Szegény gyerek, szegény szülők! Elmentünk a gyerekorvoshoz az éves ellenőrzésre, plusz az esedékes oltás beadására. Mióta a szimpi doktornő nyugdíjba ment, csak ez az unszimpi másik nő maradt. Bár még így is örülhetünk, hogy egyáltalán van gyerekorvosunk, és attól eltekintve, hogy borzasztó a stílusa, úgy tűnik, orvosnak jó.
Amúgy meg kicsit megértem, hogy idegesítjük. Eleve nem könnyű egy ilyen gyereket elfogadni, mint Boni (évekig nem szólt hozzá a doktornőhöz), sőt, a férjem sem könnyű eset: a legkisebb problémával szalad az orvoshoz, holott annak most dupla annyi (!) páciense van. Feleslegesen aggódik, mit aggódik: pánikol! Egyszer pl. megkérdezte, hogy napi hány joghurtot ehet meg a gyerek – egy olyan orvostól, aki épp ki se lát a munkából. Meg úgy egyáltalán, a rokon- és ellenszenvet nem lehet irányítani, simán elfogadom, hogy nem vagyunk szimpik neki. Nem tetszik neki az, ahogy élünk, amit mondunk, amit csinálunk. Ahogy én pl. nem szeretem, ha valaki az időjárásról panaszkodik, ez a nő, azt gyanítom, a késői-egyke-gyerek jelenséget nem szívleli. Joga van hozzá!
De olyan durva beszólásai vannak, hogy már azon gondolkodom, ezekhez van-e joga. Most pl. az első perctől kezdve annyira felidegesítettünk, hogy a jó 45 perces konzultáció* után (amikor is Boni a végefelé nekem dőlt, én meg simogattam a haját), hozzánk vágta, hogy: A simogatás nem elég! Nevelni is kellene ezt a gyereket!
Amúgy még ezt a kifakadását is megértem, igaz, nem volt valami diplomatikus. Attól borult ki ennyire, hogy megkérdeztük: abbahagyhatja-e Boni az allergiagyógyszert az egyik napról a másikra. Szó szót követett, a nő megkérdezte Bonit, hogy miért nem akarja bevenni a gyógyszert, aki azt felelte, hogy „mert rossz”.
Erre a nő tiszta vörös lett, és lekiablta a gyerek fejét, hogy egy gyógyszer NEM ARRA VALÓ, HOGY FINOM LEGYEN! A GYÓGYSZER GYÓGYÍT!
A mondanivalójával megint teljesen egyetértek, a hangnemmel egyáltalán nem. Amúgy nem is célravezető, mert a problémát nem oldotta meg az sem, hogy ráparancsolt: innentől kezdve be kell vennie a gyógyszereket. Nincs vita. Ezzel megint ottmaradtunk a problémánkkal, hiszen nem tudjuk mindennap ellenőrizni, nincs cérnánk a napi veszekedésekhez (illetve nekem nincs cérnám, Z. még bírja úgy tűnik). Szóval ez tipikusan az a diskurzus, amikor valaki megmondja, hogy mit kell tennünk (a gyereknek szó nélkül be kell vennie a gyógyszert), de azt a valamit nem lehet kivitelezni (hogyan vegyünk rá valakit valamire nap nap után, amit nem akar megtenni?).
Másnap Boninak délre szolfézsra kellett mennie. Kijelentette, hogy fáj a karja, nem érzi jól magát, biztos az oltás miatt. Nem szeretne menni szolfézsra. Megmértük a lázát: nem volt. Akkor menjen csak órára – jelentettem ki. Erre Boni dühbe gurult, hogy ő beteg, otthon akar maradni. A vita ordítós hisztibe torkollott; minél jobban üvöltött, hogy nem akar menni (engedményként megígértem, hogy reggelire csinálok neki rántottát és elviszem autóval), annál inkább úgy láttam, hogy semmi baja, menjen csak. Persze a tudatom legmélyén ott volt az előző napi orvosi vizsgálat, amikor is a nő elkényeztetett gyereknek nevezte Bonit, és szerintem ez is közrejátszott ahhot, hogy végül erőnek erejével elvittem szolfézsra.
Szerencsétlen gyerek délutánra belázasodott, majd a kanapén elaludt – tényleg szarul érezhette magát már délelőtt is. Istenem, milyen befolyásolható az ember!
* Negyvenöt perces orvosi konzultáció = 39 euró. Egyórás hajvágás a fodrásznál = 63 euró.Nem csoda, hogy a doktornő nem talál senkit a régi gyerekorvos helyére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése