Kétnyelvűséggel kapcsolatos konkrétumok

A két- és többnyelvűséggel kapcsolatban olvasott/hallott tények és tanácsok között azért vannak olyanok is, amelyekkel együtt tudok érteni vagy hasznosítani tudok. Az egyik ilyen volt a cél szentesíti az eszközt szemléletmód bevezetése (ami közmondás sokszor hülyeség, de ezen a téren talán pont megállja a helyét). Ennek értelmében simán leültetem a 4 éves gyereket reggel az ovi előtt, vagy délután akár 30–45 percre is a TV elé, hogy hallja csak azt a magyart. Rajtam kívül itt mástól úgysem fogja. Bevezettünk egy olyan szabályt, hogy rajzfilmet csak magyarul veszük neki. Nem tudom meddig fenntartható a dolog, eddig jól működik, és tényleg ragad rá a nyelv. (Egyik reggel odajött az ágyamhoz, pukedlizett-meghajolt, majd közölte: Tisztelettel, Findusz!)

A másik konkrét jótanács az volt, hogy nem kell leharapni az embernek a saját száját, ha véletlenül magyarul kezd el egy mondatot és franciául fejez be. Vagy ha francia szavakat kever a magyarba. Én ezt iszonyú bénának és slamposnak éreztem mindig (erőltesse már meg magát az ember egy kicsit, ugye),  pedig hát, valljuk be, gyorsabb is és néha könnyebb is. Ez a jó tanács, amit már nem is tudom, hogy hol hallottam, pedig úgy szólt, hogy márpedig ha a gyereknek a kétnyelvűséget szeretném átadni/megtanítani, akkor az ilyen nyelvi kavarásokat teljesen felesleges kizárni és mellőzni az életünkből, hiszen ez is a kétnyelvűség mellékterméke. Normalitás.

Azt is olvastam valahol, hogy a kétnyelvűek szókincse az adott nyelveken gyakran kisebb, mint az egynyelvűeké. Ezt teljesen alá tudom írni. Saját magamból kiindulva: én nem tudok szolfézsról magyarul beszélgetni (meg kellene néznem a terminusokat), vagy franciául lakásfelújítani. Szóval kiteszek én egyetlen, vállalható szolfézs- és kőművestudással rendelkező teljes embert, de nem tudom mind a két nyelven ugyanolyan színvonalon előadni a tudásomat. A két nyelv kiegészíti egymást, és valahogy Boninál is így lehet (ebből adódóan pedig a franciája a többi gyerekéhez képest deficites). Egyébként a kultúra és az országismeret terén is ugyanezt érzem. Ebből is ismerek egy kicsit, abból is egy kicsit, de egyikből sem anyit, mint egy egynyelvű személy, akinek több ideje van. Aki el tud mélyedni az adott ország szokásaiban, kábéra tudja, hogy miről beszél az utca embere, melyek a fontos TV- és rádióműsorok, melyek voltak a legfontosabb legújabb kori történelmi események stb. stb. (Egyszer egy francia társaságban tökre meglepődtek azon, hogy nem ismertem XY színészt, ami állítólag az alapműveltség része. Na jó, de én viszont tudom, ki az a Mácsai Pál, ők meg nem!)