Identitás (2.)

Mit jelent számomra, hogy francia vagyok?

Elsősorban papírt: útlevelet, személyit. Másodsorban egy felnőttfejjel hozott döntés eredményét. Már azt is én, szabadon választottam, hogy franciául tanuljak a gimiben. Éppen ezért francia állampolgárságomra baromira büszke vagyok: küzdöttem, tanultam, tettem érte. Noha nem volt éppen életcélom, de szerettem volna, és meglett.

Az én szerzett franciaságom azonban nem hasonlítható Boni vagy Z. született, inherens, magától értetődő franciaságához, legfőképp gondolom a nyelv miatt. Számomra a legnagyobb különbség az anya- és a tanult nyelv között az, hogy a tanult nyelven mindig érhetik az embert meglepetések: valami, amit félreért, nem jól ért, összekever, valami, amire nem emlékszik vissza. Hibázom: a névelőket keverem, rossz névmással utalok vissza valakire (te jó ég, hányszor!), nem vagyok elég árnyalt, vagy néha feleslegesen árnyalt vagyok. Gyakran túl sok energiát emészt fel, hogy érezzem a nyelvet. És akkor az akcentusról még nem is szóltam. A sajátomról, meg a máséról (akiről már mindenki levette a társaságban, hogy déli/belga/svájci, csak én nem). Nem mondom viszont, hogy nincsenek olyan kifejezések, amelyeket nem használok szívesebben franciául (pl. air de famille, ami valami olyasmit jelent, hogy két családtag úgy hasonlít egymásra, hogy nem igazán lehet megmondani, hogy konkrétan miben - udvarias franciák nem is vesznek górcső alá holmi orrokat és szemszínt -, csak az látszik, hogy családtagok)

Vállalok-e közösséget a franciákkal? Nem igazán. Olyan sokan vannak, olyan sokfélék. Szívesen olvasom az irodalmukat, érdekel a történelmük, de csak amolyan félig kívülállóként. Nem olyan kényelmetlen pozició ez egyébként: néha jobb a rálátása az embernek a történésekre, van összehasonlítási alapja, nem kell halál komolyan vennie vagy valamelyik oldalra pozicionália magát.

Van még két vetülete a francia identitásomnak: a hála és a biztonság. Hálás vagyok, hogy részévé válhattam ennek a nemzetnek; és bizony, az is megfordul a fejemben, hogy vannak olyan helyzetek az életben (nem kell messzire mennünk, se időben, se térben), amikor egy adott ország állampolgársága (konkrétan az útlevél) életet menthet.

Bevonulnék-e katonának, elmennék-e háborúba, feláldoznám-e az életemet hogy megvédjem a Franciaországot? Nem. (Sem)

Felvettem-e ún. francia tulajdonságokat, szokásokat? Szerintem a magyarokhoz képest sokkal jobban bízom a közintézményekben: orvosokban, kórházakban, munkahelyi hatalmasságokban, fogyasztóvédelemben stb. Évekkel ezelőtt egy magyar barátnőmmel utaztunk valahová Svájban. Ő vezetett, mikor egy banalizált autó mögöttünk feltette a szirénáját, elénk vágott, indexelt és kiírta: BITTE FOLGEN. Ennyit még én is tudok németül, hogy értsem: közúti ellenőrzésről volt szó. De mit csinált a megrémült és bepánikolt barátnőm? Teljes megdöbbenésemre megnyomta a gázpedált, megelőzte a rendőröket, és már húzta volna el a csíkot!

Szerintem a franciák hatására toleránsabbá váltam. Törekszem arra, hogy ha valamiről/valakiről nem tudok jót mondani, akkor inkább ne is szóljak semmit. Nem kell minden csatát megnyerni, minden vitába belemenni. Kiegyensúlyozott embernek legalábbis nem. Aki felemeli a hangját, udavriatlan, bántó, annak nincs igaza. Ilyenek. Tanulom.

Nem állok szóba senkivel külföldön csak azért, mert francia. (Bár a szüleim falujába beköltöző francia pasit leszólítottam, mert nem bírtam megállni; baromi kiváncsi voltam). Simán el tudom képzelni, hogy nem lakom Franciaországban életem végéig. Bár fontos helyszínek itt is vannak, többfelé is, ezek mégsem gyerekkorom díszletei. A napi híreket a francia rádióban követni, franciául beszélni: ezek azok a dolgok, amelyekről nem szívesen mondanék már le soha.