Kilenc, négy

Ezt a két számot Boni iszonyú furán írja le:

 

Két dolgot kell tudni ezzel kapcsolatban: amióra megtanult írni, így csinálja, és fogalmam sincs, hogy miért. Ezt a két számot a francia rendszerben is ugyanúgy oktatják, ahogy nálunk, azaz felülről kell kezdeni. Azt sem tudom, hogy Boni módszere most rossz-e vagy tök mindegy. Annyit látunk csak, hogy a végeredmény nem olyan rossz, mert olvasható. Ezért nem próbáljuk „átszoktatni”, bár az is lehet, hogy már túl késő. Tanár soha nem szólt még érte.

És két dolgot mond el a világunkról is Boni írásmódja: egyrészt valszeg túl korán tanulnak meg a gyerekek írni (bár ezt is hogyan lehetne megakadályozni?), és továbbviszik a rosszul rögzült módszert.

Másrészt pedig, ha belegondolunk: ez így tényleg rossz? Nem lehet, hogy csak: más? Van egyáltalán minden szempontból ideális módja a 9-es és a 4-es írásának? Nem ismerek olyan körülményt, ami a fenti kanyarítás ellene szólna. Az, hogy így nem gazdaságos, vagy időrabló, nem jó érv szerintem, mert a francia írásmód sok helyen eltér a magyartól (t, x, nagybetűk); hol az egyik módszer tűnik praktikusabbnak, hol a másik (és akkor még nem is említettem a svájci vonalvezetést*!).

Meg aztán, ha a kínaiak le tudják írni azt a sok kandzsit, ami igazán nem tűnik se könnyűnek, se gyorsnak, akkor talán (?) ez sem gond.

* svájci kézírás:

 

(nekem az a fura ebben, hogy nem kötik össze az s-eket, az n-eket, az m-eket stb. a következő betűkkel)

 

 

 „Erdélyi” kézírás

Szemtanú

Meséltem már, hogy van egy apuka, akit gyakran látunk reggelente, amint óvatosan kiemeli az autósülésből a kisfiát és vigyázva beteszi az (előzőleg kivett és szétnyitott) kerekesszékbe. Az egyik reggel a következő döbbenetes látványban volt részünk: az apuka éppen a fent említett műveletsort végezte, a másik kisfia már állt az autó mellett, várva, hogy elindulhassanak az oviba, amikor egy autó lelassított mellettük, kihajolt belőle egy vén boszorkány, és elkezdte leüvölteni a fiatal pasi fejét, hogy rossz helyen parkol.

Bennem egy szempillantás alatt felment a pumpa. Eleve minden ember hős, aki reggel, csúcsforgalomban, felöltöztetett és megreggeliztetett gyereket időre oviba szállít, és ennek értelmében elsőbbséget élvez öreg szatyrokkal szemben a szimpátiaskálán. Na de a fogyatékos gyereket nevelő szülők morálisan is fel vannak mentve az emberek nagy részére vonatkozó szabályok alól, hiszen ők duplán (triplán) hősök. Amúgy meg, szerintem nem is parkolt rossz helyre, mindig oda szokott állni.

Ezután a következő történt: a pasi meglepetten hátrafordult, és visszakiabált a nőnek, hogy de hát épp most veszi ki a fiát a kocsiból. Én megálltam mellettük Bonival, és magamból kikelve elkezdtem kiabállni, hogy mit gondol maga?! Hát hol él?! Nem szégyenli magát?! Más emberek is megálltak, Boni húzott volna már tovább, én annyira fel voltam háborodva, hogy szavakat is alig találtam. Mindez tartott két percig, majd a vén banya továbbált. A fiatal apuka erre hozzám fordult: Pardon? – kérdezte.

Ekkor rájöttem, hogy ő nem tudja, miért kiabálok. Valószínűleg annyit észlelt, hogy egyszer csak két nő kétoldalról indulatosan rátámad, és a hangzavar kereszttüzében, és mert talán én sem voltam explicit és közérthető, nem tudta megállapítani, hogy én nem azért keltem ki ennyire magamból, mert ő rossz helyen parkolt (ha rossz helyen parkolt).

Mire leesett ez a tantusz, már mennünk kellett, így se időm, de igazából lehetőségem sem maradt arra, hogy kimagyarázzam magamat. Úgy mentünk tovább Bonival (aki semmit sem értett az egészből), hogy valószínűnek tűnt: a pasi is azt hiszi, hogy én az ő fejét üvöltötem le.

Képzelhetitek, milyen szar érzés volt. Szántam-bántam, hogy egyáltalán beavatkoztam: mert miért? Volt valami értelme? Nem. Volt szüksége a pasinak az én segítségemre? Nem. Sőt, nyilalt belém a gondolat: tudom egyáltalán, hogy mi volt a konfliktus oka?! Nem!! lehet, hogy valami teljesen más, én pedig félreértettem. Rémülten gondoltam arra, hogy milyen idiótán nézhettem ki, amint ott tombolok a járdán anélkül, hogy előzőleg bölcsen felmértem volna, hogy kinek van igaza. De mindegy is, mert kiabálással úgysem lehet semmit sem megoldani, igazságot szolgáltatni meg végképp nem. És miért, de MIÉRT is hittem azt, hogy nekem feladatom, sőt: küldetésem az igazság szolgáltatása?! Már az is megfordult a fejemben, hogy a fogyatékos gyererek szüleinek juttatott felmentést is előzetesen validáltatnom kellett volna – ki mondta, hogy az én agyszüleményem egyetemes érvényű igazság?

Az iskola felé azért még, biztos ami biztos, megkíséreltem villámló (gyilkos!) tekintetet vetni minden olyan autó vezetőjére, akiről azt sejtettem, hogy a vén banya lehet. Később pedig jobb híján megpróbáltam az egészet elfelejteni, és csak reménykedtem benne, hogy az apuka legközelebb már nem fogja tudni, hogy ki vagyok. Mindenesetre két tanulságot is levontam az esetből. Először is naiv kívülállóként az ember ne próbáljon mások konfliktusába belefolyni, még ha első látásra világosnak tűnik is, mint a nap. (Nem is értem magamat, mert amúgy válások, kapcsolati problémák stb. esetén ezt az elvet évek óta olyan jól érvényesítem: soha nem szoktam egyik felet sem bűnösnek tartani.) Másrészt pedig nincs nagyobb értékünk, mint az egyértelmű üzenetet közvetítő, jól fogalmazott mondat, hiszen az emberek nem tudják kitalálni, hogy mi jár a fejünkben. (És még a jól fogalmazott mondatokat is gyakran félreértik.)

Ma reggel megint találkoztunk az apukával; én Bonit kísértem a suliba, ős a kisfiút szedte ki a kocsiból. Rámmosolygott és rámköszönt... huh, talán mégsem voltam annyira félreérthető.

Szép az, ami érdek nélkül tetszik (ha egyáltalán észrevesszük)

– Nézd, mama!!

– Hú, de szép!

– Ugye?

– Igen! Várj, hozom a telómat, lefotózom... – elrohanok.

– Papa, gyere!! Nézd!

Z. odajön az ablakhoz. Kibámul, majd Bonira néz értetlenkedve:

– Mi az?

– Nem látod?

– Mit?

Boni kimutat az ablakon.

 

– Ja!! Hogy már égnek a lámpák, ugye? Azt kell nézni?

„A születésnapon ilyen tányéraknákkal terítettünk, csak nem voltak kiélesítve, persze.”

Elhatároztam, hogy elolvasom Tandori Dezső álnéven írt valamelyik krimijét, így megrendeltem a képen látható könyvet, amely, mint kiderül, három történetet is tartalmaz. Hatszáz oldal, apró betűkkel. Azaz nettó két hét olvasás. 

Mindhárom iszonyú fura olvasmány volt; nem is krimikről, hanem abszurd krimiparódiákról van szó. Összeszámoltam: az első tíz oldalon 34 különböző tulajdonnevet említ, személyek, állatok és helyszínek neveit vegyesen, de anélkül, hogy bármelyikről leírást adna. Mindhárom történetnél jegyzeteltem, nehogy elveszítsem a fonalat, mert képtelenség ennyi szereplőt és relációt számon tartani egyszerre: hogy ki, mikor hol járt, mit tud és mit nem. A végén dupla- és tripla csavarokkal meglett a tettes, a motiváció, de én addigra már sajnos elveszítettem a fonalat, mindhárom alkalommal.

A legtöbb szereplő teljesen bolond. A nevük vicces. Egyetlen veréb élete többet ér, mint sok emberé. A szöveget irodalmi utalások szövik át, nem értettem belőlük egy kukkot sem. De minden úgy meg van komponálva, hogy (elvileg) a végén a helyére kerül az összes elem. Csak éppen a végére már az volt az érzésem, hogy ezek a regények nem nekem, nem az olvasó szórakozására íródtak, hanem a szerző önmagának írta, a saját szórakozására. Végig azt éreztem, hogy ebben az íróban minden megvan ahhoz, hogy színvonalas best sellert írjon, amolyan Agatha Christie-félét, amelyekből kultuszregények lesznek, amelyeket megfilmesítenek, amelyeket egyetemen tanítanak, vagy amelyket évtizedeken keresztül próbálnak megoldalni az olvasók, mint pl. ezt a krimit, amit eddig csak három ember fejtett meg. Ehelyett tehetségét és idejét arra fecséreli, hogy az olvasót kiröhögve képtelen és groteszk rejtélyt tárjon elé, amelyet bravúrosan de követhetetlenül megold.

Erről a szellemiségről egyrészt Bill Watterson jut eszembe, a képregényszerző (ismeritek?) aki a világ legzseniálisabb rajzait készítette egy kisfiúról és játéktigriséről... fekete-fehér kockákban. Ok, ő tényleg világhírű lett a könyveivel (teljesen érthető módon), de a mai napig nem adja el reprodukciós jogokat, azaz a sztori nem jelenhet meg filmen, számítógépes játékon, pólókon, bögréken stb. 

A könyvet kiváncsiságból, no meg a humora és a nyelvi játékok miatt olvastam végig. Példák (kiemelés tőlem): „boldogan álltam kötélnek [...] pedig nem lettem volna köteles”, „... kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba belefulladni!” vagy: „Steve kétkedve méregeti a színházi ügynököt, mint akinek már a foglalkozása se áll jól”. A groteszk miatt amúgy eszembe jutott még Dániel András gyerekkönyvíró is. Mert Tandori bűnügyei kábé ilyen típusúak: 

Ezek alapján: Milt Schrager nagyon dühös volt nagybátyjára, Andy-Frankre, amiért az a neki címzett leveleket nem saját kútfőből írta, hanem egy könyvből másolta. De méghozzá milyen könyvből! Vajon mérge elégséges indítékot biztosított-e neki ahhoz, hogy felrobbantsa az állatkerti vízilót, és Hesco Havirulammal szövetkezve lelője Pannelt? Tradics egészen kétségbe volt esve, hogy nyolc verebe mellől megint belerángatták egy gyilkosságba. Ki lehetett az az elvetemült alak, aki miatt Grdlics madarának el kellett puszulnia? Pedig Grdlics hat éven keresztül minden nap háttal ment ki az ajtón, hogy a madár be ne szoruljon.. A D'Orléans Állatnyomozó Iroda mindent megtesz, hogy kézre kerítse Andy-Frank, Pannel és a madarak gyilkosát!

Szokatlan elalvási tippek

Ki gondolta volna, de évtizedes együttélés ellenére még mindig tudok meg új dolgokat a férjemről. És ő is rólam. Egyik nap kérdeztem tőle, hogy aludt. Mióta ez a pofonegyszerű tevékenység, amit egy csecsemő is könnyedén kiráz a kisujjából, nekem problémát okoz, reggelente érdeklődve kérdezek ki mindenkit az éjszakájáról. Szó szót követett, majd Z. elmondta, amit én eddig egyáltalán nem tudtam: előfordul, hogy éjszakánként kitakarózik, megvárja, míg jól átfázik, majd visszatakarózik, és élvezi azt a primitív, ugyanakkor jóleső érzést, hogy már: nem fázik.

Azt tudtam róla, hogy régebben direkt beállította az ébresztőóráját hajnali háromra, hogy a telefon gombját lenyomva élvezze a tudatot: aludhat tovább.

De ezt a kitakaózós performanszát nem ismertem! Teljesen ledöbbentem, hogy csak most tudtam meg, különösen azért, mert ilyet én is szoktam csinálni!

Évek óta, egymástól teljesen függetlenül ugyanazt csináljuk az ágy két oldalán – anélkül, hogy tudnánk, a másik is ugyanzzel a praktikával él.

(Egyébként a síelésből mindketten betegen érkeztünk haza. Itthon, lefekvés előtt több alkalommal is bevettem a Fervex nevű náthaelleni gyógyszert – soha, semmiféle trükkel vagy tippel nem alszom olyan szuperul, mint ezzel a gyógyszerrel. Először is, fél perc alatt elalszom, majd a mély, pihentető álomból fel sem ébredek egészen reggelig. Rémes, hogy ez már nem megy szer nélkül.)

A lázas ifjúság és a színes éjszakák

Te jó ég, hogy ez nekem mennyire nem hiányzik az életemből! (kint nulla fok volt)

A mai szülők…

 

…valamit nagyon rosszul csinálnak!