Az árvíz kapcsán mesélte a papám, hogy vettek egy ún. gondos órát maguknak, ami baleset esetén értesít egy erre szakosodott szolgáltatást, plusz értesíti a húgomat, de hogy jó lenne még egy telefonszámot megadniuk pluszban, egy olyan személyét, aki pár percen belül oda tudna érni. Elmondta, hogy milyen nehezen veszi rá magát arra, hogy szívességet kérjen a szomszédoktól. De most nem az ő nehézségeikről szeretnék írni, hanem arról, hogy rögtön beugrott: lakik a házunkban egy idős nő. Lehet, hogy neki is van ilyen órája, és éppen azon filózik, megkérheti-e a szomszédokat arra, hogy kapjanak értesítést egy esetleges esésről, rosszullétről? Az egyetlen fia Angliában él, ő nem tud rögtön jönni. Elhatároztam, hogy megmondom a szomszéd nőnek: ha bármi van, nyugodtan számíthat ránk.
A múlt hét elején össze is futottam vele az utcán, és mint elméleti lehetőség felvetettem ezt a telefonszám-dolgot. Nincs neki ilyen órája, de elmesélte, hogy épp műtét előtt áll. Egy nagyon zárkózott, udvarias nőről van szó, csak annyit mondott, hogy nőgyógyászati műtétje lesz, nem részletezte. A betegség májusban derült ki, és a héten szerdán megy vissza a kórházba, hogy lefixálják a műtét időpontját, mondta.
Na, akkor pont jókor szóltam, gondoltam magamban, a műtét után biztos elkél neki egy kis segítség. Igaz, hogy itt már nem elméletről, hanem gyakorlatról van szó, de majd biztos csak be kell vásárolni, kaját vinni, ilyenek.
Vasárnap délután felmentem hozzá megkérdezni, hogy megkapta-e már a műtét időpontját. Vittem neki az előző nap készített sütiből. Be akart hívni, de elhárítottam, mert nem akartam sokáig maradni, csak az időpontra voltam kíváncsi, hogy akkor mi is úgy szervezzünk. Ekkor ott a küszöbön állva elmesélte szegény, hogy nem lesz műtét. Méhrákja van, és nem lehet már műteni, valamilyen kezelést (kemó?) fog kapni októberben. Szegény többször is elsírta magát. Mesélte, hogy milyen embertelenül bántak vele az orvosok, amikor ezt közölték vele. Én meg teljesen le voltam döbbenve az egészen; hétfőn futott át a gondolat a fejemben, hogy felajánlom a segítségünket neki, a hét végén pedig már egy halálra ítélt nőben próbáltam tartani a lelket.
Most nem is tudom, mi lesz. Úgy érzem, balgán sokkal nagyobb feladatra vállalkoztam, mint amit képes lennék elvégezni. Októberben az egyik hétvégén én nem leszek itt, az utolsó héten pedig családilag utazunk el – hogyan segítsünk, ha távol vagyunk? Ráadásul megkért rá, hogy ne beszéljek a betegségéről senkinek, pedig fejben már kisakkoztam, hogyan tudna a ház ökoszisztémája közös összefogással, együtt segíteni. Mert itt nem sütiről meg bevásárlásról van szó, ez mind semmiség. Beszélgetés közben elmesélte, hogy nem tud autóval menni a kórházba (mert nem talál parkolóhelyet), a busz pedig 45 perc alatt teszi meg az utat, borzasztónál borzasztóbb, lehangoló külvárosokon keresztül (ezt én is tanúsíthatom). Az első és legfontosabb segítség tehát az lenne, ha el tudnánk vinni autóval csütörtökön reggel 9 órára – de hát ezt nem tudtam felajánlani.
Kérdeztem, jön-e valamikor a fia. Sajnos nem tud jönni, sok a munkája, ott a két gyerek, a családi vállalkozás, az évvégi hajrá. Döbbenet, hogy azt a fiút, az angol feleséget és a két angol unokát még soha nem láttuk itt. Szegény nő tök egyedül él, mindig, mindenhol egyedül van, ha összefutunk. Gyakran gondolkodtam azon, hogyan tud mégis olyan szuperul, a legutolsó divatnak megfelelően felöltözni? (itt írtam róla) Minek, kinek? Milyen megfontolásból, motivációból?
Van abban valami szimbolikus is, hogy a nőt méhrákkal fogják kezelni, és a fiú, aki ebből a méhből született, nem ül fel az első repülőgépre, hogy megvigasztalja az anyukáját, aki a szomszédnak sírdogál egy vasárnap délután. Persze, mit tudhatom én, milyen a viszony közöttünk, nem ítélkezem. Csak nagyon sajnálom szegény nőt; milyen lehet 80+ évesen, egyedül szembesülni egy ilyen diagnózissal?!
