Magyarország – összefoglaló

Annyira szuper heteket töltöttünk Magyarországon! Nem mondom, hogy pihentetőek voltak, de változatosak és találkozásokban gazdagok. Ottalvósra mentünk a szüleimhez háromszor is, pont elcsíptük még az orgonavirágzást (kedvenc virágom) (és kedvenc illatom), majd kezdődött az akác (és az allergiám, de ez már egy másik történet). Felmásztunk az esztergomi bazilika kupolájába, dobáltunk kavicsokat a Dunába (nem onnan!), bicikliztünk, labdáztunk, Boni vizezett a szüleim kertjében, felmászott a padlásra, lemászott a kút gödrébe (vagy mi ez), UNO-ztunk, memóriáztunk, még egy vakondtúrást is kiástunk abban a reményben, hogy ki tudjuk csalogatni (okosabb volt nálunk a vakond, nem várt meg). Most már a papám is tök jól megtalálja a hangot Bonival, van közös téma, tennivaló, Boni pedig visszavonhatatlan érdemeket szerzett a mamámnál azzal, hogy mindig jóízűen megette a főztjét. Sajna rengeteg volt a szúnyog, az esti csillagnéző körútunkat kvázi szkafanderben kellett megtennünk, olyan kár. Z. szerint őrült az, aki itt vesz hétvégi házikót (utalva a francia pasira) és a szüleimtől úgy köszönt el egyszer: Köszúnyok!

Budapesten általában a Margitszigetre jártunk, útbaesik, jó a játszótér, tetszik Boninak a zenélő szökőkút, a Palatinus meg zseniális olyankor, amikor az emberek dolgoznak és nincs tömeg. Voltunk kétszer a Bábszínházban, Z. is becsülettel végigülte mindkét előadást: a Hoppá, hoppá! című darab tök jó vizuális élményt nyújt, szép a díszlet, nagyon kifejezőek a bábok, a színészek jelmeze is szép volt, minden piros-fehérben. A Misi mókus vándorúton c. előadást viszont még az ősrégi filcbábokkal játszák, nekem kicsit csalódás volt emiatt, de a férjemnek pl. ez tetszett jobban. Boni azóta minden nap előadja a „Misi mókust”, teljesen más történettel és betétdalokkal, de asszem jól megértette a lényeget. Voltunk Gryllus Vilmos-koncerten is, amenynek a felén Boni diszkréten és udvariasan a fülembe súgta, hogy: UNOK! De mire végleg megunta volna, vége is lett, szóval nem volt baj. Érdekes, mert elvileg szereti az élő zenét, de ezek szerint nem ülve, messziről nézve.

Én egy barátnőmmel megnéztem a sokat dicsért Teljesen idegenek c. filmet. Úgy voltam vele az elején, hogy ami mindenkinek teszik, az nekem általában csalódás. Hát ez nem! Ez egy nagyon eltalált, pörgős, elgondolkodtató, vicces film volt a párkapcsolatokról. Azzal mentem haza, hogy ezt a férjemnek is látnia KELL, de képzeljétek, Franciaországban egyáltalán nem forgalmazzák, amit nem is értek, hiszen az ilyen színdarab típusú filmek nagyon is bejönnek a franciáknak, elég csak Florian Zeller vagy Yasmina Reza darabjaira, vagy a Prénom c. filmre gondolni.

Bloggerekkel is találkoztam: Violettel először, aki volt annyira jó fej, hogy miattam felvette a szuper zöld ruháját, amit egyszer a blogon ajánlott. Clarával másodszor, Ilonkával és Martine-nel többedszer találkoztunk, mindenkinek itt is köszönöm, hogy időt szakított rám! Tök jó érzés. Martine-nal ráadásul sikerült egy közös ismerősünkkel hármasban összejönni: ez pont az a típusú találkozás volt, amit ha az ember hetekig szervez, sem mindig ütődik nyélbe, de most valahogy a csillagok állása kedvezett és mindenki ráért!

Elinzéztem a nőgyógyász-ügyeimet (itt reménytelen), találtam egy új kozmetikust (akivel pár perces beszélgetés után közös ismerősre bukkantunk: na EZ számomra Budapest) és életemben először (remélem, utoljára), évek óta tartó halogatást követően, hosszan hezitálás után elmentem egy proktológushoz is... álljon itt erről mindössze ennyi, és feledje homály a részleteket...

Aztán majdnem vettünk egy lakást. Megnéztünk két régit, két teljesen más kerületben, mindkettő drága és ronda volt. Előzetes esettanulmányokat már egy éve végzek, jön a hírlevél rendszeresen, de a kiadni való kislakásokkal mindig ugyanaz a két baj van, márpedig ezeken nem tudok felülemelkedni, még ha nem is fogunk lakni benne: 1) az ablakok mindig ugyanarra az oldalra néznek, 2) a konyhán viszont nincs ablak. Én nem szeretnék ilyenben lakni, hogyan várjam el, hogy egy bérlőnek tessen? Aztán az utolsó előtti napon fölhívtam a velünk szemben épülő ház értékesítőjét, akivel bejártuk a 6 emeletes félkész ház lakásait. Nagyon érdekes volt, még soha nem láttam készülő épületet belülről. Természetesen rögtön meg akartam vásárolni mindegyik lakást (ablakos konyhák!), lelkendezve magyaráztam az előnyöket a férjemnek, aztán aludtunk rá egyet. Most ott tartunk, hogy szépek ezek az újak, de ki tudja, tényleg felépülnek-e?

Voltak azért negatívumok is a vakáció alatt: előfordult, hogy egymás agyára mentünk, a szüleim ismét be-beszólogattak, és hát Boninak eléggé fárasztó volt a sok program és a nagyváros. 17 órától már nagyon zaklatott volt, felpörgött, úgy viselkedett, mint valami kergebirka. De azért nagyon jó ez az életkor az ilyen programokhoz, meséltem is egy barátnőmnek, akinek a kamasz gyerekei már nem akarnak sehová se menni: ha Boninak azt mondtuk reggel, hogy állatkertbe megyünk, annak örült. Ha azt mondtuk, játszóterezünk, akkor meg annak. Egyszóval, sokszor volt olyan pillanat, hogy legszívesebben megállítottam volna az idő múlását, mert az ott-létünk szinte súrolta a „tökéletes” határát. Az időjárás miatt (végig nyárias időnk volt, azt sem tudtam, hová pakoltam a lakásban a pulcsikat és a zoknikat) olyan érzésem volt, hogy már a nyaralást töltjük ott – és ennek köszönhetően nem is szomorúan indultunk haza. Hiszen nem vége lett a nyárnak, mint amikor augusztusban szedjük a sátorfánkat, hanem épp, hogy most kezdődik!

Egy parlagon heverő life coach vallomásaiból

Kérdezi Mari barátnőm, hogy mi van a közös ismerőseinkkel, tudok-e róluk valamit, meséljek. Ó, hogyne tudnék! X. például elsőgyerek-szindrómában szenved, azaz a gyerek körül forog minden, de tényleg minden, úgymint alvás, étkezés, szabadidő. Nem is alszik normálisan az a gyerek, hiszen akkor altatják, amikor elálmosodik, nincs semmiféle ritmusa, kerete a napnak – Képzeld el, az egy éves gyerek 23 órakor kerül az ágyba! – mesélem. És nem haboznak délután csak azért autóba ülni, és a házak között autókázni, hogy tudjon aludni a kislány!

Aztán Y. pedig folyamatosan arra panaszkodik, hogy nincs pénze, miközben már a második olyan diplomáját csinálja, amit nem fog tudni használni semmire – sorolom tovább. Persze ez a diploma is pluszköltség, kiadás, szóval érthetetlen az egész.

Mari emészti a hallottakat, elgondolkodik. Te, és elmondtad mindezt nekik? – kérdezte. Jézusom, dehogy. Távol álljon tőlem, hogy kéretlen tanácsokat osztogassak!! – válaszolom megütközve, majd hozzáteszem, hogy kívülállóként persze mindig sokkal könnyebb okosnak lenni. Ebben megegyezünk. Tényleg, mennyire nyilvánvaló kívülről, hogy mások mit és hogyan csesznek el.

– Hm, nagyon kíváncsi lennék, vajon rólam mit gondolnak az emberek kívülállóként. Érdekes lenne megtudni. – mélázik el Mari, miközben tovább sétálunk.

Mari az az ember, aki majdnem mindent tökéletesen csinál, egyetlen nagy kivétellel, ami pedig az étkezés. Folyamatosan fogyókúrázik (sikertelenül), tisztítókúrázik, immunerősít. Egy időben a glutén volt a fő ellenség, utána a laktóz, most az egy vagyonért megcsináltatott vérképből saját részre összeállított növények vannak a tiltólistán. Asszem paleó is volt. Vagy ketogén? Nem emlékszem. Mindenesetre nem tud elmenni úgy egy pékség előtt, hogy el ne csábuljon, ettől pedig mindig lelkiismeret-furdalása lesz. Zugevő. Macera vele beülni valahova, mert nem lehet tudni, éppen mit hajlandó megenni. Minden gondját-baját az étkezéssel kívánja megoldani, és így megy ez már 10+ éve.

Nyeltem egy nagyot, és mivel nem szegezett nekem semmiféle konkrét kérdést, nem mondtam semmit. Pedig úúúúúúúúúúgy megmondanám a tutit végre valakinek!

Identitás (2.)

Mit jelent számomra, hogy francia vagyok?

Elsősorban papírt: útlevelet, személyit. Másodsorban egy felnőttfejjel hozott döntés eredményét. Már azt is én, szabadon választottam, hogy franciául tanuljak a gimiben. Éppen ezért francia állampolgárságomra baromira büszke vagyok: küzdöttem, tanultam, tettem érte. Noha nem volt éppen életcélom, de szerettem volna, és meglett.

Az én szerzett franciaságom azonban nem hasonlítható Boni vagy Z. született, inherens, magától értetődő franciaságához, legfőképp gondolom a nyelv miatt. Számomra a legnagyobb különbség az anya- és a tanult nyelv között az, hogy a tanult nyelven mindig érhetik az embert meglepetések: valami, amit félreért, nem jól ért, összekever, valami, amire nem emlékszik vissza. Hibázom: a névelőket keverem, rossz névmással utalok vissza valakire (te jó ég, hányszor!), nem vagyok elég árnyalt, vagy néha feleslegesen árnyalt vagyok. Gyakran túl sok energiát emészt fel, hogy érezzem a nyelvet. És akkor az akcentusról még nem is szóltam. A sajátomról, meg a máséról (akiről már mindenki levette a társaságban, hogy déli/belga/svájci, csak én nem). Nem mondom viszont, hogy nincsenek olyan kifejezések, amelyeket nem használok szívesebben franciául (pl. air de famille, ami valami olyasmit jelent, hogy két családtag úgy hasonlít egymásra, hogy nem igazán lehet megmondani, hogy konkrétan miben - udvarias franciák nem is vesznek górcső alá holmi orrokat és szemszínt -, csak az látszik, hogy családtagok)

Vállalok-e közösséget a franciákkal? Nem igazán. Olyan sokan vannak, olyan sokfélék. Szívesen olvasom az irodalmukat, érdekel a történelmük, de csak amolyan félig kívülállóként. Nem olyan kényelmetlen pozició ez egyébként: néha jobb a rálátása az embernek a történésekre, van összehasonlítási alapja, nem kell halál komolyan vennie vagy valamelyik oldalra pozicionália magát.

Van még két vetülete a francia identitásomnak: a hála és a biztonság. Hálás vagyok, hogy részévé válhattam ennek a nemzetnek; és bizony, az is megfordul a fejemben, hogy vannak olyan helyzetek az életben (nem kell messzire mennünk, se időben, se térben), amikor egy adott ország állampolgársága (konkrétan az útlevél) életet menthet.

Bevonulnék-e katonának, elmennék-e háborúba, feláldoznám-e az életemet hogy megvédjem a Franciaországot? Nem. (Sem)

Felvettem-e ún. francia tulajdonságokat, szokásokat? Szerintem a magyarokhoz képest sokkal jobban bízom a közintézményekben: orvosokban, kórházakban, munkahelyi hatalmasságokban, fogyasztóvédelemben stb. Évekkel ezelőtt egy magyar barátnőmmel utaztunk valahová Svájban. Ő vezetett, mikor egy banalizált autó mögöttünk feltette a szirénáját, elénk vágott, indexelt és kiírta: BITTE FOLGEN. Ennyit még én is tudok németül, hogy értsem: közúti ellenőrzésről volt szó. De mit csinált a megrémült és bepánikolt barátnőm? Teljes megdöbbenésemre megnyomta a gázpedált, megelőzte a rendőröket, és már húzta volna el a csíkot!

Szerintem a franciák hatására toleránsabbá váltam. Törekszem arra, hogy ha valamiről/valakiről nem tudok jót mondani, akkor inkább ne is szóljak semmit. Nem kell minden csatát megnyerni, minden vitába belemenni. Kiegyensúlyozott embernek legalábbis nem. Aki felemeli a hangját, udavriatlan, bántó, annak nincs igaza. Ilyenek. Tanulom.

Nem állok szóba senkivel külföldön csak azért, mert francia. (Bár a szüleim falujába beköltöző francia pasit leszólítottam, mert nem bírtam megállni; baromi kiváncsi voltam). Simán el tudom képzelni, hogy nem lakom Franciaországban életem végéig. Bár fontos helyszínek itt is vannak, többfelé is, ezek mégsem gyerekkorom díszletei. A napi híreket a francia rádióban követni, franciául beszélni: ezek azok a dolgok, amelyekről nem szívesen mondanék már le soha.

Ahol mindent tudnak

Ezt a miért-korszakot olyan jól kezeltem. Olyan türelmesen válaszolgattam, többször is akár, a se-füle-se-farka kérdésekre. De a folytatás már nem ilyen rózsás, mert eljött a hogyan? kérdések ideje:

- Mama, hogyan csinálják a széket? De hogyan rakják rá ezt?
- Mama, hogyan tudják megcsinálni a lámpát?
- Hogyan készül a matrica, mama? Hogyan tudják megcsinálni, hogy ilyen ügyesen ragad?
- Hogyan készítik a tányért? ...a biciklit? ...a pedált? ...

(Imádom ezt a távolságtartó többes szám harmadik személyt!)

Rá kellett, hogy jöjjek, hogy tök tájékozatlan vagyok, és fogalmam sincs kapásból, hogy miképpen készül a buszajtó, az alufólia, a radiátor vagy az autónak a kereke. Márpedig nincs idő utánanézni,  valamit rögtön mondani kell, tágra nyílt szemmel várja a gyerek a választ.

Úgyhogy elég gyakran mondom azt, hogy hát a kézkrémet, a vonatsínt meg a szögeket a gyárban csinálják. Ott valahogy mindent meg tudnak oldani: meghajlítják a műanyagot, lekerekítik az éleket, összeszögelik a különálló részeket, odacsavarozzák, levágják, kikalapálják, feltekerik, kinyomtatják, felfűzik, méretre szabják, nyesik, nyírják, vésik...

Annyiszor kijátszottam már ezt a kártyát, hogy Boni szerintem azt hiszi, hogy a Gyárnál kevés érdekesebb, izgalmasabb, kreatívabb hely létezik a Földön!

Retró

Amikor a szüleim megvették, felújították, majd berendezték a hétvégi házukat, értetlenül vettem tudomásul, hogy nem ám egy szép otthont teremtettek maguknak öregkorukra, hanem egy olyan házba költöztek be, amit leginkább a telek szóval lehetne illetni. Az egyik barátnőm szülei is pont akkor költöztek ki a Dunakanyarba, de az egy trendi házikó, az iparművész barátnőnk tervezte függönyökkel, tágas és világos konyhával, kocsibeállóval, új cserépkályhával, és minden szobában más és más tematika (!) szerinti dizájnnal.

De most már tökre örülök, hogy a szüleim nem egy ilyen lakberendezési újságba illő enteriőrben élnek, és hogy náluk nincs két egyforma törölköző, ágyneműhuzat vagy bögre. Boni ilyet úgysem fog látni máshol! Ez az igazi magyarországi feeling, amikor a könyvespolcon megfér egymással az Elektromágneses zavarvédelem és a Rozsdatemető, amikor nem szabad bizonyos lépcsőfokra rálépni, mert mozog vagy amikor senkit sem érdekel, hogy a libás-kacsás asztalterítő sem színben, sem ornamentikában, de főleg stílusban nem passzol az amszterdami házikókat mintázó porcelánszobrocskákhoz, amelyek a légycsapóval szemközti falon állnak a polcon, a nylonzacskóba bújtatott távirányító és a matyóhímzéssel ellátott sodrófatartó mellett.

Meg aztán az is tetszik, hogy a szüleim nem divatból, a korszellemnek engedve váltak sietve a nulla hulladék és a kapszularuhatár hívószavakkal fémjelzett mozgalom tagjává: ök mindig is ezt a vonalat képviselték. Minek dobja ki az ember a 80-as években vett foteleket, ha egy pokróccal letakarva jók lesznek még az emeletre?! Fel lehet használni az üres fagyisdobozokat is valamire; kimosva-megszárítva ott sorakoznak a szekrényben az összeszabdalt pólók mellet, amelyek viszont portörlésre vagy szerszámok lemosására kellenek. Hogy a komposztról, a veteményesről és a házi lekvárokról, paradicsomléről már ne is beszéljek.*

Amikor a szüleimnél vagyunk, még az illatok is olyanok, mint amilyeneket én éreztem a nagyszüleim telkén. És annyira örülök, hogy Boninak is lesznek ilyen emlékei! Hogy ő is lát egy autentikus magyar nyaralót-telket, ahol a kertben álló hordókra (az esővíz se vésszen kárba!) csapot szereltek (a könnyebb kezelhetőség kedvéért) és olyan textilt raktak, amelyeknek négy végébe egy-egy kő lett belevarrva (hogy ne vigye le a szél).

Nem mintha nem bámulnám elismerően azt az újonnan felújított, gyönyörű házat egy utcányira, amit egy francia pasi vett meg, és ami valszeg a legújabb lakberendezési követelményeknek megfelelően, instagram-kompatibilisen lesz berendezve. Én is így csinálnám, a barátaink is így csinálják, Z. rokonai is ilyen házakban laknak. Ma már ritkán találkozik az ember a régi tárgyak ilyen fajta újrahasznosításával, sőt: az erőforrások iránti ilyen mértékű tisztelettel, mint amit a szüleimnél lát az ember.

* Persze én is szoktam hobbiszerűen lekvárt főzni, és veteményesünk is van, de ez a tevékenység teljesen más innen, - egy múltkori kommentben hallott találó költői eszközzel élve - a ráksaláta és a fair trade mandulatej mellől.

Barangolás (Éljen az EU!)

Nem logikus az eltörölt barangolási díj után kialakult helyzet: túlságosan is (gyanúsan, érthetetlenül) kedvező. A húsz eurós franciaországi előfizetésemmel korlátlanul hívhatok bármilyen (vezetékes, mobil) európai számot!! Ez azért fura, mert:

1) Eddig az itthoni feltöltős kártyámról tök gyorsan lement a pénz, ha más szolgáltatót hívtam. Húsz eurónál sokkal többet fizettem csak azért, mert visszahívtam az unokatesómat vagy a villanyszerelőt (azaz 20-as vagy 70-es számot),

2) Ha ezeket a számokat (vagyis unokatesó és villanyszerelő) Franciaországból hívnám, akkor viszont a gatyám is rámenne, mert a hívásokat teljes áron számláznák ki.

Hol ebben a logika? Nem féltem én a piaci farkastörvények elve szerint működő mobilszolgáltatókat, de vajon hogyan éri meg ez nekik?

Négy felnőtt, egy gyerek (avagy sok bába között...)

Ebéd közben:

- ...
- Egyél az uborkából is, kicsim.
- Vágok neki egy kis paradicsomot is, jó? Vagy hagymát?
- Ne, nem szereti... hé, ne köpködj!
- Jaj, Bonika, ne játssz az étellel!
- Szerintem húzd közelebb az asztalhoz, ez így nem jó!
- Ca te plait, mon amour? Elle cuisine bien, mamie?
- Egyél már uborkát is édesem!
- Boni, nagyon csúnyán eszel, hajolj közelebb az asztalhoz!
- Maman, maman! Mamilla azt mondta, hogy csúnya vagyok!
- Nem, nem azt mondta, hanem hogy csúnyán eszel. A husiból kérsz még?
- Nem tudom miért kell bohóckodni az asztalnál...
- Maman, ez igazából tészta, csak úgy hívják: tarhonya. Én tudom!
- Bonikám, egyél uborkát, mert különben nem lesz fagyi. Tudod, hogy...
- De l’eau!
- Vizet kér?
- Hogyan kell szépen kérni?
- Öntöttem neki a poharába...
- Azt hiszem, vizet kér a gyerek!
- Tu veux ta bouteille?
- De l’eau, lécci!
- Miért nem iszik a pohárból, van benne víz!
- Ne játssz a vízzel! Na, kész vagy?
- Vágjak neked epret?
- Kész vagy, nem kérsz többet?
- Vágok neki epret a fagyihoz, jó?
- Ülj már rendesen, így nem lehet enni!
- Akkor az uborkát már elvehetem tőle?
- ...