Nyugdíjas éveim

– Jaj, eddig nem értékeltük eléggé a mindennapjainkat! – panaszkodott Z. nemrég – Nem tudtuk, hogy milyen jó dolgunk van!

Kétféleképp is ellent tudok mondani az ilyenfajta kijelentéseknek. Én a régi világban is nagyon tudtam élvezni egy-egy teljesen átlagos napot, órát, pillanatot; egy példa a sok közül: nem kellett nekem világvégi nyaralás, olyan jó volt egyszerűen csak hazautazni Magyarországra. Másrészt pedig, akár milyen kilátástalan, bizonytalan és monoton is a mostani életünk, még ezekben a napokban is vannak szuper pillanatok. Sőt: új szokásaim alakultak ki, olyanok, amelyeket majd átmentek későbbre, akkorra, amikor már helyreáll a rend. Ezeket az új szokásokat a szükség hozta létre, és a gyakorlat bebizonyította, hogy jók és értelmesek – a jövő pedig azt fogja megmutatni, hogy fenntarthatóak-e, és nem csupán fellángolásról van szó. Nem forradalmiak egyébként, de mégis újítások:

Évek óta próbálunk tenni az élelmiszerpazarlás ellen, és évek óta fulladnak próbálkozásaink kudarcba (itt írtam róla egyszer). Most meg hat hete nem dobdtunk ki kaját! Igaz, mindhárman itthon eszünk minden nap és minden étkezéskor, továbbá alaposan nyomon követjük a mennyiségeket, a lejárati dátumokat stb. de a dolog mégis kivitelezhető! Ehhez szorosan kapcsolódik a kenyérsütés is, amit valószínűleg akkor is folytatni fogok, ha már lesz az embernek mersze/gusztusa/kedve péknél vásárolni. Mennyi kenyeret dobtunk ki annak előtte, te jó ég.

Szegény Bonikám, aki még reménykedik, hogy nyáron meg tudjuk a szüleimnél látogatni, annyira ki van éhezve a náluk töltött időre, hogy Facetime-on mutatják neki a kutyát, a kertet, a papám szerszámosműhelyét, holmi csapágyakat (!) és a felszerelt fregolit (!) stb. Soha eddig nem beszéltünk a szüleimmel a Facetime-on, pedig milyen jó módja a kapcsolattartásnak!

A sulibezárás idején tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy most honnan fogok én informálódni. Évek óta a francia rádió az elsődleges információforrásom, amit munkába menet vagy az iskolából hazajövet (miután elkísértem Bonit) szoktam hallgatni. Itthon nem akarom a többieket a rádióval zavarni – egy hatéves gyereknek nem kell azt hallania, hogy a rádióban a halottakat számolgatják, Z. pedig olyan ingerült és ideges a téma miatt, hogy egyáltalán nem is követi a híreket. Szóval előfizettem a Le Monde napilapra, gondolván, hogy az írott sajtóban nem jelennek meg olyan hülyeségek, mint mondjuk egy hírportálon. Nagyon bevált ez is, mindennap akad valami érdekes olvasnivaló benne.

Végül pedig a sétáim – továbbra sem tudok betelni a város szépségével. Én, aki öt éve a játszótér–kisközért–pályaudvar között mozogtam, most nap mint nap fedezek fel új érdekességeket, legyen az egy templom, egy kis utca vagy egy szép panoráma. És milyen jó a kihalt városban úgy sétálni, hogy közben a barátnőmmel beszélek telefonon vagy valamilyen rádióműsort/podcastot hallgatok!

Elmondhatom tehát, hogy leraktam nyugdíjas éveim szilárd alapjait. Hiszen mi másra hasonlítanának egy idős dáma mindennapjai? Délelőtt fordítás, ebéd után a napilap átolvasása, este séta, közben traccsolás a barátnőkkel, esetleg Facetime az unokákkal, kétnaponta kenyérsütés és minimális eltervezése a jövőnek (cserébe elbizonytalanodás olyan kardinális kérdésekben, hogy most akkor kedd van vagy szerda).

Nagyon remélem azonban, hogy a kettő között – azaz a mostani és a nyugdíjas éveim között – lesz még pár izgalmas év, színes utazás, váratlan találkozás, érdekes társasági esemény, közös szülinap, uszodába- és mozibajárás, barátnőknél alvás, kollégákkal kávézgatás, piacozás, játszótéri padon ülve más szülőkkel beszélgetés...!