Magyarország – összefoglaló

Annyira szuper heteket töltöttünk Magyarországon! Nem mondom, hogy pihentetőek voltak, de változatosak és találkozásokban gazdagok. Ottalvósra mentünk a szüleimhez háromszor is, pont elcsíptük még az orgonavirágzást (kedvenc virágom) (és kedvenc illatom), majd kezdődött az akác (és az allergiám, de ez már egy másik történet). Felmásztunk az esztergomi bazilika kupolájába, dobáltunk kavicsokat a Dunába (nem onnan!), bicikliztünk, labdáztunk, Boni vizezett a szüleim kertjében, felmászott a padlásra, lemászott a kút gödrébe (vagy mi ez), UNO-ztunk, memóriáztunk, még egy vakondtúrást is kiástunk abban a reményben, hogy ki tudjuk csalogatni (okosabb volt nálunk a vakond, nem várt meg). Most már a papám is tök jól megtalálja a hangot Bonival, van közös téma, tennivaló, Boni pedig visszavonhatatlan érdemeket szerzett a mamámnál azzal, hogy mindig jóízűen megette a főztjét. Sajna rengeteg volt a szúnyog, az esti csillagnéző körútunkat kvázi szkafanderben kellett megtennünk, olyan kár. Z. szerint őrült az, aki itt vesz hétvégi házikót (utalva a francia pasira) és a szüleimtől úgy köszönt el egyszer: Köszúnyok!

Budapesten általában a Margitszigetre jártunk, útbaesik, jó a játszótér, tetszik Boninak a zenélő szökőkút, a Palatinus meg zseniális olyankor, amikor az emberek dolgoznak és nincs tömeg. Voltunk kétszer a Bábszínházban, Z. is becsülettel végigülte mindkét előadást: a Hoppá, hoppá! című darab tök jó vizuális élményt nyújt, szép a díszlet, nagyon kifejezőek a bábok, a színészek jelmeze is szép volt, minden piros-fehérben. A Misi mókus vándorúton c. előadást viszont még az ősrégi filcbábokkal játszák, nekem kicsit csalódás volt emiatt, de a férjemnek pl. ez tetszett jobban. Boni azóta minden nap előadja a „Misi mókust”, teljesen más történettel és betétdalokkal, de asszem jól megértette a lényeget. Voltunk Gryllus Vilmos-koncerten is, amenynek a felén Boni diszkréten és udvariasan a fülembe súgta, hogy: UNOK! De mire végleg megunta volna, vége is lett, szóval nem volt baj. Érdekes, mert elvileg szereti az élő zenét, de ezek szerint nem ülve, messziről nézve.

Én egy barátnőmmel megnéztem a sokat dicsért Teljesen idegenek c. filmet. Úgy voltam vele az elején, hogy ami mindenkinek teszik, az nekem általában csalódás. Hát ez nem! Ez egy nagyon eltalált, pörgős, elgondolkodtató, vicces film volt a párkapcsolatokról. Azzal mentem haza, hogy ezt a férjemnek is látnia KELL, de képzeljétek, Franciaországban egyáltalán nem forgalmazzák, amit nem is értek, hiszen az ilyen színdarab típusú filmek nagyon is bejönnek a franciáknak, elég csak Florian Zeller vagy Yasmina Reza darabjaira, vagy a Prénom c. filmre gondolni.

Bloggerekkel is találkoztam: Violettel először, aki volt annyira jó fej, hogy miattam felvette a szuper zöld ruháját, amit egyszer a blogon ajánlott. Clarával másodszor, Ilonkával és Martine-nel többedszer találkoztunk, mindenkinek itt is köszönöm, hogy időt szakított rám! Tök jó érzés. Martine-nal ráadásul sikerült egy közös ismerősünkkel hármasban összejönni: ez pont az a típusú találkozás volt, amit ha az ember hetekig szervez, sem mindig ütődik nyélbe, de most valahogy a csillagok állása kedvezett és mindenki ráért!

Elinzéztem a nőgyógyász-ügyeimet (itt reménytelen), találtam egy új kozmetikust (akivel pár perces beszélgetés után közös ismerősre bukkantunk: na EZ számomra Budapest) és életemben először (remélem, utoljára), évek óta tartó halogatást követően, hosszan hezitálás után elmentem egy proktológushoz is... álljon itt erről mindössze ennyi, és feledje homály a részleteket...

Aztán majdnem vettünk egy lakást. Megnéztünk két régit, két teljesen más kerületben, mindkettő drága és ronda volt. Előzetes esettanulmányokat már egy éve végzek, jön a hírlevél rendszeresen, de a kiadni való kislakásokkal mindig ugyanaz a két baj van, márpedig ezeken nem tudok felülemelkedni, még ha nem is fogunk lakni benne: 1) az ablakok mindig ugyanarra az oldalra néznek, 2) a konyhán viszont nincs ablak. Én nem szeretnék ilyenben lakni, hogyan várjam el, hogy egy bérlőnek tessen? Aztán az utolsó előtti napon fölhívtam a velünk szemben épülő ház értékesítőjét, akivel bejártuk a 6 emeletes félkész ház lakásait. Nagyon érdekes volt, még soha nem láttam készülő épületet belülről. Természetesen rögtön meg akartam vásárolni mindegyik lakást (ablakos konyhák!), lelkendezve magyaráztam az előnyöket a férjemnek, aztán aludtunk rá egyet. Most ott tartunk, hogy szépek ezek az újak, de ki tudja, tényleg felépülnek-e?

Voltak azért negatívumok is a vakáció alatt: előfordult, hogy egymás agyára mentünk, a szüleim ismét be-beszólogattak, és hát Boninak eléggé fárasztó volt a sok program és a nagyváros. 17 órától már nagyon zaklatott volt, felpörgött, úgy viselkedett, mint valami kergebirka. De azért nagyon jó ez az életkor az ilyen programokhoz, meséltem is egy barátnőmnek, akinek a kamasz gyerekei már nem akarnak sehová se menni: ha Boninak azt mondtuk reggel, hogy állatkertbe megyünk, annak örült. Ha azt mondtuk, játszóterezünk, akkor meg annak. Egyszóval, sokszor volt olyan pillanat, hogy legszívesebben megállítottam volna az idő múlását, mert az ott-létünk szinte súrolta a „tökéletes” határát. Az időjárás miatt (végig nyárias időnk volt, azt sem tudtam, hová pakoltam a lakásban a pulcsikat és a zoknikat) olyan érzésem volt, hogy már a nyaralást töltjük ott – és ennek köszönhetően nem is szomorúan indultunk haza. Hiszen nem vége lett a nyárnak, mint amikor augusztusban szedjük a sátorfánkat, hanem épp, hogy most kezdődik!