Az egyénről

Hétfőn véget ér a nyolc hete tartó kijárási korlátozás. Az elején írtam, és azóta is fenntartom azt a véleményenet, hogy egészen fantasztikus, ahogy a társadalmak egyértelműen amellett döntöttek, hogy minden emberi élet egyenlő. Azaz ahelyett, hogy a hulljon a férgese elve alapján a nyájimmunitást próbálták volna elérni (egy csapásra megszabadulva a lakosság inaktív és/vagy beteg részétől) az országok inkább mindenkit otthonülésre, az iskolákat bezárásra, a gazdaságot pedig parkolópályára kényszerítették.

Az egyénről, az egyéni videlkedésről már nem tudok ilyen szépeket mondani. Amit sok helyen láttam/hallottam, az inkább csalódásra adott okot. Februárban például azok a hangok voltak erősek, akik azt hajtogatták, hogy túlreagáljuk ezt a vírushelyzetet, bezzeg a szezonális influenzával (afikai éhíséggel stb.) nem foglalkozik senki. Voltak, akik azt sasolták a boltokban, hogy ki hány kiló lisztet/élesztőt visz haza, és vajon tud-e abból kenyeret sütni. Márciusban a lakosság háromnegyede irigykedett felháborodott, hogy a maradék egynegyed vidéki rezidenciájára utazott átvészelni a karantént. Áprilisban aztán sokan rendőrséget játszottak, és azt figyelték, miért korzóznak az idős nénikék az utcán, ahelyett, hogy otthon ülnének – voltak viszont, akik pont a többedmagukkal sétáló fiatalokat nézték rossz szemmel.

Szerencse, hogy a társadalom nem úgy működik, mint az egyének összessége! Én soha a két hónap alatt nem éreztem azt a nagy segítőkészéget és szolidaritást, amiről gyakran lehetett olvasni (és állítólag a második világháború óta soha ennyi névtelen bejelentés nem érkezett még a rendőrséghez, szomszédokat feljelenteni).

Olvastam egy olyan elemzést, amely szerint ha Franciaországban bezárnánk a rizikócsoportot, és hagynánk a fiatalokat és az egészségeseket cirkulálni, akkor 2020 végére minimális áldozattal el lehetne érni azt a híres 60%-ot, és a vírus nem tudna továbbterjedni. Nem tudom, mennyi igazság van a dologban, és hogy tényleg be lehetne-e zárni mindenkit az otthonába (ez a két hónap durva volt), de én és a férjem, azt hiszem készek lennénk rá. És logikusnak is éreznék egy ilyen intézkedést; egyre inkább úgy gondolom, hogy nagyon türelmetlenül viseli a lakosság szerencsésebbik fele, hogy olyanok miatt szívjanak, mint mi. A múltkor pl. elsétáltam egy nyitva tartó játszótér előtt, ahol gyerekek-szülők szinte ugyanúgy viselkedtek, mint annakelőtte (a szülők talán kicsit távolabb áltak egymástól, de ennyi). Na most ugyanezek a gyerekek, akik vígan szaladgáltak a füvön, hétfőtől csak drákói szigor mellett tanulhatnak az iskolában – de miért, ha a tanítás után viszont ugyanúgy fognak viselkedni, ahogy régebben? A társadalom döntését (egyméteres távolságtartás, kötelező haladási irány és szakadatlan kézmosás az iskolákban) a (fiatal, egészséges) egyén egyre kevésbé hajlandó a nyár és a szünidő közeledtével betartani – érthető módon.

Sibeth Ndiaye

Tudjátok kit/mit takar a poszt címe? Hogy hogyan kell ezt a két szót kimondani?

Ez a francia kormányszóvivő, egy negyvenéves, színesbőrű politikus utó- és vezetékneve. Eredetileg szenegáli a nő, ott született, Franciaországban tanult, és pár éve kapta meg a francia állampolgárságot (gondolom az anyanyelve a francia). Nagyon megosztó személyiség, nekem nem szimpi, én kategóriákban gondolkodom: az ilyen nőket törtetőnek, durvának, mindenkin átgázolónak képzelem (hosszú sztorik főszereplője, most nem részletezem).

De milyen érdekes, sőt, merész, hogy annak ellenére, hogy politikai karrierbe vágott, nem változtatta meg a nevét, és még a férje nevét sem vette fel; a francia közéletben ugyanis nagyon ritka a külföldi név. Eleve (fiatal) nőként és színesbőrűként nehezebb boldogulni; hát még úgy, hogy az emberek azt sem tudják, hogyan kell kimondani az illető nevét! De nem csak kimondani; megjegyezni is nehezebb az idegen hangzású neveket. Nekem magamnak már elegem van abból, hogy itt senki nem tudja megjegyezni a keresztnevemet, hezitálnak, rosszul vagy félig rosszul mondják, összekeverik a vezetéknevemmel, vagy hibásan írják le. Elviekben egyetértek azzal, hogy az ember ne váltogassa a neveit, mert azok is hozzátartoznak az identitásához, és különben is, várjuk el egy minimális intelligenciát és erőfeszítést polgártársainktól.

A gyakorlatban viszont nekem inkább teher ez a két név, és ha a körülményeim indokolnák, szerintem nem hezitálnék megváltoztatni. Nekem Boninál is fontos volt, hogy olyan utónevet adjunk neki, ami kérdés nélkül beazonosítható francia fiúnévként – és azt látom, a vegyesházasságoknál minden szülő ezt a szisztémát követi. Sőt, a külföldön élő magyar párok is általában nemzetközi, ékezet nélküli neveket választanak a gyerekeiknek. Ez a nő meg a három gyerekét így nevezte el: (vajon hogy vette rá a francia férjét, hogy belemenjen?): Youmali, Ingissolyn és Djimane.

Azt írtam az elején, hogy nem rokonszenves a nő, de most javítom: ez az önbizalom, elvhűség és úttörőjelleg mégiscsak szimpi benne (tényleg mindenkiben van valami pozitív). Szerintem úgy állt hozzá a kérdéshez, hogy mit módosítgasson ő a saját nevén, inkább egy ország tanulja meg kimondani azt! (és így is lett). Amúgy még a megjelenése is extravagáns (az a haj! azok a színek!).

Szociális távolságtartás

Ma volt egy online konzultációnk a gyerekorvossal, mert Bonit megint összecsípték a szúnyogok; minden évben történik egy ilyen, utána általában már okosabbak vagyunk és nagyon vigyázunk. A két doktornőből az undok “rendelt”, aki sem Bonit, sem a férjemet nem szereti, cserében ők sem szívlelik (én egyenesen félek tőle), szóval nem örülünk, amikor hozzá kerülünk (a másik nő egy tündér). Ennek nyers, száraz a modora, noha mint orvos alaposnak tűnik. De basszus a távkonzultáció végén - ahol Boni tényleg lehetetlenül viselkedett - nem bírta megállni, hogy oda ne szóljon nekünk valami olyasmit, hogy azért jó lenne, ha hamarosan visszakerülne az iskolába!

Amúgy tényleg jó lenne, nagyon sokat számított a suli, Boni rengeteget változott. Nagyon sajnálom, hogy nem megy vissza, a tanítónő és a közösség is jó hatással volt rá, és bőven van még hová fejlődnie szociálisan. Belegondolni sem szeretnék, hogy esetleg a második osztályt is itthontanulva kezdi, elszeparálva mindenkitől.

De amikor ma meghallottam a doktornő beszólását, akkor eszembe jutott, hogy azért ez mennyire szuper már: két hónapja nem kritizált minket senki, nem ráncolta a homlokát senki, nem adott tanácsot senki, és még pszichológusi elérhetőséget sem kaptunk senkitől Boni viselkedése miatt...! El is felejtettem szinte, milyen egy furcsa kisfiú anyukájának lenni. Olyan, mintha... normálisak lennénk! Bele sem gondoltam, hogy mi a cseszegetést és az okoskodást is távol tartjuk most magunktól (a problémákat sajnos nem).

Korrajz (sör, bor, szivar és pipa)

Kitaláljátok, melyik könyvből idézek?


„...beült a restibe a piros terítős asztalok közé, és kért egy korsó fehér habos, jéghideg sört.”

„Két deci vöröset, icipici szódával! Hitelbe… – tette hozzá.”

„...szivart vett elő, megropogtatta, meggyújtotta, majd pöfékelve szívni kezdte.”

.
.
.
.
.

Elárolum, hogy az egyik szereplőt Slukk Ödönnek hívják.
.
.
.
.
.


És hogy gyerekekhez szól!
.
.
.
.
.
Na jó, elárulom: Csukás István: Mirr-Murr, a kandúr c. meséjében szerepelnek ezek a mondatok. Meglepően liberálisan, szinte kedvet csinálva írt az alkoholról, meg a Piros Ló nevű talponállóról 1969-ben!

A könyvet már befejeztük, és elővettük gyerekkorom kedvenc olvasmányát, a Rémusz bácsi meséit (19. század vége!), amelyben az öreg néger „szivarra gyújtott, és vastag, kék füstöt eregetve” mesélt mesét a mesebéli kisfiúnak (amúgy nagyon aranyos mesék).

Boninak nem kellett ezek után kétszer mondani: kartonpapírból szivart vágott ki magának, amit a lakásban járva-kelve elemlámpával gyújt meg. Mindig megállapítom, hogy mennyire igaz, hogy a gyerekek utánozva tanulnak – Boni is olyan, mint a szivacs! Egyszer lefekvés előtt nagyot sóhajtott, és azt mondta: „Mama... HOLNAP IS FOGOK SZIVAROZNI!”

Otthoni (itthoni) tanulás

Röviden annyit mondhatok, hogy Boni délelőttönként 1–2 órát tanul az apjával (a legtöbb 2,5 óra volt, a kéthetes szünetben pedig napi félóra). Hogy hány feladatot csinálnak meg ezalatt, azt nem tudom pontosan: van, hogy a matekkönyvben kell kitöltögetnie a feladatokat, van tollbamondás, meseolvasás, utána kérdésekre (írásban) válaszolás, mértani formák ragasztgatása és mindenféle más, első osztályosoknak való szöveges vagy egyéb feladat. Van, hogy rövidfilmet kell megnéznie a YouTube-on (a méhecskékről, az Eiffel-toronyról stb.). A hat hét alatt két verset kellett megtanulnia. Dolgozatok nincsenek, de azt hiszem az első osztályban amúgy sincs értékelés. Online óra nincs, szülőkkel köremailezés nincs, Facebook-csoport nincs. A (fő)tanítónőnek néha befotózunk egy-egy oldalt, azt megnézi, és teleszmájlizott, színes levélben válaszol Boninak (egyszer magyarul beleírta: BAJNOK). Boni ezekre soha nem válaszol, nem keresi a kapcsolatot se a tanítónőkkel, se az osztálytársakkal. Két rajzolós feladat is volt eddig, egyszer a szavannát kellett lerajzolnia (egy kisfilm megnézése után) - ezt Boni a mai napig nem csinálta meg, másszor pedig halakat kellett rajzolni (végül papírból vágtunk ki formákat).

Szóval azt hiszem, szerencsénk van, nem terhelik le nagyon a gyerekeket. Így is csodálkozom, hogy a tanítónőnek, aki háromgyerekes özvegyasszony, hogyan van ennyi ideje! Azért is jó ez a laza rendszer, mert Boni érdeklődését nagyon nehéz fenntartani, az ő olvasatában március közepén nagy vakáció kezdődött el. Szerinte hagyjuk békén olyan dolgokkal, amelyeket a tanítónő amúgy is sokkal jobban tud. Azt kell, hogy mondjam, hogy a férjem türelme is elfogyott március közepe óta; minden kis probléma, fennakadás, követelőzés vagy pökhendiség irtó hamar felbosszantja, és délelőttönként, amíg dolgozom, szakadatlanul veszekednek. Felváltva hallom Boni magas hangját, amint méltatlankodva kiabál, hogy az nem úgy van! aztán a dübörgést, ami azt jelzi, hogy föláll és fut egy kört a nappaliban, majd Z. leordítja a fejét, hogy azonnal leülsz a fenekedre, egy-kettő-három, különben nincs délután tévénézés! (ebből kifolyólag hetek óta nincs délután tévénézés) Az ajtócsapkodás, a sírás, a hiszti, a fenyegetés és a zsarolás mindennapos.

Példa, hogy mennyire összecsapja az itthoni tollbamondást – nem hibázik, de rondán ír, holott tud szebben is.

Én azzal az öntelt gondolattam kezdtem bele ebbe az egészbe, hogy kit érdekelnek a kötelező feladatok, egy elsős gyereknek nem kell a tananyagot követnie, majd én stimulálom intellektuálisan, az nem csupán jó, de joBB is lesz, mint holmi iskolai oktatás (emlékeztek, én úgy gondoltam, hogy az első osztály amúgy is a sikerélmények, a csoportszellem, a betagozódás és a patriotizmus miatt fontos elsősorban, ezeket viszont itthon nem tudjuk neki nyújtani). Elképzeltem, hogy délutánonként majd megtanítom neki az órát, a római számokat, a részhalmazképzést, magyar versekkel ismerkedünk, kottát olvasunk, szövegelemzést végzünk, zászlókat színezünk, készségeket és kompetenciákat fejlesztgetünk, mindezt szépen rendszerezve, logikusan, személyre szabva, valamiféle vezérelv mentén.

Aztán kiderült, hogy minderre semmi időm sincs, de a kereslet is gyenge: amit Boni nem akar megtanulni itthon (és ami nem kötelező) azt nem is fogja megtanulni, magasról tesz a magyar versekre, népdalokra, ötleteimre, szívesen tesz föl viszont olyan kérdéseket, amelyekre nem tudom a választ (pár példa: mit jelent az, hogy zsindely, mindig az óceánba érkeznek-e vissza az űrhajósok, hogyan kell levágni a szövőkeretről a szőttest stb.). Hamar feladtam tehát ambiciózus törekvéseimet, és most már csak abban reménykedhetek, hogy a társasjátékok és a mesék is kellőképpen fejlesztik a gyereket. (Van még egyébként két alkalmazás, amin szokott játszani 15-20 percet háromnaponta kábé, az egyikben olvasni kell, a másikban számolni, mindkettő nagyon játékos, motiváló, jól meg van csinálva. De valahogy ezt sem vesszük elő gyakran.)

Az étkezőnkben kiplakátozott szavak a legújabb tudnivalókkal (/g/ és /k/ hang kiolvasása ), hátha így nem fogja keverni (eddig is bevált módszer nálunk)

És arra is hamar rájöttem, hogy igenis szükség van a délelőtti egy-két óra tanulásra, mert rajtakapom, hogy egy-egy nehezebb szót egyszerűen átugrik, vagy hibásan olvas ki, de a szövegösszefüggésből kitalálja, nem zavarja. Tartok tőle, hogy ez melegágya lehet egy későbbi olvasászavarnak (lásd signe vs. singe). A szorzótáblát meg nem csak megérteni kell, be is kell magolni, ugyanez hatványozottan vonatkozik a helyesírásra (eddig kb. 50-60 szót, plussz a számokat asszem 100-ig kell tudniuk leírni hibátlanul). Úgyhogy nagyon örülök, hogy Z. – noha nagy harcok árán, de – leül vele tanulni, adminisztrálja az egész procedúrát és nyomon követi a követelményeket, a fejlődését stb. De még így is, sehol sem vagyunk a többi családtól! A tanítónő felteszi a használt webes felületre a többi gyerek munkáját - elképesztően szép alkotások, blogok (!), hangfelvételek (zenei kísérettel!) stb. születtek Boni osztályában!

Mindez szeptemberig folytatódni fog, mert a május 11-i iskolanyitás nagy kérdőjel még az egész francia társadalom előtt, de ahogy én kiveszem a hírekből, azt szeretnék, ha aki csak tudná, otthon tartaná a gyerekeit, tehermentesítve ezzel a pedagógusokat. Szóval Boni szinte napra pontosan 100 napot járt az első osztályba.

Tamko · Poisson Poésie

Kis filozófus

Mielőtt megírnám az otthontanulásos tapasztalatainkat, gyorsan elmesélem, hogy milyen érdekes metafizikai hajlamai vannak Boninak. Nem újkeletű a dolog, de most hirtelen két példám is van:

Ma reggel véget ért a két hónapja tartó, szokatlanul meleg, száraz és napsütéses idő: esett. Már azelött tudtam, hogy kinéztem volna, bent a lakásban is érdődött az ázott föld illata. Amikor Boni is felébredt, mondtam neki is, hogy szagoljon ki a finom esőszagba. Az új illat régi emlékeket idézett föl számára, mondta is, hogy milyen jó sok emléke van, és hogy milyen jó ezekre gondolni! Sőt: azon sajnálkozott, hogy miyen kár, hogy ezek a jó dolgok, amelyek a fejében vannak elraktározva, soha nem tudnak egyszerre megtörténni. És már sorolta is: ő egyidőben, nem pedig külön-külön szeretné mindazt a jót érezni, amit a szobában legózás, a budapesti villamosozás vagy a nagyszüleinél töltött idő alatt érez.

(Később majd javasolni fogom, hgy olvasson Proust-ot.)

Tegnap pedig séta közben rengeteg bóbitás pitypangokat találtunk egy parkban, olyanokat, amelyeket el lehet fújni (már nem sárgák tehát). Ilyenkor mindig kiválaszt a földön egy helyet, és oda fújja őket, hogy majd ott nőjjenek ki a további pitypangok. Kommentálta: ide fújom a bóbitákat, itt lesznek majd belőlük újabb pitypangok. Mert a magból nőnek a virágok. Majd elgondolkodott, és feltette a tipikus tyúk-és-a-tojás dilemmát megfogalmazó kérdést:

– De mama, akkor hogyan lett a legelső pitypang?!

Nyugdíjas éveim

– Jaj, eddig nem értékeltük eléggé a mindennapjainkat! – panaszkodott Z. nemrég – Nem tudtuk, hogy milyen jó dolgunk van!

Kétféleképp is ellent tudok mondani az ilyenfajta kijelentéseknek. Én a régi világban is nagyon tudtam élvezni egy-egy teljesen átlagos napot, órát, pillanatot; egy példa a sok közül: nem kellett nekem világvégi nyaralás, olyan jó volt egyszerűen csak hazautazni Magyarországra. Másrészt pedig, akár milyen kilátástalan, bizonytalan és monoton is a mostani életünk, még ezekben a napokban is vannak szuper pillanatok. Sőt: új szokásaim alakultak ki, olyanok, amelyeket majd átmentek későbbre, akkorra, amikor már helyreáll a rend. Ezeket az új szokásokat a szükség hozta létre, és a gyakorlat bebizonyította, hogy jók és értelmesek – a jövő pedig azt fogja megmutatni, hogy fenntarthatóak-e, és nem csupán fellángolásról van szó. Nem forradalmiak egyébként, de mégis újítások:

Évek óta próbálunk tenni az élelmiszerpazarlás ellen, és évek óta fulladnak próbálkozásaink kudarcba (itt írtam róla egyszer). Most meg hat hete nem dobdtunk ki kaját! Igaz, mindhárman itthon eszünk minden nap és minden étkezéskor, továbbá alaposan nyomon követjük a mennyiségeket, a lejárati dátumokat stb. de a dolog mégis kivitelezhető! Ehhez szorosan kapcsolódik a kenyérsütés is, amit valószínűleg akkor is folytatni fogok, ha már lesz az embernek mersze/gusztusa/kedve péknél vásárolni. Mennyi kenyeret dobtunk ki annak előtte, te jó ég.

Szegény Bonikám, aki még reménykedik, hogy nyáron meg tudjuk a szüleimnél látogatni, annyira ki van éhezve a náluk töltött időre, hogy Facetime-on mutatják neki a kutyát, a kertet, a papám szerszámosműhelyét, holmi csapágyakat (!) és a felszerelt fregolit (!) stb. Soha eddig nem beszéltünk a szüleimmel a Facetime-on, pedig milyen jó módja a kapcsolattartásnak!

A sulibezárás idején tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy most honnan fogok én informálódni. Évek óta a francia rádió az elsődleges információforrásom, amit munkába menet vagy az iskolából hazajövet (miután elkísértem Bonit) szoktam hallgatni. Itthon nem akarom a többieket a rádióval zavarni – egy hatéves gyereknek nem kell azt hallania, hogy a rádióban a halottakat számolgatják, Z. pedig olyan ingerült és ideges a téma miatt, hogy egyáltalán nem is követi a híreket. Szóval előfizettem a Le Monde napilapra, gondolván, hogy az írott sajtóban nem jelennek meg olyan hülyeségek, mint mondjuk egy hírportálon. Nagyon bevált ez is, mindennap akad valami érdekes olvasnivaló benne.

Végül pedig a sétáim – továbbra sem tudok betelni a város szépségével. Én, aki öt éve a játszótér–kisközért–pályaudvar között mozogtam, most nap mint nap fedezek fel új érdekességeket, legyen az egy templom, egy kis utca vagy egy szép panoráma. És milyen jó a kihalt városban úgy sétálni, hogy közben a barátnőmmel beszélek telefonon vagy valamilyen rádióműsort/podcastot hallgatok!

Elmondhatom tehát, hogy leraktam nyugdíjas éveim szilárd alapjait. Hiszen mi másra hasonlítanának egy idős dáma mindennapjai? Délelőtt fordítás, ebéd után a napilap átolvasása, este séta, közben traccsolás a barátnőkkel, esetleg Facetime az unokákkal, kétnaponta kenyérsütés és minimális eltervezése a jövőnek (cserébe elbizonytalanodás olyan kardinális kérdésekben, hogy most akkor kedd van vagy szerda).

Nagyon remélem azonban, hogy a kettő között – azaz a mostani és a nyugdíjas éveim között – lesz még pár izgalmas év, színes utazás, váratlan találkozás, érdekes társasági esemény, közös szülinap, uszodába- és mozibajárás, barátnőknél alvás, kollégákkal kávézgatás, piacozás, játszótéri padon ülve más szülőkkel beszélgetés...!