Hogyan derült ki a kollégámról, hogy valójában ő is ember?

Juj, remélem, soha nem olvassa el ezt a bejegyzést. Bár nem az ő stílusa a blogolvasás, mindjárt el is mondom, miért. Egy olyan pasiról van szó, aki a legmesszemenőbbig korrekt és professzinális, szinte alig hibázik, de aki extrém módon távolságtartó. Ennek ellenére imádok vele dolgozni, mert precíz és lelkiismeretes. Egyszer pl. egy péntek délután kiszúrta egy hosszú szövegemben a következő elütést: „az épület Spaaktól kapta a nevét” (-ról, hiszen nem ő nevezte el, hanem az ő nevét viseli). És olyan jól fordít, hogy sírok, komolyan. Hogyan juthat eszébe valakinek pl. hogy az angol „to start” igét – amelyet minden halandó valami olyasmivel próbálna lefordítani, hogy kezd, indít, esetleg, ha már van egy kis rutinja: valaminek a kezdete, eleje – ő úgy fordítja le, hogy nyitány?

Egyszóval, szeretek vele dolgozni, mert okos, hatékony, iszonyú munkabírása van és sokat tanulok tőle. A személytelenséggel viszont nem tudok mit kezdeni, én nem ilyen vagyok. A volt főnökünk pl. azt mondta nekem, hogy szerinte Zsombor tulajdonképpen egy gép – és valóban. Amikor még egy épületben dolgoztunk, próbáltam kávézni, ebédelni hívni, de mindig kibújt előle. Most, hogy e-mailben tartjuk a kapcsolatot, hetente egyszer ír valami személyeset, mégpedig péntekenként: jó hétvégét!, pedig  szakmai és munkaszervezési okokból rengeteget kell leveleznünk-egyeztetnünk. Semmi felesleges terefere vagy luxuscsevegés! Szabik után tömören megkérdezi, hogy jól telt-e (költői), öt évben kétszer érdeklődik Boni hogyléte felő (udvariasság), nagy tásradalmi-politikai eseményekre röviden reflektál (ha nagyon kérdezi az ember). Nem lelkizik, nem szmájlizik, nem poénkodik, az én fordításomra pozitív visszajelzést kétévente, ha ad („Ez elég jó volt Tamko” – szigorlati ötöst ér egy ilyen komment tőle). Félreértések elkerülése végett: mindezt (személyeskedést, szmájlizást, humorérzéket, dicséretet) nem is várom el tőle, csak hát mégiscsak fura.

A múltkor viszont egy olyan fordítását lektoráltam neki, amely a szokásos  zsurnalisztikai szövegtől eltérően egy I. szám 1. személyben megírt, gyerekekhez szóló rövid narráció volt, méghozzá egy nagymama szemszögéből. Valamilyen interaktív játékhoz kellett. Szokása szerint gördülékenyen és frappánsan fordította le, ugyanakkor hű maradt az eredetihez is, nem is vártam mást. De egyszer csak azt látom, hogy a „children” szóra – a szöveg tartalmához és stílusához teljesen odaillően – azt írta: CSILLAGVIRÁGAIM.

A mondat úgy hangzott, hogy: Nagyon köszönöm, csillagvirágaim, ezeket a csodálatos ajándékokat! Értitek, fordítói kötelezettségeinek teljesen elegett tett volna egy gyerekekkel, ha nagyon akarta volna cifrázni: kedveskéimmel. Na de csillagvirágaim?! Ha többes számú főnév, akkor mi általában uniós tagállamokkal, fentartható fejlesztési célokkal vagy szigorú környezetvédelmi előírásokkal találkozunk, nem pedig csillagvirágokkal!

És akkor hirtelen megláttam a kis Zsombort ötévesen, akit a nagymamája csillagvirágomnak hív. Láttam aztán a felnőtt Zsombort is, ahogy a gyerekeit becézi, félti őket, büszke rájuk. Elképzeltem a férfit is, aki szereti a feleségét, romantikus neveket ad neki, amit csak ők ketten ismernek. Őrület, hogy mi mindent elárul ez a szó az emberről: kell lennie olyan időnek (és térnek), amikor ez az ember leveszi a munkahelyi álarcát, és kedves, érzékeny, gyengéd apa/fiú/férj. Hiszen akinek a csillagvirágom benne van az aktív (vagy legalábbis fordítói) szókincsében, az valószínűleg mégsem robot!*

Olyasmi ez, mint amikor az ember meghallgat Nádas Péterrel egy interjút. Ott ül az a finom úriember a székben, érthetően és intelligensen, kicsit távolságtartóan magyaráz. Tudjuk, hogy a feleségével él vidéken, és hogy szereti a természetet. És akkor elolvassuk a Párhuzamos történetet, és azon kezdünk el gondolkodni, hogy honnan tudta ez a pasi ilyen hosszan, aprólékosan, plasztikusan, minden kis részletre (testnedvek!!!) kiterjedően leírni a férfiak közötti szexet?! Hasonlóan turkálok – ezzel a zseniálisan odavetett csillagvirágaimmal – a kollégám titkos gondolataiban, a magánéletében, az emócióiban – hiszen leleplezte magát!

Ha ez egy más munkatársammal történt volna meg, tuti felhozom neki a következő beszélgetés alkalmával, sőt, ahogy magamat ismerem, az első adandó e-mailben úgy szólítanám meg az illetőt, hogy Szia Csillagvirág! Nagy a kísértés, de szerintem Zsombor nem értené.

Bár egy pici csillagot vagy egy incifinci virágot el kéne rejtenem a következő levélváltásunkban....

* Bár – és most itt teljesen ellentétes dolgot fogok vizionálni – a dolgok mai állása szerint, és figyelembe véve, hogy az emberi repülés, a születésszabályozás vagy akár a telefon is mekkora agyrémnek tűnt mondjuk a 16. században –, egy-két nemzedék múlva egy fordítógép is ugyanígy le fogja tudni fordítani a children-t csillagvirágaimra.