Szemtanú

Meséltem már, hogy van egy apuka, akit gyakran látunk reggelente, amint óvatosan kiemeli az autósülésből a kisfiát és vigyázva beteszi az (előzőleg kivett és szétnyitott) kerekesszékbe. Az egyik reggel a következő döbbenetes látványban volt részünk: az apuka éppen a fent említett műveletsort végezte, a másik kisfia már állt az autó mellett, várva, hogy elindulhassanak az oviba, amikor egy autó lelassított mellettük, kihajolt belőle egy vén boszorkány, és elkezdte leüvölteni a fiatal pasi fejét, hogy rossz helyen parkol.

Bennem egy szempillantás alatt felment a pumpa. Eleve minden ember hős, aki reggel, csúcsforgalomban, felöltöztetett és megreggeliztetett gyereket időre oviba szállít, és ennek értelmében elsőbbséget élvez öreg szatyrokkal szemben a szimpátiaskálán. Na de a fogyatékos gyereket nevelő szülők morálisan is fel vannak mentve az emberek nagy részére vonatkozó szabályok alól, hiszen ők duplán (triplán) hősök. Amúgy meg, szerintem nem is parkolt rossz helyre, mindig oda szokott állni.

Ezután a következő történt: a pasi meglepetten hátrafordult, és visszakiabált a nőnek, hogy de hát épp most veszi ki a fiát a kocsiból. Én megálltam mellettük Bonival, és magamból kikelve elkezdtem kiabállni, hogy mit gondol maga?! Hát hol él?! Nem szégyenli magát?! Más emberek is megálltak, Boni húzott volna már tovább, én annyira fel voltam háborodva, hogy szavakat is alig találtam. Mindez tartott két percig, majd a vén banya továbbált. A fiatal apuka erre hozzám fordult: Pardon? – kérdezte.

Ekkor rájöttem, hogy ő nem tudja, miért kiabálok. Valószínűleg annyit észlelt, hogy egyszer csak két nő kétoldalról indulatosan rátámad, és a hangzavar kereszttüzében, és mert talán én sem voltam explicit és közérthető, nem tudta megállapítani, hogy én nem azért keltem ki ennyire magamból, mert ő rossz helyen parkolt (ha rossz helyen parkolt).

Mire leesett ez a tantusz, már mennünk kellett, így se időm, de igazából lehetőségem sem maradt arra, hogy kimagyarázzam magamat. Úgy mentünk tovább Bonival (aki semmit sem értett az egészből), hogy valószínűnek tűnt: a pasi is azt hiszi, hogy én az ő fejét üvöltötem le.

Képzelhetitek, milyen szar érzés volt. Szántam-bántam, hogy egyáltalán beavatkoztam: mert miért? Volt valami értelme? Nem. Volt szüksége a pasinak az én segítségemre? Nem. Sőt, nyilalt belém a gondolat: tudom egyáltalán, hogy mi volt a konfliktus oka?! Nem!! lehet, hogy valami teljesen más, én pedig félreértettem. Rémülten gondoltam arra, hogy milyen idiótán nézhettem ki, amint ott tombolok a járdán anélkül, hogy előzőleg bölcsen felmértem volna, hogy kinek van igaza. De mindegy is, mert kiabálással úgysem lehet semmit sem megoldani, igazságot szolgáltatni meg végképp nem. És miért, de MIÉRT is hittem azt, hogy nekem feladatom, sőt: küldetésem az igazság szolgáltatása?! Már az is megfordult a fejemben, hogy a fogyatékos gyererek szüleinek juttatott felmentést is előzetesen validáltatnom kellett volna – ki mondta, hogy az én agyszüleményem egyetemes érvényű igazság?

Az iskola felé azért még, biztos ami biztos, megkíséreltem villámló (gyilkos!) tekintetet vetni minden olyan autó vezetőjére, akiről azt sejtettem, hogy a vén banya lehet. Később pedig jobb híján megpróbáltam az egészet elfelejteni, és csak reménykedtem benne, hogy az apuka legközelebb már nem fogja tudni, hogy ki vagyok. Mindenesetre két tanulságot is levontam az esetből. Először is naiv kívülállóként az ember ne próbáljon mások konfliktusába belefolyni, még ha első látásra világosnak tűnik is, mint a nap. (Nem is értem magamat, mert amúgy válások, kapcsolati problémák stb. esetén ezt az elvet évek óta olyan jól érvényesítem: soha nem szoktam egyik felet sem bűnösnek tartani.) Másrészt pedig nincs nagyobb értékünk, mint az egyértelmű üzenetet közvetítő, jól fogalmazott mondat, hiszen az emberek nem tudják kitalálni, hogy mi jár a fejünkben. (És még a jól fogalmazott mondatokat is gyakran félreértik.)

Ma reggel megint találkoztunk az apukával; én Bonit kísértem a suliba, ős a kisfiút szedte ki a kocsiból. Rámmosolygott és rámköszönt... huh, talán mégsem voltam annyira félreérthető.