Esetleges (vagy szükségszerű) események

Amilyen ramatyul indult a hét, olyan viccesen zárult, és mára már szerencsére többrendbeli kínjaim is enyhülni látszanak (nem is tudom, melyek voltak rosszabbak, a testiek vagy a lelkiek). Azzal kezdődött, hogy reggel elolvastam ezt a cikket, és elgondolkodtam azon, hogy a bénább napjaimon (mint az a bizonyos hét eleji nap) pont ilyen nő szeretnék lenni, mint a három nő valamelyike. Ezek a csajok (szerintem pont velem egyidősek amúgy) korán szültek, aztán kezükbe vették az életüket és felépítettek, majd azóta is sikeresen működtetnek egy magyarországi márkát, közben pedig barátok maradtak és a házasságuk sem ment tönkre. Ha nem abba a bizonyos budapesti gimibe iratkozom be 14 évesen, ma talán én lennék az egyik nő közülök, ki tudja? (ezt Ellának írom, aki a sorsfordító döntésekről kérdezett a múltkor)

Aztán reggel, munkába menet késett a vonatom egy órát, így késve estem be az irodába. Épp csak rápillantottam a gépre, és láttam, hogy 5 percem van a délelőtti értekezletig. Még így is elsőnek érkeztem, leültem, megnyugodva vártam a többieket, akik lassan szállingóztak is be a terembe. Mindenki kicsit meglepődve nézett rám, én örömmel üdvözöltem őket, ugyanakkor csodálkoztam kissé, hogy ennyi rég nem látott emberrel találkozom. Megjött a nagyfőnököm, megérkeztek a csoportvezetők, a helyettesek, a titkárok, beindították a videókonferenciát. Amikor mindenki leült az asztal köré, gyanút fogtam, hogy mit keresek én ott: jobbról-balról csupa igazgató, szupervizor, egyéb vezetői aspiránsok és további atyaúristenek. Basszus, én egy vezetői értekezletre ültem be! Nekem ott semmi, de semmi keresnivalóm nem volt!

Ekkor leleményesen úgy döntöttem, most már okosabb dolog fontoskodó arckifejezést ölteni, mintsem kiódalogni onnan. Értelmet nyert viszont az a hibaüzenet, amit a gép adott ki, amikor a napirendi pontokra akartam kattintani (Önnek nincs hozzáférése a dokumentumhoz - haha, nem véletlenül!). Így másfél órán keresztül próbáltam kitalálni, hogy miről is lehet szó (a többiek előtt ott feködtek a kinyomtatott doksik) és reménykedtem, hogy nem kérik ki a véleményemet semmiről. Bár amikor a nagyfőnök azt a kérdést intézte a kisfőnökökhöz, hogy mondják el, hogyan és milyen bevált gyakorlattal oldották meg a hónap eleji vészhelyzetet, és amikor erre az egyik helyettes azt válaszolta, hogy pluszkapacitást szabadítottunk föl szabadságok és képzések átütemezésével, meg hogy újraterveztük a munkafolyamatokat, akkor a másik csoportvezető egyszerűen csak ennyit mondott:

– Mi imádkoztunk.

A kollektív röhögést követően pedig hozzátette: Hát mért, kétezer éve bevált! Szóval valahogy így vagyok én is ezzel, nem tudom komolyan venni magamat, a vezetői értekezleteken is inkább szívesen nevetek egy jót, mint hogy az éves stratégiai tervet böngésszem át. Ugyanakkor elismerően néztem azokra a kollégáimra, akik pertinens kérdéseket tettek föl a mondott terv tárgyában, pontosan rámutatva annak hiányos pontjaira és következetlenségeire. Viszont lehet, hogy az én hozzáállásommal nem tudtam volna könyvkiadót alapítani – bár ki tudja, a saját vállalkozás mindig más, mint egy hierarchikus cég stratégiai tervének kommentálása, nem tudom. Mindenesetre szívesebben (és talán tehetségesebben) keresem meg az alany és az állítmány ideális pozícióját egy mondatban, mint hogy vezetői ülésekre járkáljak.

Délután a nagyfőnök sorra látogatott néhány irodát, köztük az enyémet is. Ilyet soha nem szokott csinálni (ennek most volt egy konkrét apropója, bár nem tudtam, hogy jönni fog.) És én, ebben a délutáni időpontban, általában már soha nem vagyok bent, most viszont szerencsére ott voltam. Mert milyen béna lett volna, ha nem talál ott munkaidőben! Az, hogy akkor én pont szerencsésen a számítógép előtt ültem (és így tudtam vele beszélni is, elsősorban persze azt mondtam el neki, hogy nem ellenséges hatalmak kémjeként vettem részt az értekezleten, hanem véletlenül én is kaptam meghívót, márpedig nem azért adott nekünk a Jóisten Outlook-kalendáriumot, hogy az érkező meghívókat visszautasítsuk, hanem épp ellenkezőleg, hogy az eseményeken jólnevelten megjelenjünk), szóval hogy pont szerencsésen ott voltam, az annak volt köszönhető, hogy a vonatom éppen ma reggel késett, és hogy véletlenül éppen elmentem arra a mítingre – ezek híján ugyanis már rég hazafelé tartottam volna.

Nem az ilyen véletleneket hívják, egy fortélyos logikai bűvészmutatvány segítségével sorsszerű eseményeknek?!

(Csak ne felejtsem el ellenőrizni, hogy a karácsonyi vacsorára kapott Doodle-meghívót valóban nekem szánták-e!)