Esernyő

Íme, hölgyeim és uraim, a szomszéd kislány, ahogy vonul az esernyőjével az utcán:

És voilà, a kisfiam, amikor ugyanazon az esős napon, mi is esernyőt adunk a kezébe, hogy ne ázzon meg:

Kardozik, botozik, tör-zúz vele, nyitogatja-csukogatja, ütemesen kopogtatja a járdát, a kerítést...és persze bőrig ázik (nem zavarja).

Folyóírás

Nehéz megmondani, hogy mit ért félre Boni a suliban és mit nem. Általában mindent elhiszek neki (mikor milyen füzetbe, mit kell csinálni, elolvasni, mit kell bevinni, mikorra stb.) de előfordultak már nagy félreértések is. Egyszer azt mesélte, hogy 12 év múlva ki fog törni a harmadik világháború, ezt a tanító néni mondta. És mivel nem lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről (a tanító néni mindig mindent jobban tud nálunk), ennek a sztorinak az említett tanító nővel tettünk pontot a végére. (Amúgy baromira bosszantó, hogy háborúról beszélnek ilyen pici gyerekeknek, és ez már nem az első eset. Oviban kezdték, akkor Boni egyik nap azzal jött haza, hogy tudom-e, hogy egy magyar királyt megöltek, és azért tört ki egy háború?*)

Na szóval én, már csak elvből is, a legtöbb iskolai dologban kompetensnek tartom Bonit. De az már több volt a soknál, amikor azt állította, hogy az írott kis T betű szára rövidebb, mint az írott kis L betű szára! Ezt tuti azért találta ki, hogy ne kelljen újra leírnia a szót!

És basszus, nem. Igaza volt. A franciában ez tényleg így van: az l hosszabb. Szegénykém már sírva bizonygatta az igazát, végül előkotortam egy itthoni gyakorlófüzetet, és megbizonyosodtam róla a saját szememmel:

És itt nincs kegyelem, az akár egy milliméteres hibát is észreveszik, javítják, lásd az iskolai gyakorlófüzetében:

Ez egyébként kínzásnak tűnik nekem, és a mai, kézírástalan világban eléggé feleslegesnek is (még Boni, aki ügyes és szereti, is szokott szenvedni a folyóírással). Tanulnának helyette inkább furulyázni vagy gitározni, az is fejlesztené a kézügyességet és a koncentrációt.

* Papám kommentje: jaj, szerencsétlen gyerek, hát igen.. magyar... ez mindig hátrány lesz neki...

Esetleges (vagy szükségszerű) események

Amilyen ramatyul indult a hét, olyan viccesen zárult, és mára már szerencsére többrendbeli kínjaim is enyhülni látszanak (nem is tudom, melyek voltak rosszabbak, a testiek vagy a lelkiek). Azzal kezdődött, hogy reggel elolvastam ezt a cikket, és elgondolkodtam azon, hogy a bénább napjaimon (mint az a bizonyos hét eleji nap) pont ilyen nő szeretnék lenni, mint a három nő valamelyike. Ezek a csajok (szerintem pont velem egyidősek amúgy) korán szültek, aztán kezükbe vették az életüket és felépítettek, majd azóta is sikeresen működtetnek egy magyarországi márkát, közben pedig barátok maradtak és a házasságuk sem ment tönkre. Ha nem abba a bizonyos budapesti gimibe iratkozom be 14 évesen, ma talán én lennék az egyik nő közülök, ki tudja? (ezt Ellának írom, aki a sorsfordító döntésekről kérdezett a múltkor)

Aztán reggel, munkába menet késett a vonatom egy órát, így késve estem be az irodába. Épp csak rápillantottam a gépre, és láttam, hogy 5 percem van a délelőtti értekezletig. Még így is elsőnek érkeztem, leültem, megnyugodva vártam a többieket, akik lassan szállingóztak is be a terembe. Mindenki kicsit meglepődve nézett rám, én örömmel üdvözöltem őket, ugyanakkor csodálkoztam kissé, hogy ennyi rég nem látott emberrel találkozom. Megjött a nagyfőnököm, megérkeztek a csoportvezetők, a helyettesek, a titkárok, beindították a videókonferenciát. Amikor mindenki leült az asztal köré, gyanút fogtam, hogy mit keresek én ott: jobbról-balról csupa igazgató, szupervizor, egyéb vezetői aspiránsok és további atyaúristenek. Basszus, én egy vezetői értekezletre ültem be! Nekem ott semmi, de semmi keresnivalóm nem volt!

Ekkor leleményesen úgy döntöttem, most már okosabb dolog fontoskodó arckifejezést ölteni, mintsem kiódalogni onnan. Értelmet nyert viszont az a hibaüzenet, amit a gép adott ki, amikor a napirendi pontokra akartam kattintani (Önnek nincs hozzáférése a dokumentumhoz - haha, nem véletlenül!). Így másfél órán keresztül próbáltam kitalálni, hogy miről is lehet szó (a többiek előtt ott feködtek a kinyomtatott doksik) és reménykedtem, hogy nem kérik ki a véleményemet semmiről. Bár amikor a nagyfőnök azt a kérdést intézte a kisfőnökökhöz, hogy mondják el, hogyan és milyen bevált gyakorlattal oldották meg a hónap eleji vészhelyzetet, és amikor erre az egyik helyettes azt válaszolta, hogy pluszkapacitást szabadítottunk föl szabadságok és képzések átütemezésével, meg hogy újraterveztük a munkafolyamatokat, akkor a másik csoportvezető egyszerűen csak ennyit mondott:

– Mi imádkoztunk.

A kollektív röhögést követően pedig hozzátette: Hát mért, kétezer éve bevált! Szóval valahogy így vagyok én is ezzel, nem tudom komolyan venni magamat, a vezetői értekezleteken is inkább szívesen nevetek egy jót, mint hogy az éves stratégiai tervet böngésszem át. Ugyanakkor elismerően néztem azokra a kollégáimra, akik pertinens kérdéseket tettek föl a mondott terv tárgyában, pontosan rámutatva annak hiányos pontjaira és következetlenségeire. Viszont lehet, hogy az én hozzáállásommal nem tudtam volna könyvkiadót alapítani – bár ki tudja, a saját vállalkozás mindig más, mint egy hierarchikus cég stratégiai tervének kommentálása, nem tudom. Mindenesetre szívesebben (és talán tehetségesebben) keresem meg az alany és az állítmány ideális pozícióját egy mondatban, mint hogy vezetői ülésekre járkáljak.

Délután a nagyfőnök sorra látogatott néhány irodát, köztük az enyémet is. Ilyet soha nem szokott csinálni (ennek most volt egy konkrét apropója, bár nem tudtam, hogy jönni fog.) És én, ebben a délutáni időpontban, általában már soha nem vagyok bent, most viszont szerencsére ott voltam. Mert milyen béna lett volna, ha nem talál ott munkaidőben! Az, hogy akkor én pont szerencsésen a számítógép előtt ültem (és így tudtam vele beszélni is, elsősorban persze azt mondtam el neki, hogy nem ellenséges hatalmak kémjeként vettem részt az értekezleten, hanem véletlenül én is kaptam meghívót, márpedig nem azért adott nekünk a Jóisten Outlook-kalendáriumot, hogy az érkező meghívókat visszautasítsuk, hanem épp ellenkezőleg, hogy az eseményeken jólnevelten megjelenjünk), szóval hogy pont szerencsésen ott voltam, az annak volt köszönhető, hogy a vonatom éppen ma reggel késett, és hogy véletlenül éppen elmentem arra a mítingre – ezek híján ugyanis már rég hazafelé tartottam volna.

Nem az ilyen véletleneket hívják, egy fortélyos logikai bűvészmutatvány segítségével sorsszerű eseményeknek?!

(Csak ne felejtsem el ellenőrizni, hogy a karácsonyi vacsorára kapott Doodle-meghívót valóban nekem szánták-e!)

Egy nyomorúságos, nyomorúságos novemberi nap

Időnként (de főleg novemberben) elkap egy régi érzés, amikor is semmivel sem vagyok megelégedve: legfőképpen saját magammal, a döntéseimmel, a múltammal és a(z egyre beszűkülő) jövőmmel. Nem értem, hogy miért élem az elképzelhető összes életlehetőségek és -variációk közül pont ezt az életet: ebben az országban, ebben a városban, ezzel a pasival, ezekkel a barátokkal, ezzel a munkával, ezekkel a kollégákkal, ezen a nyelven, ezekkel a hobbikkal, ezekkel a problémákkal. Ugyanebből a nyersanyagból ki lehetett volna hozni valami teljesen mást is! De a gimnázium óta megejtett ilyen-olyan választások (vagy halogatások), továbbá bizonyos önkényes véletlenek azt eredményezték, hogy ma itt vagyok, és nem máshol. És noha alapjában véve meg vagyok (meg szoktam lenni) elégedve a körülményeimmel, ezeken a napokon legszívesebben valaki más lennék. És úgy képzelem, valaki másnak lenni (másként létezni) sokkal jobb, izgibb, motiválóbb stb. lehet.

Az egyetlen, ami sikerült, amit nem vonok kétségbe és ami az összes (béna) döntésemet és a sok (hülye) véletlent utólagosan is legitimálja, az Boni. Őt nem szeretném másmilyennek, ő így tökéletes, és micsoda szerencse, hiszen különben most mindent dobhatnék ki az ablakon. Vajon hogy csinálják azok, akiknek nincsenen gyerekük? Mekkora önbizalom kell ahhoz, hogy egy ember önként ne vállaljon gyereket?!

És ha majd egyszer engem is elér az ún. időskori bölcsesség, akkor remélem, hogy az abban fog megnyilvánulni, hogy nem fogom többé megkérdőjelezni saját magamat. El fogom fogadni, hogy a grandiózus világmegváltás helyett leélt banálisabb, szürkébb, mellékesebb és jelentéktelenebb életről legalább az a pozitívum elmondható, hogy: az enyém volt.

De ha Bonikám is ilyen gondolatokkal fog küzdeni később, akkor – logikusan – valószínűleg tényleg mindent elrontottam...

(Amúgy ne vegyetek nagyon komolyan. A reuma ellen kapott új terápiám nem működik: valószínűleg beleestem abba a 10%-ba, akiknek a szervezete egyszerűen hozzászokik az hatóanyaghoz. Ennek folyományaként a hónapok óta tartó, és az elmúlt napokban kulminálódó izületi fájdalom valszeg nagyban hozzájárul ahhoz, hogy mindent borzasztó sötéten látok. De képzeljétek, römizés közben nem tudom a jobb kezemben tartani a kártyákat! Ilyet még nem pipáltam, komolyan.)

A francia iskola

Ebéd közben arról beszélgettünk, hogy ki kellene nyomtatni és jól látható helyre kiragasztani a rendőrség, a tűzoltóság és a mentők telefonszámát – én például összekeverem őket. Csak a 112-est tudom, egyszer hívnom is kellett, borzasztó volt. Na meg az egyik (higgadt, józan, gyakorlatias) barátnőm mesélte, hogy amikor a kisfia ijesztő lázgörcsöt kapott egyik pillanatról a másikra, akkor ő ott annyira elvesztette a fejét, hogy csak azért sikerült kihívnia a mentőket, mert a szám ott lógott a konyhájukban.

Aztán megbeszéltük a telefonálgatni (és vicces üzeneteket hagyni) szerető Bonikámmal, hogy ezeket a számokat persze nem lehet csak úgy fölhívogatni. Egy gyereknek csak különleges esetekben szabad e számok valamelyikét tárcsázni, pl. ha a szülő valami miatt (belegondolni is rossz) nem tudja megtenni. Aztán Boni, a felvilágosult gyerekek mindentudásával hozzátette, hogy bizony a tanító néni azt is elmondta nekik, hogy van még egy eset, amikor a gyerek is hívhat rendőrt (mentőt stb.): ha a szülők verik egymást.

(Amúgy meg hol vannak ezek a problémás családok, elhanyagolt gyerekek? Én vagyok vak, vagy mi költöztünk jó helyre? Nemrég fordítottam az elhízásról és a túlsúlyról egy olyan szöveget, amelyik azt állította, hogy a holland kisiskolások 20%-a el van hízva. Hiába nézek körül – oké, hogy egy holland gyerekeket sem látok magam körül, de – nem tudom hol vannak a kövér gyerekek. Ugyanígy, órákon keresztül képernyőt bámuló gyerekeket sem ismerek, holott a múltkor a rádióban meginterjúvolt szakértő szerint a jelenség mára már közegészségügyi veszélyt teremtett. Zárójel bezárva, a kérdés persze költői, kiváltságos helyzetben, országban, kerületben stb. élünk.)

Már látom, hogy a francia iskolával (rendszerrel) teremtett közelebbi kapcsolatunk nem csak Boninak lesz gyümölcsöző, de nekem is. És nem csak a társadalomról kapok majd színesebb, átfogóbb képet, de konkrétan tanulni is fogok új dolgokat. Felfedeztem nemrég például (jó, hogy nyelvész szakon végeztem, és most esik le...) hogy a francia nyelvben az /o/ hangot kétféleképp ejtik: nyíltan (tortue) és zártan (rose). Én, magyarból, meg az írásképből kiindulva csak egyetlenegy típusú o-t detektáltam, és meglepődtem, amikor Boni magyarázgatott nekem arról, hogy ő bizony már tudja, hogy mindkettőt o-nak kell írni. Az ő füle biztosan jelezte, hogy ez két különböző hang, amit most megtanult összekapcsolni.

Amúgy meg nem írják mindkettót o-nak, de ezt még nem tudja (lásd eau, Paul..). Miután megtanult (úgy-ahogy, hiszen sok szabály nem ismer még) olvasni, azt gondolja, hogy írni is tud. És mivel a francia helyesírás egy külön műfaj, sok vicces dolgot (franciát, magyart) leír hallás után. Kedvencem az apres-midi (délután), amit úgy ír le: prémidi, az a-ról szerintem úgy gondolja, hogy még az előző szóhoz kapcsolódik. Vagy ez, amit a szobaajtajára függesztett ki:

Ki tudja valaki találni, mi van ide írva?

Hosszú hétvége

Én nagyon (tökre) szeretem ezt a viszonylag új (gyerekkorunkban még legalábbis ismeretlen) Halloween-ünnepet, szemben mondjuk a Valentin-nappal (amitől kiráz a hideg). Tetszik, mert a gyerekek szeretik ezeket a félelmetes szörnyes dolgokat, amivel talán el lehet venni a halottak napja élét, van kreatív oldala (tökfaragás), szép dekor, be lehet öltözni (de szerencsére nem kötelező – Boni idén csak egy kesztyűt vett föl), és még az idő is jó ilyenkor. Tulajdonképpen a karácsony sem több (itt legalábbis) egy hosszú hétvégénél, akkor pedig, jobban belegondolva, én a Halloweent mégiscsak jobban szeretem. Kevesebb a vele járó felfordulás, na meg az ajándékozás (vagy csak én lennék az egyedüli, akinek MÁR MOST elege van a karácsonyi fittyfenéből, készülődésből, ájtatosságból és a bolti karácsonyfákból?!).

Bonikám mindenhez tervrajzot készít. A töklámpás terve ez volt:

 (Imádom a kis ollót fönt, amivel jelezte, hogy a kalapját le kell vágni! Jobb oldalt pedig a tökmagok sütésének lépéseit rajzolta le)

És ilyen lett

A hosszú hétvégével véget ért a két hetes őszi szünet is, visszautazott Magyarországra a mamám. Borzasztóan kritikus vagyok vele szemben, mert ilyenkor mindig visszahallom a gyerekkoromból jól ismert mondatokat, ráismerek régesrégi mintázatokra, és levonom a következtetést, hogy egy teljesen más értékrendű és érdeklődési körű anyukával kellett felnőnöm, mint amilyenre igazából vágytam volna. Nekem életmintára és irányítótűre lett volna szükségem, holott negatív példát és szabadulási kedvet kaptam helyette, és a mai napig nagyon tartok attól, hogy akármiben (bármiben) hasonlítani találok rá.

Pedig csak azt adta, amit adni tudott. Végül is milyen jogon kritizálok egy embert, hogy nem megfelelő a szóhasználata, az értékrendje, az érdeklődési köre, hogy nincs akaratereje, ellenben fura szokásai és közhelyes gondolatai vannak? Ráadásul Bonikámnak, úgy tűnik, egyelőre beválik nagymamaként. Plusz vállalja, hogy egy idegen nyelvű országban, egy idegen nyelvű családban tölt két hetet, tényleg csak örülhetnék. És örülök is, egyébként, de valahogy olyan melankolikusan: nekünk ez az anya-lánya viszony valahogy nem sikerült.

Biciklitolvaj

Beugrott egy jelenet, amit egy könyvben olvashattam nemrég, de az istennek sem jut eszembe, hogy hol. Hiába töröm a fejem, nem emlékszem, hogy ki írta és mi volt a pontos sztori (=így jár az, aki sokat olvas). Annyi rémlik, hogy egy apa kölcsönadta a fia biciklijét valakinek, aki soha nem hozta vissza, magyarán: ellopta.

Az ötvenes években játszódhatott talán, mindenesetre szegények voltak, a bicikli nagy kincs volt. Az apuka a fiú jelenlétében, és az ő akaratával szembemenve (és a keresztényi kötelességre hivatkozva) kölcsönadta az utcán a bicajt valakinek kipróbálni, aki soha nem jött vissza vele.

Nem tudja valaki, melyik író, melyik regényében szerepel ez a jelenet?

 

UI: Na, megvan. Esterházy Esti Kornéljában szerepel ez a jelenet, újraolvastam a könyvet.