Föl kéne ezeket írni

Nem tudom, franciások, ismeritek-e Philippe Delermet. Pár éve megjelent egy könyve (Je vas passer pour un vieux con), amelyben számos sokat hallott, ismételt, ún. panelmondatokat gyűjt egybe, amelyek százszor elhangozanak egy élet során: vagy mi mondjuk őket vagy nekünk mondják bizonyos helyzetekben. Minden mondathoz egy-két oldalas rövid elemzést fűz, mindegyikük egyszerűen zseniális, mert hiába érzi jól az olvasó az adott mondat banalitását, nevetségességét, igazságát stb., megmagyarázni mégis nehéz.

És most megjelent a folytatás (Et vous avez eu beau temps?), szintén humoros és találó gyűjtemény, amelyben belefutottam egy tipikus kisgyerekes, nálunk itthon folyton elhangzó felkiáltásba: Föl kéne ezeket írni! Természetesen a gyerekszáj-beszólásokról van szó. Én már el sem teszem az erre rendszeresített füzetemet, mindig elől van az egyik komódon, de ez még hagyján: állandóan a telefonnal futkározunk a gyerek után, és frusztráltan próbáljuk meg rávenni arra, hogy ismételje meg, amit mondott, mert annyira, de annyira elmondhatatlanul és egyedólállóan cuki volt.

Philippe Delerm erről a lejegyzés-mániáról, annak okáról, illetve a sajnos gyakran felemás eredményéről (hiszen leírva egyszerűen nem ugyanaz) ezt írja:

Föl kéne ezeket írni

„Egy rémálom volt a szobámban, de azt hiszem, nem látott meg!”

Ez nagyon aranyos, és ha jól ismerjük és szeretjük a kisfiút, aki mondta, annál meghatóbb és viccesebb. Talán ez különbözteti meg ezeket a röptében megjegyzett mondatokat azoktól a gyermekmondásoktól, amelyeket könyvben olvasunk. Ha ismeretlen gyerektől származnak, akkor az ilyen gyerekszáj-idézeteket nem kötjük össze egyetlen hanggal, foghíjas mosollyal vagy személyiséggel sem. Ráadásul gyakran azzal gyanúsítjuk a könyv szerzőjét, hogy alakítgatott a valóságon, csalt egy kicsit. 

Ugyanakkor nem áll szándékunkban könyvet kiadni, amikor minden egyes alkalommal megjegyezzük: „Föl kéne ezeket írni”. Egyszerűen egy füzetre, egy naplóra gondolunk, valami olyasmire, amivel nyoma marad. Persze, hogy föl kellene írni – de soha nem tesszük. A feltételes mód („kellene”, „kéne”) nem lehetőségre, hanem lemondásra utal. Az élet már csak olyan, hogy nincs erre idő, és érdekes módon, nem is nagyon szorítunk rá időt. Ehhez olyan bölcsnek kellene lennünk, amilyenek nem vagyunk, és amilyenek fura módon nem is szeretnénk lenni.

Egy kisgyerekkel osztjuk meg a mindennapjainkat. Közel állunk egy rejtélyhez. Aranyos megnyilatkozásain meghatódunk és nevetünk. Néha nyelvi bizonytalanság az okuk. De jól tudjuk, valójában a gyerek felsőbbrendűségét jelzik: a tőlünk tanult szavakkal többet, mást mond. 

Ezért kéne ezeket fölírni, igen. Neki, későbbre. Főleg persze saját magunknak. Hogy megőrizzünk a gyereből valamennyit  ebben az állapotában, amit nem birtoklunk, amit csak érintük, amiben majdnem benne élünk. Majdnem. De mire jó hálóval pillangóra vadászni? Gombostűre tűzve, üveg alá téve, a gyerekmondások néhány nap alatt veszítenének bőrük ruganyosságából, csillogó színükből, mozdulataikból, és eltűnne velük együtt a levegőben elkapott nevetés könnyű bája is. Csak azért akarjuk annyira összegyűjteni őket, hogy köszönjünk nekik. Akkor járunk valójában sikerrel, ha hagyjuk őket elmenekülni. Rengeteg okunk van arra, hogy ne írjuk föl őket.