Vannak olyan reggelek, amikor Boni is és én is bal lábbal kelünk. Ilyenkor az általában cuki és együttműködő gyerekem undokká és konokká válik: olyan reggelit kér, amit nem tudok adni, nem megy el pisilni (ezzel az őrületbe kerget), a kinőtt és lyukas kék fölsőjét szeretné felvenni, fogmosás közben olvas, és végig szemtelen. Az sem segít, hogy Z. már tök korán elkezd sürgeti minket, hogy el fogunk késni, ezzel halálra sztesszeli a gyereket, engem pedig jól felidegesít: még SOHA nem késtünk el.
De olyan is van, hogy egyszerűen csak rosszkedvűek vagyunk. Boni az iskola miatt aggódik, én már a munkára gondolok meg az életre, amelyből már egyre kevesebb van hátra, és az is már csak a maradék.
Előfordul, hogy az odefelé vezető tízperces úton kijön belőlem a teljesítményorientált és kompetitív anyuka, és ki akarom kérdezni Bonit az aznapi tananyagból. Neki pedig megköt a fejében a gipsz, és nem válaszol. Ma például a völgy fogalommeghatározásán vesztünk össze, azaz hogy egyetlen heggyel lehet-e definiálni a völgyet, vagy pedig minimum kettő kell hozzá (ld. mélyedés). Szerintem érdekes felvetés, Boni szerint viszont hagyjam már békén. Holott pont hogy ő szokott (még mindig!) az őrületbe kergetni a kérdéseivel, legutóbb például azzal, hogy miért Gellért-hegy a Gellért-hegy neve, amikor a Szabadság-szobor sokkal jobban látszik.
És amikor némán és duzzogva befordulunk az ovi és az iskola közötti utcára, olyankor mindig meglátjuk azt az apukát, aki óvatosan és vigyázva éppen kiemeli a fogyatékos kisfiát az autóból és berakja egy kerekesszékbe.
És olyankor mindig eszembe jut az az útszéli de örök igazság, hogy valójában egy percre sem szabadna rosszkedvűnek, kötekedőnek vagy kedvetlennek lennem.
én azt hiszem, hogy engedékenyebbnek kellene lenni magunkkal (mondom ezt úgy, hogy egyébként ugyanezt csinálom állandóan, mint te), mindenkinek jár a rosszkedv, a kedvtelenség, talán csak a kötekedősség nem kéne, hogy járjon, de hát valójában még az is. :)
VálaszTörlésde mondom, én is állandóan szidom magam, hogy miért vagyok ilyen utálatos béka (ahol az "is" természetesen nem vonatkozik rád!! :))) és valójában így duplán rossz nekem, az se jó érzés egyáltalán, ha kötekedem épp, de az meg végképp nem az, amikor ostorozom magam miatta.
és egy kicsit az apuka miatt is írok, mert arra is szoktam gondolni ilyenkor (utóbb), hogy ha én a saját könnyű életemet folyton a más emberek nehéz életével állítom szembe, akkor az egy kicsit talán olyanra fut ki, mintha a nehéz életű emberek élete csak a nehézségből állna ki. ezt nehéz is megfogalmaznom, de hogy ha azt mondom, hogy azért kell nekem mindig jókedvűnek lennem, mert nézd másoknak milyen nehéz, akkor őket ezzel az egy tulajdonsággal ruházom fel, hogy nekik nehéz. pedig biztos úgy van, hogy nekik is néha nehezebb, máskor könnyebb vagy legalábbis nehezebben viselik időnként, míg máskor könnyebben.
de közben meg annyira teljesen értem, amit írsz, na.
Imádom a Bonival kapcsolatos történéseket olvasni, hasonlítgatom magamban, vajon az unokáim állítják-e a lányomat, fiamat hasonló helyzetek elé. Bizonyára. A mai mesélésed sok mély gondolatot ébresztett és kavart fel bennem.
VálaszTörlésÍrod, az életre gondolva: "amelyből már egyre kevesebb van hátra, és az is már csak a maradék." Szíven ütött! Neked erre gondolni még korai.
A másik, az apuka a fogyatékos kisfiával, meg határozott szorongást indított el bennem. Nyugdíj előtt az utolsó munkahelyem egy iskola volt, ahol az utolsó öt évben autista gyerekeket is oktattak. Őket látva én is sokszor éreztem bűntudatot, hogy nem voltam elég türelmes szülő. Szerintem valamennyien hálát adhatunk a sorsnak, ha gyermekeink, unokáink épek, egészségesek és okosak. Mindezek ellenére azt hiszem, hogy a türelmetlenség és kedvetlenség a mai élet velejárója, és ne bántsa magát egy dolgozó szülő sem, ha időnként kedvetlenül, fáradtan és nyűgösen indul a napja, és nem tud birkatürelemmel bánni a gyermekével. Majd a másnapi reggeli elindulás jobban sikerül. A világ viszont nagyot fordult. Az én generációmban az volt a ritka, ha a gyerekek tegezték a szüleiket, és fel sem merülhetett, hogy azt mondhattuk volna a szüleinknek: "hagyjál békén!":))) Szerencsére ezen már mi magunk is mosolygunk.
(Bonit meg ismeretlenül is imádom a szókimondásáért.)
Nekem jót tesz, ha idönként belegondolok, hogy valòjâban MENNYIRE jó dolgom van. Hajlamos vagyok elfelejteni :))) A sógornömék élnek ìgy, ahogy én szeretnék: leszarjàk a mindennapi kicsinyes bosszùsâgokat, szem elott tartva a Lényeget (= hogy valojaban az élet a tenyerén hordoz minket).
VálaszTörlés« Az én generációmban az volt a ritka, ha a gyerekek tegezték a szüleiket, és fel sem merülhetett, hogy azt mondhattuk volna a szüleinknek: hagyjál békén! » : ez tök érdekes, kivancsi lennék egy ilyen vilâgra :))))
Én már tegeztem őket, de egy ilyen beszólás nálunk is elképzelhetetlen lett volna. A mai napig furcsállom, amikor pl. egy 9-10 éves forma kislány ráförmed az apjára, mint múltkor a közért pénztáránál, hogy "na, pakolj már ki!"
TörlésIgen nekem is sokszor eszembe jut, hogy nem az a tragédia, hogy a gyerek 4-est kapott nyelvtanból, vagy hogy szemtelen volt. De mégsem lehet úgy élni az életet, hogy "addig élvezd amíg nem vagy rákos, vagy nem bénulsz meg valami balesetben" mert akkor milyen alapon végzel (végzek) a nap 90%-ban (ébrenléti részben) olyasmit amit utálok csak muszáj.
VálaszTörlésÉrdekes ez a pisilés nálunk is van, bár már sokat javult a dolog. Én emlékeztetni szoktam magam, hogy a gyerekek tényleg vissza tudják tartani akár egész nap és azért nem lesz mindenki vesebeteg.