Az esős, szürke januári hétvégék megmentői

A társasjátékozás kb. egy éve kezdődött a Csigafutammal (egyszerű, színes dobókockával játszható lépegető játék). Hónapokig nekem nem is volt türelmem hozzá, csak az apjának, mert Boni gyakran bohóckodott, abbahagyta a felénél, eldobálta a dobókockát stb. Aztán valahogy apránként mégiscsak megtanult játszani vele, bár nem állítom, hogy a szabály fogalmát kimerítően ismeri. Ma már tudja, hogy mindenkinek ugyanannyi számú csigával kell játszania, de nem hiszem, hogy értené az esélyegyenlőség elvét. Sőt, néha az a gyanúm, hogy azt hiszi, azért nyert/vesztett, mert a piros/kék/stb. csigával játszott.

Hasonló játék a Serpentina nevű kártyajáték is (jobbra) olyan szempontból, hogy csupán a véletlenen múlik a kimenetel, nincs nagyon lehetőség taktikázni. Ez most az abszolút első számú sláger nálunk, még én sem unom. Kígyókat kell létrehozni egymás után húzott kártyákkal (fej – törzs – farok), figyelni kell a színek paszintására (mint a dominónál). Az kapja a kígyót, aki az utolsó kártyát leteszi (fej vagy farok), és az nyer, akinél a legtöbb kártya van. Boni még ezt az utolsó etapot, a kártyák számának összehasonlítást is élvezi. De hogy milyen kicsi még: az a legnagyobb öröme, ha jokert húz! Függetlenül attól, hogy megy-e azzal bármire a játék során.

Vannak ezek az ún. kooperációs játékok, amelyekben nem egymás ellen versengünk, hanem egymással együttműködve, kvázi egy virtuális fél ellen, ami lehet pl. egy varjú is. Nekünk ez a varjas nem jött be, helyette a baglyos a kedvenc (balra). A lényeg az, hogy a baglyoknak addig kell a fészekbe megérkezniük, amíg föl nem jön a nap. (Kis kártyákat kell húzni, amin színek vagy egy nap szerepel, azokkal kell „lépni”.) Ha sikerül, nyertünk (mindannyian), ha nem, veszítettünk. Itt már lehet picit taktikázni és a játékon nehezíteni. Ezt az apjával szokta játszani, gyakran hétvégén reggel, és mivel amikor az egyik bagoly átröpül a másik felett, huhogni kell, előfordul, hogy arra ébredek vasárnap, hogy a nappaliból behallatszik egy vékony kisfiú- és egy dörmögős férfihang: Huhúúúúú! Huhúúúúú!

Amit én a legjobban szeretek, az a memóriajáték. Az IKEA van meg nekünk, de már alig várom, hogy az én gyerekkori memóriajátékomat is elővegyük, amit Budapesten őrzök, és amivel rengeteget játszottunk hármasban a papámmal és a húgommal. Amúgy komolyan úgy emlékszem, hogy én ebben anno jobb voltam! Mert most előfordulgat, hogy a mi kis házi szabályaink szerint játszva még Boni is megver.

A társasjátékozás mellett van még egy fontos tevékenység: a társasjáték-készítés. Boni lelkesen gyártja a memóriakártyákat (persze nem szimmetrikusak), a játékszabályokat (halandzsa) és magyarázza lelkesen, hogy hová kell lépni, mit és mivel kell dobni (Alig bírom lebeszélni!).

Elég sok türelme van, nem mérgelődik, ha veszít (bár szoktam neki engedményeket tenni, pl. a memóriában), egyetlen gondom van az egésszel: nem tud megülni a fenekén. Mondjuk érthető, hogy ficánkol, ugrabugrál, hiszen kicsi még. De néha baromira idegesítő, hogy föllöki a táblát, rálép a kártyákra, fut egy kört két dobás között, ahelyett, hogy mint a begyepesedett felnőttek – akik a játékban nem ismernek játszadozást –, szépen, komótosan koncentrálna a következő lépésre.