Ingázás

A nyári szünet óta újult erővel járok be a munkahelyemre – noha az ideköltözésünkkor saját magamra kiszabott lélektani határ (másfél óra) alatt soha nem sikerül megfutnom egy utat, de ebbe jobb nem is belegondolni. Ha néha mégis belegondolok, akkor próbálom relativizálni: az utazásra fordított időt máshogy is elcseszhetném.

Odaút: a korán kelés (5:50) csak annak fényében durva, hogy előző este szinte biztos nem tudok elaludni (tudván, hogy el kell aludnom). A kiszemelt vonatot (7:33) még soha nem késtem le, sikerül mindig elkészülni, időben elindulni és jegyet is venni. A reggeli vonatút 50 perce tiszta haszon és nyereség: általában olvasok vagy csetelek, ennél jobban ki sem tudnám használni ezt a korai időintervaluumot.

Régebben, ahogy megállt a vonat, már dugtam is a fülembe a fülhallgatót, hogy minden percet értékesen töltsek el; ma már nem vagyok ilyen maximalista. A buszon, 80:30 és 8:55 között általában rádiót hallgatok. Ilyenkor, reggelente a három adó valamelyikén borítékolhatóan van valami érdekes és színvonalas adás, ami a következő ingázós napomig elegendő elgondolkodtató anyaggal lát el (mert mostanában szinte csak ilyenkor szoktam rádiót hallgatni). Van, hogy a buszról fölhívom Z-t, hogy minden rendben volt-e Bonival,  majd a számítógépemet 9 körül kapcsolom be frissen, lelkesen, motiváltan.

Visszaút: érdekes, hogy amilyen problémamentes az egyik irány, annyira nehézkes a másik. Visszafelé általában meg akarok hallni. Nyomott, fáradt, kedvetlen vagyok. Már a buszról is úgy nézegetek kifelé, hogy azon gondolkodom: hová költözzünk, hogy ne kelljen ingáznom. A rádióban olyankor semmi normális adás nincs. Ilyenkor szoktam bekapcsolni valamilyen podcastot, illetve átszállásnál (hazafelé beiktatok egy másik vonatutat, arra kevesebben vannak) telefonálok: általában ilyenkor hívom föl a szüleimet, amitől csak még levertebb leszek (a mamám nem érti a telefonálás lényegét – mire való az a sok duma? – a papám, ellenkezőleg, rengeteget tud beszélni). A kisvonatra egy fedett, de szeles helyen kell várakozni, télen olyan hideg van ott, hogy még olvasni sem tudok (fázna a kezem).

A hazafelé tartó vonaton büdösnek és koszosnak érzem magam (többen körülöttem valóban azok). Néha összefutok egy barátnőmmel, fölvesszük a beszélgetés fonalát ott, ahol a legutóbbi hazaúton elejtettük. Különben pedig olvasok, csetelek, alkalmanként telefonálok, télen filmet nézek. A pályaudvartól hazáig tartó út fárasztó, hosszadalmas, ezért, ha van időm*, megállok körülnézni pár percre a könyvesboltban és egy japán élelmiszereket árusító kisboltban.

Fáradtan, elnyűtten esem be az ajtón, amikor is általában a következő látvány fogad: Boni vizes hajjal, pizsamában rohangál a lakásban, ezer dolgot akar nekem mondani, mutatni, Z. mögötte morog, hogy vegye már föl a papucsát. A konyha kész katasztrófa: morzsák, kajadarabok itt-ott. A vágyam, hogy megterített asztal, és rajta kész kaja fogadjon, kielégítetlen marad. Itt azt kell,hogy mondjam, a közvélemény két táborra szakad: az egyik (ahova én is tartozom) azt mondja, hogy jogosan várja el az ember, hogy egy egész napos munka után este meleg és kész étel várja – amit nyilván annak az illetőnek kellene elkészítenie, aki nem utazott aznap 3+ órát. A másik tábor (Z-vel az élén) azzal érvel, hogy a vonaton telefonálgatni, meg rádiót hallgatni, illetve a kettő között csendes irodában üldögélni, majd a menzán ebédelni és kollégákkal kávézgatni még mindig könnyebb, mint gyerekért időre az intézmény elé menni, azt a gyereket utána a játszóra kísérni, ott szemmel tartani, hazafelé bevásárolni, majd koszos, de élénk és ugribugri gyereket lefürdetni. A férjemnek, állítólag, sem ideje se ereje nincs asztalt teríteni, meg főzni!

Úgyhogy a kérdés nálunk lezáratlan. De ne panaszkodjak. Az alattunk lévő pasi (és még rengeteg más ember is) például minden egyes nap megteszi ezt az utat, amire én szerencsére hetente max. kétszer kényszerülök.

* Ha újra elkezdődnek a férjem gitárórái, akkor az egyik nap úgy néz ki, hogy: én beesem a lakásba, ahol ő már a gitárral a hátán és szendviccsel a kezében indulásra készen vár. Történt már olyan, hogy a vonat késése miatt magával vitte Bonit, én a pályaudvarról rohantam a zenesuli felé, és félúton átvettem tőle a gyereket!