Ahány ház

Írja a húgom, hogy Jonatánnak már nagyon kellene a bölcsi, mert eléggé unatkozik otthon, nem vagyok már elég neki, több ingerre vágyik. Elgondoltam, hogy mennyiszer hallottam/olvastam én is hasonló mondatokat, és hogy soha, de soha nem éreztem semmi ilyesmit. Úgy láttam, babakorában Bonit eléggé kielégítette az otthoni molyolás, a szokásos napi rutin, az ismert tárgyak. Sőt, még most is az az érzésem, hogy nincs neki szüksége nagy dolgokra – múzeumra, kiállításra, koncertre, külföldi hosszúhétvégékre – de még interaktív fejlesztő szuperjátékokra sem, teljesen jól elvan mindezek nélkül, a lényeg: hogy velünk legyen. Ha választhat akármilyen csilivili gyerekprogram (pl. születésnap) vagy aközött, hogy együtt sütit süssünk, habozás nélkül a másodikat választja, ez történt pl. most a hétvégén. Nem is ment el a kis barátjához. Arra sem érzem még késznek, hogy a világot a nyakunkba vegyük vele, totálisan kielégíti az a három helyszín, ahová utazni szoktunk (viszont rendszeresen megkérdezi, hogy mikor megyünk már Budapestre). Ovis csoporttársai már járnak ilyen-olyan különórákra – nekem pedig még meg sem fordult a fejemben, hogy bárhová is beirassam, nem látnám értelmét.

Tovább gondolkodtam, hogy milyen más kollektív gyereknevelési tapasztalatban NEM volt soha részem. Eszembe jutott több is: én soha nem tudtam megkülönböztetni például Boni babakori sírásait (fáradt, éhes, fáj valamije stb.). Vagy az én gyerekem sírt mindig egyformán, vagy pedig tökre nincs hallásom, de nekem mindegyik sírás ugyanolyannak tűnt. Pedig még a kórházban kapott brosúrában is le volt írva, hogy hányadik hónap körül kell tudni megkülönböztetni és ennek értelmében más és más jelzésként értelmezni a sírást.

Aztán az én fiam soha nem lejmolt kaját felnőttől. Jonatánról is készült olyan kép, hogy még alig volt két foga, de már az asztalszomszédjának a rántott csirkéjét sasolta, amit aztán el is kunyerált, majd elnyammogott! Boni meg annyira konzervatív, hogy nemhogy másét, de a saját kajáját sem eszi meg, ha már csak kicsit is más a formája/textúrája/színe, mint a megszokotté. (A szaloncukorból sem evett, szerintem gyanús volt neki a csomagolás).

Boni egyetlenegyszer sem aludt el váratlanul álva/játszás közben/fura helyen.

Akkor kezd el öregedni az ember, amikor gyereke születik, onnantól rohan az idő – mondta pont nemrég egy kolléganőm, a többiek sűrű bólogatása közepette. Ezt sem osztom: nekem pont, hogy lelassult az – amúgy tényleg rohanó – idő. Oké, az őrület, hogy most vagyunk az ovis évek kellős közepén, na de az a kicsit több mint négy évvel ezelőtti nap, amikor megszületett, iszonyú távolinak tűnik. Az nem is ő volt, az nem is én voltam! Az már.. történelem! Én inkább azt mondanám, hogy mások gyerekén látszik igazán az idő múlása. Tegnap tudtam meg, hogy a húgom terhes, erre ma már van egy mászkáló-beszélő-vigyorgó másfél éves gyereke, aki házon kívüli ingerekre vágyik!