ha otthagy, mi van, ha otthagyom. Pedig látok magam körül szuper példákat, jól működő házasságokat, sőt, olyat is, ahol a gyerekek már kirepültek, és a pár továbbra is jól funkcionál együtt, a megszokott munkamegosztással.