Luxusélet

Még mindig keresem azt a rendszert, amely alkalmazásával el tudnánk érni, hogy ha semmit nem is (pedig az lenne az ideális), de lehető legkevesebb élelmiszert dobjunk ki a kukába. Rengeteg maradék vagy fel nem használt (lejárt) kaját dobálunk ki évek óta. Iszonyú luxus, és baromi nagy lelkiismeret-furdalást okoz, még ha az általam kidobott joghurtok úgysem kerülhetnének a világ másik felén éhező gyerekekkhez – de akkor is. Az elv a lényeg. Milyen világban élünk már, hogy szinte normális az, hogy fél üveg lekvárok, paradicsomszószok, kukoricakonzervek, megmaradt olivabogyók vagy csemegeuborkák, beszáradt tormák és pirosaranyak, lejárt tojások, kefírek, bontatlan tejek, tejfölök és hurkák, megrohadt citromok, narancsok és fekete banánok vándorolnak rendszeresen a szemetesbe?!

A legkézenfekvőbb megoldás – hogy rendszeresen körletezem a hűtőben és a kamrában, és mindent időben megeszünk – csak utópia. A múltkor ugyan két régi banán miatt nekiálltam banánkenyeret, a lejárófélben lévő levelestészta miatt pedig málnás morzsasütit sütni, de ez baromi nagy macera, nincs mindig idő vagy felvevőpiac erre (Boni semmi pénzért meg nem enné a házi sütiket sajna). Volt, hogy lejárt tojásból készítettem rántottát, még jó, hogy csak én tudtam, mert baromi rossz étvággyal ettem. De valljuk be: eléggé hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy azt esszük, amit megkívánunk, nem pedig azt, emit éppen meg kell enni. Pedig próbálkozom, igyekszem, de rövid költség-haszon elemzés után gyakran be kell látnom, hogy érdemesebb kidobni 1 kg zsizsikes lisztet (1,20 euró), mint egy órán keresztül pogácsákat szaggatni (magas órabérrel dolgozom :)).

A mélyhűtő amúgy tök jó dolog, a fagyasztott cuccokból alig kell kidobni valamit kivéve, amikor rosszul csukjuk be, és mindentől meg kell szabadulni. Van a háznak egy macskája, Z. úgy szokta enyhíteni a lelkiismeretét, hogy kidobálja neki az ablakon a garázstetőre a megmaradt húsokat. A szomszédok is így csinálják, ezért nagyon elfinnyásodott, nem eszik meg ám akármit.

Valójában azonban nem az outputon, hanem az inputon kellene változtatni: nem arra kellene leginkább figyelni, hogy mit eszünk, hanem hogy mit veszünk. Igaz, tök gyakran Z. vásárol, és ő nem nézi meg előtte, hogy mi van a hűtőben. Így kerül bele mindenből dupla adag, meg olyan dolgok, amelyeket soha nem szoktunk enni (előrecsomagolt kész palacsinta??).

Azért jutott most ez eszembe, mert egyrészt (mint mindig, idén) január 1-jén is elhatároztam, hogy változtatok a szokásainkon. Másrészt pedig a Germinált olvasom... ilyen tapasztalatom sem nekem, sem a körülöttem élőknek nincs, szerencsére: hogy ne legyen semmi ennivaló otthon. Őszintén megmondon, hitetlenkedve olvasom a könyv bizonyos részeit, ami döbbenet, mert biztos sokkal több ember éhezett a világtörténelem során, mint amennyinek volt rendesen enni.