Mi jut eszébe a laikusnak, mikor a géntechnológia, génmanipuláció szavakat hallja? Nekem istentelen praktikákkal előállított, négyfejű bárányok és hasonló, genetikailag módosított, gyanús kukoricák ugranak be, amelyekkel kínai ördögök kísérleteznek. Halványan eszembe jutnak továbbá azok az amerikai rokonok is, akik nem átallották a nyálukat borítékba tenni, és azt génszekvenálásra elküldeni, hogy a genetikai állományuk egy amerikai génbankban örökre föllelhetőek legyenek. Egyszóval, kétes ügyletek.
Erre mi történt! Megkaptam hétfőn az új reumainjekciómat, és a csatolt betegtájékoztatót tanulmányozva arra lettem figyelmes, hogy a hatóanyag humán protein felhasználásával készült. Emberi fehérje? De... milyen ember, ki? Rövid keresgélés után a géntechnológia szót dobta ki a Google. Lementem a patikába, hogy érdeklődjek, és hivatalos infót is kapjak, megbízható forrásból. A patikus csaj megmutatta a számítógépén, hogy mi ven nekik leírva: figyelmes lettem az aranyhörcsög szóra is. Na most akkor emberi vagy állati fehérje az alapja a gyógyszeremnek? Teljesen összezavarodtam. Azért jó lenne tudni, mit szurkálok magamba már több mint egy éve! Mert az előző injekció is ugyanilyen készítmény volt, csak más hatóanyaggal. Úgy éreztem, itt nekem valami alapvető infót nem mondtak el. (Mert mi lenne, ha Jehova tanúja lennék, ugye?)
A patikus azt ígérte, utánanéz a hörcsögnek is, embernek is, és azt javasolta, én is keresgéljek infókat. Úgyhogy most szabadidőmben ilyesmiket olvasok; meg szeretném érteni, legalább (sőt: lehetőleg) alapszinten, hogyan állítják elő ezeket az orvosságokat. Az biztos, hogy van benne megtisztított emberi fehérje (DNS-infók megmachinálva?), és valami történik egy hörcsög PETEFÉSZKÉben (?!).
Mondjuk, legyen benne bármi, nem utasítanám vissza; ez az új injekció megint olyan hatást váltott ki, mint tavaly a legelső. Azt sem tudom már, mi az a fájdalom. Múlt héten, egy különösen szenvedős napon még betelefonáltam a zenesuliba, és lemondtam az összes gitárórámat, mert hetek óta nem tudok lefogni egyetlen húrt sem. Ma már kicsit bánom (hiszen nem fáj SEMMIM!), noha már régóta halogattam a döntést, hogy melyiket hagyjam abba: a gitárt vagy a zongorát.
Őrület, őrület, hogy mikre képes az ember, nem? Pedig nem ma lépett a sci-fi az életembe (lombik!), mégis elképeszt az a tudásanyag, amit az ember (az Ember) évszázadokon keresztül felhalmozott, és amelynek az eredményei ennyire meghatározzák a mindennapjainkat. (Az viszont félelmetes, hogy milyen iszonyú mértékben függök a gyógyszeripartól. A kis kártyámra, amit magamnál kell tartanom, a következő név van a gyártóhoz írva: SAMSUNG. Az ember paranoiás fantáziája meglódul! Micsoda összefonódások, lobbik és érdekek állhatnak ennek a biotechnológiának a hátterében? De mindegy, mert az én érdekem is.)
2019. december 12., csütörtök
2019. december 10., kedd
Matek
A tanítónő év elején azt mondta, hogy bármikor beülhetünk egy-egy délelőttre, megnézhetjük az órákat. Én tegnap mentem el egy ilyen óralátogatásra. Benyomásaimról majd bővebben írok (képzelhetitek, milyen kíváncsi voltam), most csak annyit akarok megörökíteni, hogy teljesen el voltam képedve, milyen nehéz feladatot kapott az egyik kisfiú:
A hótündérnek háromféle színű fonala van. Bojtos sapkákat szeretne kötni a manóknak. Hányféle sapkákat készíthet akkor, ha a bojt és a sapka lehet egyszínű, de különböző is?
Szerintem maga a kérdésfelvetés is bonyolult, elsőre nem feltétlenül érthető, de a megoldás még nehezebb volt: a tanítónő felrajzolt egy táblázatot, a megfelelő sorokkal-oszlopokkal, és a megkérdezett kisfiúval kitöltette a mezőket, így:
Na most én el voltam képedve, hogy a random módon felszólított kisfiút (nem bemutatóóra volt!) tök könnyen sikerült rávezetnie a megoldásra. Szerintem ez nem hatéveseknek való feladat (az osztályból három gyerek decemberben lesz hatéves, technikaieg tehát még ötévesek). Főleg úgy, hogy idáig a követelmény a következők voltak:
– 10-ig összeadni (azaz a tízes bontás: 3+7, 6+4...)
– hallás után a számjegyeket leírni 16-ig
– kettesével 20-ig számolni
– tízesével 60-ig számolni
– a kivonást épp, hogy elkezdték tanulni
– tényleg tanulták a táblázat intézményét, de csak olyan Torpedó-szinten (A-5, B-7...)
Este megkérdeztem Bonit, hogy értette-e ezt a feladatot, és tudta-e követni a megoldást. Azt mondta igen, ezért leteszteltem. Ugyanezen a szisztéma alapján azt a feladatot adtam neki, hogy hányféleképpen tud felöltözni a kisfiú, akinek három különböző színű pólója és a nadrágja van? Nos, próbálgatással elég könnyen ki tudta találni és le tudta rajzolni a kilencféle variációt, de amikor azt mondtam, hogy ábrázolja táblázatban, az már nem ment neki. Amikor megrajzoltam a háromféle színű pólót/gatyát a táblázat legfölső sorában és oldalsó oszlopában, akkor a mezőket sikerült villámgyorsan kitöltenie. Utána kétféle színű hajótesttel és vitorlával próbálkoztam, még akkor sem sikerült neki teljesen egyedül megrajzolnia a táblázatot, de már kezdte érteni annak értelmét és létjogosultságát. El nem tudom képzelni, hogy a többi gyerek mennyit értett meg a feladatból! Pedig a tanítónő úgy hivatkozott a táblázatra, hogy ez az a „matematikai eszköz”, amelyet már jól ismernek. Asszem hamarosan be fogok szerezni egy módszertani kézikönyvet matektanításhoz, és kicsit komolyabban fogom venni a házi feladatait...
A hótündérnek háromféle színű fonala van. Bojtos sapkákat szeretne kötni a manóknak. Hányféle sapkákat készíthet akkor, ha a bojt és a sapka lehet egyszínű, de különböző is?
Szerintem maga a kérdésfelvetés is bonyolult, elsőre nem feltétlenül érthető, de a megoldás még nehezebb volt: a tanítónő felrajzolt egy táblázatot, a megfelelő sorokkal-oszlopokkal, és a megkérdezett kisfiúval kitöltette a mezőket, így:
Na most én el voltam képedve, hogy a random módon felszólított kisfiút (nem bemutatóóra volt!) tök könnyen sikerült rávezetnie a megoldásra. Szerintem ez nem hatéveseknek való feladat (az osztályból három gyerek decemberben lesz hatéves, technikaieg tehát még ötévesek). Főleg úgy, hogy idáig a követelmény a következők voltak:
– 10-ig összeadni (azaz a tízes bontás: 3+7, 6+4...)
– hallás után a számjegyeket leírni 16-ig
– kettesével 20-ig számolni
– tízesével 60-ig számolni
– a kivonást épp, hogy elkezdték tanulni
– tényleg tanulták a táblázat intézményét, de csak olyan Torpedó-szinten (A-5, B-7...)
Este megkérdeztem Bonit, hogy értette-e ezt a feladatot, és tudta-e követni a megoldást. Azt mondta igen, ezért leteszteltem. Ugyanezen a szisztéma alapján azt a feladatot adtam neki, hogy hányféleképpen tud felöltözni a kisfiú, akinek három különböző színű pólója és a nadrágja van? Nos, próbálgatással elég könnyen ki tudta találni és le tudta rajzolni a kilencféle variációt, de amikor azt mondtam, hogy ábrázolja táblázatban, az már nem ment neki. Amikor megrajzoltam a háromféle színű pólót/gatyát a táblázat legfölső sorában és oldalsó oszlopában, akkor a mezőket sikerült villámgyorsan kitöltenie. Utána kétféle színű hajótesttel és vitorlával próbálkoztam, még akkor sem sikerült neki teljesen egyedül megrajzolnia a táblázatot, de már kezdte érteni annak értelmét és létjogosultságát. El nem tudom képzelni, hogy a többi gyerek mennyit értett meg a feladatból! Pedig a tanítónő úgy hivatkozott a táblázatra, hogy ez az a „matematikai eszköz”, amelyet már jól ismernek. Asszem hamarosan be fogok szerezni egy módszertani kézikönyvet matektanításhoz, és kicsit komolyabban fogom venni a házi feladatait...
2019. december 8., vasárnap
A megfogalmazás művészete
Mostanában (egyre) gyakoribb a kapcsolatom a reumatológusommal, mert az egy éve elkezdett, forradalmian új kezelés nem vált be; újat kell találni. A pasihoz ezalatt az egy év alatt csak háromszor mentem, és most, a harmadik konzultáció után tudtam megnevezni azt az érzést, ami minden egyes alkalommal elfog, amikor a fájdalmat (mértékét, mineműségét, helyét, változását, hosszát stb.) kell leírnom: ez a tehetetlenség érzése – nem tudom körülírni a fájdalmaimat. Pedig annyira szeretnék pontosan, érthetően fogalmazni, és mégis mindig úgy érzem: a pasi nem ért meg.
Ő a fájdalmat és a többi tünet gyakran egy skálán szeretné ábrázolni. Azt kérdezi, hogy egy tízes skálán hogyan éreztem magam reggel? Mennyire vagyok fáradt egytől tízig? Aztán pedig az időtartamra kíváncsi: ébredés után mennyi ideig érzem úgy, mintha az izületeim „rozsdásak” lennének?
Hihetetlen, de a fájdalmat és a fáradságot olyan könnyen elfelejti az ember (ha már egyszer elmúlt – amikor benne van, akkor viszont felnagyítja). Reggelente egyszerűen nem tudok mihez viszonyítani, hogy a tízes skálát használjam. Az előző naphoz, az előző héthez? De ki tudja már, mi volt akkor, hogyan éreztem magam, ki emlékszik arra. Lehet, hogy egyik nap a csípőm fájt baromira, de nem zavart nagyon, mert egész nap ültem, mási nap viszon már egy kis hátfájás is borzalmasnak tűnt, mert minden egyes levegővételnél szúrt. Persze én is szeretném ezeket a sokrétű, változó és teljesen szubjektív érzéseket felcímkézni, berakni egy-egy mérhető skatulyába, majd onnan azokat kérésre előhúzni, és bemutatni. De ennek a kategorizálásnak még nem találtam meg a módját!
Ami nekem bevált, és ahogyan én ezekre a fel-fellángoló reumás epizódokra vissza tudok utalni (gondolni), azok a konkrét tettek. Például tisztán emlékszem, hogy tavaly, az injekciók kezdete után fél évig hetente jártam úszni másfél kilométert, PLUSZ Bonival pancsoni szombat délelőttönként. Úgy érzem: ennél a ténynél nem tudom jobban kifejezni azt, hogy mennyire hatékony volt eleinte az injekció.
Aztán májustól elmaradoztak az úszások, és egyre több olyan emlékem van, hogy a fájdalom előjött. A zenesuliba például mindig gyalog szoktam menni (25 perc), de emlékszem, egy kora októberi napon kénytelen voltam autóba ülni. Amivel leparkoltam valahol, majd a zenesuliba beérve esett le, hogy talán fizetni is kell a parkolásért. És emlékszem: lett volna időm, de erőm már nem ahhoz, hogy azt az 50 métert megtegyem újból oda-vissza (autó-zenesuli), kockáztatva ezzel egy 25 eurós büntetést. Hogyan tudnák jobban visszaemlékezni a fájdalomra, amit akkor éreztem, mint ezzel a 25 euróval? (na tessék, végül is, számszerűsítek)
De az a gyanúm, az orvosom ezt nem érti. Szerintem hülyének néz, hogy én itt mindig az uszodával meg egyéb zenesulis élményekkel jövök. Hogy azt meséltem neki, hogy tavasszal még biciklit akartam venni, a múlt héten meg eltörtem egy tányért, mert nem tudtam megfogni. Meg arról a nyaralásról beszélek, amikor éjszakákon át olvastam a bérelt házikónkban, mert a nyakfájástól nem tudtam lefeküdni aludni. Még a könyv címére is emlékszem – de arra, hogy mekkora volt a fájdalon (tízes skálán) már nem.
Ő a fájdalmat és a többi tünet gyakran egy skálán szeretné ábrázolni. Azt kérdezi, hogy egy tízes skálán hogyan éreztem magam reggel? Mennyire vagyok fáradt egytől tízig? Aztán pedig az időtartamra kíváncsi: ébredés után mennyi ideig érzem úgy, mintha az izületeim „rozsdásak” lennének?
Hihetetlen, de a fájdalmat és a fáradságot olyan könnyen elfelejti az ember (ha már egyszer elmúlt – amikor benne van, akkor viszont felnagyítja). Reggelente egyszerűen nem tudok mihez viszonyítani, hogy a tízes skálát használjam. Az előző naphoz, az előző héthez? De ki tudja már, mi volt akkor, hogyan éreztem magam, ki emlékszik arra. Lehet, hogy egyik nap a csípőm fájt baromira, de nem zavart nagyon, mert egész nap ültem, mási nap viszon már egy kis hátfájás is borzalmasnak tűnt, mert minden egyes levegővételnél szúrt. Persze én is szeretném ezeket a sokrétű, változó és teljesen szubjektív érzéseket felcímkézni, berakni egy-egy mérhető skatulyába, majd onnan azokat kérésre előhúzni, és bemutatni. De ennek a kategorizálásnak még nem találtam meg a módját!
Ami nekem bevált, és ahogyan én ezekre a fel-fellángoló reumás epizódokra vissza tudok utalni (gondolni), azok a konkrét tettek. Például tisztán emlékszem, hogy tavaly, az injekciók kezdete után fél évig hetente jártam úszni másfél kilométert, PLUSZ Bonival pancsoni szombat délelőttönként. Úgy érzem: ennél a ténynél nem tudom jobban kifejezni azt, hogy mennyire hatékony volt eleinte az injekció.
Aztán májustól elmaradoztak az úszások, és egyre több olyan emlékem van, hogy a fájdalom előjött. A zenesuliba például mindig gyalog szoktam menni (25 perc), de emlékszem, egy kora októberi napon kénytelen voltam autóba ülni. Amivel leparkoltam valahol, majd a zenesuliba beérve esett le, hogy talán fizetni is kell a parkolásért. És emlékszem: lett volna időm, de erőm már nem ahhoz, hogy azt az 50 métert megtegyem újból oda-vissza (autó-zenesuli), kockáztatva ezzel egy 25 eurós büntetést. Hogyan tudnák jobban visszaemlékezni a fájdalomra, amit akkor éreztem, mint ezzel a 25 euróval? (na tessék, végül is, számszerűsítek)
De az a gyanúm, az orvosom ezt nem érti. Szerintem hülyének néz, hogy én itt mindig az uszodával meg egyéb zenesulis élményekkel jövök. Hogy azt meséltem neki, hogy tavasszal még biciklit akartam venni, a múlt héten meg eltörtem egy tányért, mert nem tudtam megfogni. Meg arról a nyaralásról beszélek, amikor éjszakákon át olvastam a bérelt házikónkban, mert a nyakfájástól nem tudtam lefeküdni aludni. Még a könyv címére is emlékszem – de arra, hogy mekkora volt a fájdalon (tízes skálán) már nem.
2019. december 4., szerda
Hit
Már egy ideje (egy éve?) észrevettem, hogy a botanikus kertnél, piacoknál, pályaudvaron stb. csúcsidőben – de akár hóban, fagyban esőben is – a Jehova Tanúi újságokat árulnak. Ma is láttam két ilyen embert, kinézetre akár a kollégáim is lehettek volna, teljesen normálisnak tűntek. Egymással beszélgetve, de a járókelőkhöz nem szólva álltak a nulla fokban a piac egyik sarkában, kezükben egy-egy ilyen folyóirat, vagy minek is nevezzem.
Elgondolkodtam azon, hogy mekkora hatalmas hit élhet bennük aziránt, amit csinálnak. Mert különben hogyan lenne erejük, kedvük, idejük és/vagy motivációjuk ahhoz, hogy világ futóbolondjaként nap mint nap kiálljanak az utcára? Egy olyan szekta nevében, ami semmiképp sem ideális hívószó, és egy olyan világban, ami cinikus és individualista, és az egyén boldogságát helyezi az abszolút középpontba? És soha senki sem áll meg előttük, senki sem kiváncsi az újságjukra, sőt, a szemkontaktust is igyeszünk kerülni velük, nehogy letámadjanak (pedig nem szoktak).
Az ember szinte már irigyli ezt az elvakult hitet!
Elgondolkodtam azon, hogy mekkora hatalmas hit élhet bennük aziránt, amit csinálnak. Mert különben hogyan lenne erejük, kedvük, idejük és/vagy motivációjuk ahhoz, hogy világ futóbolondjaként nap mint nap kiálljanak az utcára? Egy olyan szekta nevében, ami semmiképp sem ideális hívószó, és egy olyan világban, ami cinikus és individualista, és az egyén boldogságát helyezi az abszolút középpontba? És soha senki sem áll meg előttük, senki sem kiváncsi az újságjukra, sőt, a szemkontaktust is igyeszünk kerülni velük, nehogy letámadjanak (pedig nem szoktak).
Az ember szinte már irigyli ezt az elvakult hitet!
2019. december 2., hétfő
Kocsiügy
Értesítettem a családot, hogy különböző szerencsés tényezők együttállásának köszönhetően (szabi, repülőjárat stb.) pár napot Magyarországon töltünk karácsony után. Másnap jött egy egymondatos üzenet a húgomtól: Ne adjuk kölcsön az autót, amíg itthon vagytok?
Miért nem vagyok meglepve. Az, hogy a múltkor még belémrúgott, most meg önkéntes és önzetlen felajánlást tesz, azért nem lep meg, mert ez pontosan az ilyen kiszámíthatatlan hangulatemberek a sajátja. És én nagyon nehezen tudok lavírozni a jókedve és a rosszkedve között, mérlegelve, hogy miképp illesszem saját viselkedésemet és mondanivalómat a hangulatához.
De mi a probléma? Mármint azon kívül, hogy hangulatának viharos árapályaiban nehéz kiigazodni. A probléma az, hogy nekünk eszünk ágában sem volt kocsit kölcsöknérni. Hasonló helyzet állt fent tavaly, amikor egy nagyon jó barátnőm megkérdezte, hogy nem kérem-e kölcsön az elektromos zongoráját addig, amíg nem veszünk magunknak. Akkor megbeszéltük Z-vel, Petrát is megkérdezedtem, és egyhangú véleményünk az lett, hogy drága cuccot kölcsönkérni nem jó, abból csak a baj van. Mert mi van, ha pár nap múlva elromlik, vagy a tulajdonos észrevesz rajta egy karcolást? Ki rontotta el, ki a hibás: én, vagy már olyan volt? Most képzeljük el ugyanezt egy többmilliós kocsival. És a húgommal! (és vegyük figyelembe, hogy nem is az övé a kocsi) Nem szeretnénk se balhét, se veszekedést, de még rossz érzést sem.
Ez kocsifelajánlási javaslat – gyökerezzen is bármiben: rossz lelkiismeret vagy kedvesség – sokkal nehezebb helyzetet teremt, mint a múltkori beszólás, ami szarul esett ugyan, de amelynek durvaságát tompította a fényes erkölcsi győzelem, amit arattam. Most viszont a hálátlan és bizalmatlan rokon szerepét vagyunk kénytelen magunkra venni. Tényleg baromi jó lenne egy kocsi; a szüleimhez tömegközlekedéssel 2 óra egy út (és 2 óra vissza), amiben van dunai komp, meg 20 perc gyaloglás. Egyetlen napra meg sem éri, akkor már ott kellene aludnunk. De akkor meg ciplejük magunkkal a váltóruhát? Amikor összesen négy napot leszünk Magyarországon?
Rendszerint kocsit akarunk ilyenkor bérelni, de eddig még soha nem tettük meg; mert ha bérlés, akkor már gyerekülés is kell, de a városban nem vezetnénk, csak állna az a bérelt autó a parkolóban (ami külön pénz). És főleg: illdomos lenne-e kocsit bérelni ezek után?! Már így is úgy érzem, túl sok magyarázkodásra kényszerültünk, hát még akkor! Eddig mindez a mi saját problémánk volt, amit úgy hidaltunk át, hogy inkább autóval mentünk Magyarországra. Most viszont a probléma családi szintre emelkedett, és mindenki jogot formál arra, hogy arról véleményt mondjon, nekünk ajánlatot tegyen és döntésünket kritikával illesse. Tanulság: szívességet NEM elfogadni nehéz (talán nehezebb, mint kérést visszautasítani).
És tény: vannak olyan emberek*, akiktől még kocsit is kölcsönvennék. De a húgom nem tartozik közéjük!
* szüleim és Z. húga
Miért nem vagyok meglepve. Az, hogy a múltkor még belémrúgott, most meg önkéntes és önzetlen felajánlást tesz, azért nem lep meg, mert ez pontosan az ilyen kiszámíthatatlan hangulatemberek a sajátja. És én nagyon nehezen tudok lavírozni a jókedve és a rosszkedve között, mérlegelve, hogy miképp illesszem saját viselkedésemet és mondanivalómat a hangulatához.
De mi a probléma? Mármint azon kívül, hogy hangulatának viharos árapályaiban nehéz kiigazodni. A probléma az, hogy nekünk eszünk ágában sem volt kocsit kölcsöknérni. Hasonló helyzet állt fent tavaly, amikor egy nagyon jó barátnőm megkérdezte, hogy nem kérem-e kölcsön az elektromos zongoráját addig, amíg nem veszünk magunknak. Akkor megbeszéltük Z-vel, Petrát is megkérdezedtem, és egyhangú véleményünk az lett, hogy drága cuccot kölcsönkérni nem jó, abból csak a baj van. Mert mi van, ha pár nap múlva elromlik, vagy a tulajdonos észrevesz rajta egy karcolást? Ki rontotta el, ki a hibás: én, vagy már olyan volt? Most képzeljük el ugyanezt egy többmilliós kocsival. És a húgommal! (és vegyük figyelembe, hogy nem is az övé a kocsi) Nem szeretnénk se balhét, se veszekedést, de még rossz érzést sem.
Ez kocsifelajánlási javaslat – gyökerezzen is bármiben: rossz lelkiismeret vagy kedvesség – sokkal nehezebb helyzetet teremt, mint a múltkori beszólás, ami szarul esett ugyan, de amelynek durvaságát tompította a fényes erkölcsi győzelem, amit arattam. Most viszont a hálátlan és bizalmatlan rokon szerepét vagyunk kénytelen magunkra venni. Tényleg baromi jó lenne egy kocsi; a szüleimhez tömegközlekedéssel 2 óra egy út (és 2 óra vissza), amiben van dunai komp, meg 20 perc gyaloglás. Egyetlen napra meg sem éri, akkor már ott kellene aludnunk. De akkor meg ciplejük magunkkal a váltóruhát? Amikor összesen négy napot leszünk Magyarországon?
Rendszerint kocsit akarunk ilyenkor bérelni, de eddig még soha nem tettük meg; mert ha bérlés, akkor már gyerekülés is kell, de a városban nem vezetnénk, csak állna az a bérelt autó a parkolóban (ami külön pénz). És főleg: illdomos lenne-e kocsit bérelni ezek után?! Már így is úgy érzem, túl sok magyarázkodásra kényszerültünk, hát még akkor! Eddig mindez a mi saját problémánk volt, amit úgy hidaltunk át, hogy inkább autóval mentünk Magyarországra. Most viszont a probléma családi szintre emelkedett, és mindenki jogot formál arra, hogy arról véleményt mondjon, nekünk ajánlatot tegyen és döntésünket kritikával illesse. Tanulság: szívességet NEM elfogadni nehéz (talán nehezebb, mint kérést visszautasítani).
És tény: vannak olyan emberek*, akiktől még kocsit is kölcsönvennék. De a húgom nem tartozik közéjük!
* szüleim és Z. húga
2019. november 28., csütörtök
Ellentmondás és fegyelem (azaz: helyesírás)
Még jó, hogy nem nekem kell(ett) megtanítanom a gyereket írni és olvasni, nem is tudom, hogyan fogtam volna hozzá. Ez a francia annyira más, mint a magyar, és úgy örülök, hogy mindezt elintézik helyettünk az iskolában. Ebből a szempontból eléggé tetszik a közoktatás: az ovis előkészítés után, amikor is a gyerekek megtanulják a (kis- és nagy)betűket leírni és kiolvasni, az iskolában (úgy látom) az őszi szünetre már mindegyik gyerek megtanult olvasni. De franciául ez egy hosszabb folyamat, nem ismerik még az összes szabályt, következésképp nem tudják az összes szót kiolvasni és értelmezni.
Boni már érti a lényeget, azaz hogy hangokat kódolunk betűkkel. Szótagoló módszerrel tanulnak, értelmetlen szótagokat kell kiolvasniuk (és diktálás után leírniuk), és így tanulnak meg egy-egy szabályt.
Emellett, sőt: ennek ellenére helyesírást is tanulnak. Ez az a pont, amikor csodálom, hogy nem kavarodnak össze. A fenti, szótagolós módszernél ugyanis a kék füzetet nyiltják ki, a helyesírásos résznél pedig a pirosat. Azaz, ami a kék füzetben jó, az a pirosban nem feltétlenül az, pl. ourlé (értelmetlen szó) vs. ourlet (a szegély szó helyesen leírva). Mindkettőt ugyanúgy kell ejteni. Elvileg mindkét változatot ismerhetik (kék vagy piros füzet).
Így Boni egyszerre van tudatában annak, hogy 1) a kiejtett szavakat a rendelkezésre álló betűkészlettel rögzíteni lehet, és hogy 2) valamiféle önkény miatt ezt mindig máshogy csináljuk. A konvenció fogalmát kellene tulajdonképpen megértenie, de nem hiszem, hogy még menne neki, és érdekes módon az ellentmondás nem zavarja. Örülök, hogy a tanítónő valószínűleg tudja, merrefelé tartanak, mert én már belezavarodtam volna a magyarázatokba. Amúgy jó a helyesírása, soha sem téveszti el azt a 10–20 szót, amit már tudnia kell, VISZONT gátlás nélkül irogat itthon mindenfélét fonetikusan, és én nem gondoltam volna, hogy ezen ennyit lehet nevetni!
Boni már érti a lényeget, azaz hogy hangokat kódolunk betűkkel. Szótagoló módszerrel tanulnak, értelmetlen szótagokat kell kiolvasniuk (és diktálás után leírniuk), és így tanulnak meg egy-egy szabályt.
Emellett, sőt: ennek ellenére helyesírást is tanulnak. Ez az a pont, amikor csodálom, hogy nem kavarodnak össze. A fenti, szótagolós módszernél ugyanis a kék füzetet nyiltják ki, a helyesírásos résznél pedig a pirosat. Azaz, ami a kék füzetben jó, az a pirosban nem feltétlenül az, pl. ourlé (értelmetlen szó) vs. ourlet (a szegély szó helyesen leírva). Mindkettőt ugyanúgy kell ejteni. Elvileg mindkét változatot ismerhetik (kék vagy piros füzet).
Így Boni egyszerre van tudatában annak, hogy 1) a kiejtett szavakat a rendelkezésre álló betűkészlettel rögzíteni lehet, és hogy 2) valamiféle önkény miatt ezt mindig máshogy csináljuk. A konvenció fogalmát kellene tulajdonképpen megértenie, de nem hiszem, hogy még menne neki, és érdekes módon az ellentmondás nem zavarja. Örülök, hogy a tanítónő valószínűleg tudja, merrefelé tartanak, mert én már belezavarodtam volna a magyarázatokba. Amúgy jó a helyesírása, soha sem téveszti el azt a 10–20 szót, amit már tudnia kell, VISZONT gátlás nélkül irogat itthon mindenfélét fonetikusan, és én nem gondoltam volna, hogy ezen ennyit lehet nevetni!
*mézon, *pompié (maison, pompier) De amúgy logikus, lehetne úgy is, ahogy ő írta. (Olyan vicces, hogy ilyen multifunkciós táryakat rajzol: tűzoltóautó, ami egyben ház is, meg költöztetőautó)
*atancian (attention, vigyázat) Most komolyan, ez annyira cuki (és ez itt a jó szó!) hogy kinek lenne kedve ezt kijavítani? Feladatlapokat gyárt nekünk, és miután kitöltjük őket, kijavítja, majmolva a tanítőnőt.
Eddig nekünk diktálta le a könyveit, most már ő írja le a képekhez a sztorikat. Olyan érdekes, hogy mindig ugyanazzal a szereplőkkel dolgozik, és a történet mindig ugyanazzal a mondattal kezdődik: Patata vivé danune mézon toutafé Patata (Patata vivait dans une maison tout a fait Patata, kb. Patata egy nagyon patata-házban lakott). Főszerepben Patata, a kézen járó ember, aki ebben a könyvben il voié dé truc ci féper (il voyait des trucs qui font peur, azaz félelmetes dolgokat látott), majd megjelenik egy nez de monstre (szörnyorr) is. Bizonyos szavakat ő maga sem tud visszaolvasni!
Ez meg magyar, mert nem zavartatja magát, hogy ha már konvenció, akkor az nyelvenként is eltérő. Cím: Papata ec anagyélménéqulec - lefanrdidva magarra, azaz: PATATA, A NAGY ÉLMÉNYEK - LEFORDÍTVA MAGYARRA!
2019. november 25., hétfő
Rossz szájíz
Pont egy éve, hogy nemet mondtam húgom azon kérdésére, hogy tölthetik-e nálunk a karácsonyt. Ennek előzménye az volt, hogy a rendszeres jövetelüket és itt-tartózkodásukat egyre nehezebben viseltem, amiért 80%-ban a húgom nehéz természetét, és 20%-ban a saját rugalmatlanságomat okolom – nagyon rugalmatlan vagyok ugyanis az udvariatlansággal, a pofátlansággal és a kupival szemben, hogy a húgom végső fegyverét, a sértett duzzogást ne is említsem (legutolsó látogatásukról itt írtam).
Elég könnyen mondok nemet a legkülönfélébb helyzetekben, egyrészt mert ismerem a saját határaimat, másrészt pedig mert fordított esetben elvárom, hogy az én esetleges kéréseimre is őszintén reagáljon a célszemély. Szóval tavaly azt feleltem a húgomnak, hogy jöhetnek hozzánk reggelizni, ebédelni, uzsonnázni és vacsorázni, jöhet Jonatán játszani Bonival, de a szállást nem tudjuk megoldani, lakjanak szállodában. Ilyen feltételekkel viszont nem jöttek. Én az elmúlt évben többször is gondolkodtam azon, hogy jól döntöttem-e, de a múlt héten (négy napot töltöttem Budapesten ügyintézés miatt), ismét beigazolódott döntésem helyessége.
Megbeszéltük, hogy valamelyik nap átjönnek hozzám, és véletlenül úgy esett, hogy az a nap volt jó mindenkinek, amikor érkeztem. Amikor az időpontot egyeztettük, megírtam, hogy jöjjenek a lehető legkorábban (amikor csak tudnak) és maradjanak vacsira. Nekem egyértelmű volt, hogy mivel délben szállt le a gépem, és mert a reptérről egyenesen a bankba mentem ügyintézni, valamint figyelembe véve, hogy otthon se liszt, se cukor (stb.) nem volt, majd rendelek valami kaját – a kajarendelő honlapot egyébként pont a húgomtól kaptam meg régen, amikor még fennhangon hirdette, hogy ő nem tud főzni, viszont nagyon ügyesen kattint a kívánt ételre az online kajarendelő honlapon.
Amikor megérjeztek, megkérdeztem, hogy milyen vacsorát szeretnének, honnan rendeljek (kinéztem pár éttermet). A húgom sértett válasza a következő volt:
– Ja, nem főztél?! Akkor nem eszünk. Semmi kedvem éttermi kaját enni.
Ekkor világossá vált, hogy nem!, nem!, nem tudok a húgommal egy fedél alatt létezni, és főleg, ha ez a fedél a saját lakásom, ahol a vendégektől a jó viszony és a kellemes társaság miatt az ember (szerintem) jogosan várja el az illendőség és az együttműködés egy minimális szintjét, és nem szeretne az első öt percben kritikában és bírálatban részesülni. Nem azt kértem, hogy átlássa: azon a napon se időm, se energiám nem lett volna vacsit prezentálni. Jól tudom, hogy a magukkal elfoglalt emberek nem képesek belehelyezkedni mások életébe, problémáiba. De ha csalódott volt is a házi koszt hiánya miatt, csalódottságát illendő lett volna jólnevelten nem kimutatnia, esetleg a többiekre (Jonatánra, a pasijára, rám) gondolván megkérdezni, hogy mi nem vagyunk-e éhesek (hiszen úgy készültünk, enni fogunk) ahelyett, hogy rosszkedvűen, kapásból elutasítja a rendelt kaja lehetőségét.
Kommunikáció, mondhatnátok erre. Minden konflikutsnak a megoldása a helyes kommunikáció és a történtek közös elemzése, miért nem beszéltük meg őszintén a helyzetet? Egyrészt, nem akartam vitákba, magyarázkodásba belemenni; általában is csak az arra érdemes, nyitott emberekkel szeretek vitatkozni, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a húgom nem ilyen. Másrészt; miért kellene megmagyaráznom evidens dolgokat? Hogy nem tudok főzni az érkezésem napján. Hogy nem illik elvárásokat támasztani a vendéglátóval szemben, és visszautasítani kajaügyi javaslatát. Azt, hogy a húgom teljesen máshogy fogja föl a világot (és értelmezi ezt az incidenst), mint én, jó bizonyíték a másnap küldött üzenete: „Ha tudtam volna, hogy nincs kaja, vittünk volna házi májkrémet!”. Most magyarázzam el egy vaknak, hogy milyen színű az ég, vagy egy süketnek, hogy hogyan zúg a tenger? Védjem magam (nonszensz) egy ügyvéd előtt (aki viszont a jelleméhez tökéletesen illő szakmát választott)?!
Az elmúlt évben többször is gondolkodtam azon, hogy szeretem-e a húgomat. Azt hiszem, inkább nem, mint igen. Hiszen, ha szeretném, akkor elviselném, a nehéz természetével és a rumlijaival együtt, meghívnám hozzánk karácsonyra, örülnék annak, ha ő jól érezné magát, és felülírná az ő boldogsága az én gondjaimat (főzés, takarítás, pakolás). De nem így van. Az tuti, hogy nem szeretek vele időt tölteni; szívesebben vagyok mással, mint vele*. Valamiféle családi kötelék összeköt azonban minket: a tudat, hogy mindketten ugyanazt a gyerekkort voltunk kénytelen elviselni, az emlék, hogy nem volt mindig ilyen paraszt, sőt, régebben kifejezetten kedves is volt olykor. És aztán ott van Jonatán, a világ összes szeszélyes véletlene közül a legtökéletesebb; az, hogy akkor az a bizonyos hímivarsejt azzal a bizonyos petesejttel találkozott a legjobb dolog volt, ami csak történhetett (velük, velem, a családdal). Ma már csak a gyerekek miatt találkozunk szerintem: talán nagyobb szerencséjük lesz egymással, mint nekünk.
* Csak hogy egy másik példát említsek: előszedtem Jonatánnak a gyerekkori játékaimat, a kis műanyag állatokat. Nekiálltunk felállítani őket. A húgom epésen kijelentése: Hát nem tudom... ez a teve tuti hogy az enyém volt régebben, nem tudom, hogy került ide... és ez a malac is, erre is emlékszem. De most őszintén, kinek van kedve ahhoz, hogy egy vendég lopással gyanúsítgassa?! Miért hívjam meg őket még egyszer? (Bánom, hogy nem nyomtam le a torkán a tevét és a malacot!)
Elég könnyen mondok nemet a legkülönfélébb helyzetekben, egyrészt mert ismerem a saját határaimat, másrészt pedig mert fordított esetben elvárom, hogy az én esetleges kéréseimre is őszintén reagáljon a célszemély. Szóval tavaly azt feleltem a húgomnak, hogy jöhetnek hozzánk reggelizni, ebédelni, uzsonnázni és vacsorázni, jöhet Jonatán játszani Bonival, de a szállást nem tudjuk megoldani, lakjanak szállodában. Ilyen feltételekkel viszont nem jöttek. Én az elmúlt évben többször is gondolkodtam azon, hogy jól döntöttem-e, de a múlt héten (négy napot töltöttem Budapesten ügyintézés miatt), ismét beigazolódott döntésem helyessége.
Megbeszéltük, hogy valamelyik nap átjönnek hozzám, és véletlenül úgy esett, hogy az a nap volt jó mindenkinek, amikor érkeztem. Amikor az időpontot egyeztettük, megírtam, hogy jöjjenek a lehető legkorábban (amikor csak tudnak) és maradjanak vacsira. Nekem egyértelmű volt, hogy mivel délben szállt le a gépem, és mert a reptérről egyenesen a bankba mentem ügyintézni, valamint figyelembe véve, hogy otthon se liszt, se cukor (stb.) nem volt, majd rendelek valami kaját – a kajarendelő honlapot egyébként pont a húgomtól kaptam meg régen, amikor még fennhangon hirdette, hogy ő nem tud főzni, viszont nagyon ügyesen kattint a kívánt ételre az online kajarendelő honlapon.
Amikor megérjeztek, megkérdeztem, hogy milyen vacsorát szeretnének, honnan rendeljek (kinéztem pár éttermet). A húgom sértett válasza a következő volt:
– Ja, nem főztél?! Akkor nem eszünk. Semmi kedvem éttermi kaját enni.
Ekkor világossá vált, hogy nem!, nem!, nem tudok a húgommal egy fedél alatt létezni, és főleg, ha ez a fedél a saját lakásom, ahol a vendégektől a jó viszony és a kellemes társaság miatt az ember (szerintem) jogosan várja el az illendőség és az együttműködés egy minimális szintjét, és nem szeretne az első öt percben kritikában és bírálatban részesülni. Nem azt kértem, hogy átlássa: azon a napon se időm, se energiám nem lett volna vacsit prezentálni. Jól tudom, hogy a magukkal elfoglalt emberek nem képesek belehelyezkedni mások életébe, problémáiba. De ha csalódott volt is a házi koszt hiánya miatt, csalódottságát illendő lett volna jólnevelten nem kimutatnia, esetleg a többiekre (Jonatánra, a pasijára, rám) gondolván megkérdezni, hogy mi nem vagyunk-e éhesek (hiszen úgy készültünk, enni fogunk) ahelyett, hogy rosszkedvűen, kapásból elutasítja a rendelt kaja lehetőségét.
Kommunikáció, mondhatnátok erre. Minden konflikutsnak a megoldása a helyes kommunikáció és a történtek közös elemzése, miért nem beszéltük meg őszintén a helyzetet? Egyrészt, nem akartam vitákba, magyarázkodásba belemenni; általában is csak az arra érdemes, nyitott emberekkel szeretek vitatkozni, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a húgom nem ilyen. Másrészt; miért kellene megmagyaráznom evidens dolgokat? Hogy nem tudok főzni az érkezésem napján. Hogy nem illik elvárásokat támasztani a vendéglátóval szemben, és visszautasítani kajaügyi javaslatát. Azt, hogy a húgom teljesen máshogy fogja föl a világot (és értelmezi ezt az incidenst), mint én, jó bizonyíték a másnap küldött üzenete: „Ha tudtam volna, hogy nincs kaja, vittünk volna házi májkrémet!”. Most magyarázzam el egy vaknak, hogy milyen színű az ég, vagy egy süketnek, hogy hogyan zúg a tenger? Védjem magam (nonszensz) egy ügyvéd előtt (aki viszont a jelleméhez tökéletesen illő szakmát választott)?!
Az elmúlt évben többször is gondolkodtam azon, hogy szeretem-e a húgomat. Azt hiszem, inkább nem, mint igen. Hiszen, ha szeretném, akkor elviselném, a nehéz természetével és a rumlijaival együtt, meghívnám hozzánk karácsonyra, örülnék annak, ha ő jól érezné magát, és felülírná az ő boldogsága az én gondjaimat (főzés, takarítás, pakolás). De nem így van. Az tuti, hogy nem szeretek vele időt tölteni; szívesebben vagyok mással, mint vele*. Valamiféle családi kötelék összeköt azonban minket: a tudat, hogy mindketten ugyanazt a gyerekkort voltunk kénytelen elviselni, az emlék, hogy nem volt mindig ilyen paraszt, sőt, régebben kifejezetten kedves is volt olykor. És aztán ott van Jonatán, a világ összes szeszélyes véletlene közül a legtökéletesebb; az, hogy akkor az a bizonyos hímivarsejt azzal a bizonyos petesejttel találkozott a legjobb dolog volt, ami csak történhetett (velük, velem, a családdal). Ma már csak a gyerekek miatt találkozunk szerintem: talán nagyobb szerencséjük lesz egymással, mint nekünk.
* Csak hogy egy másik példát említsek: előszedtem Jonatánnak a gyerekkori játékaimat, a kis műanyag állatokat. Nekiálltunk felállítani őket. A húgom epésen kijelentése: Hát nem tudom... ez a teve tuti hogy az enyém volt régebben, nem tudom, hogy került ide... és ez a malac is, erre is emlékszem. De most őszintén, kinek van kedve ahhoz, hogy egy vendég lopással gyanúsítgassa?! Miért hívjam meg őket még egyszer? (Bánom, hogy nem nyomtam le a torkán a tevét és a malacot!)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)