A mozdulatsor

Pár hónapja (éve?) beléptem azon idősödő dámák sorába, akik az évtizede hordott, rövidlátást korrigáló szemüvegükkel nem látnak jól KÖZELRE. Abban a keskeny, pár évre korlátozott idősávban élek, amikor a szemüvegemmel már nem tudok olvasni, bifokális lencsére viszont még nincs szükségem, mivel két egyszerű mozdulattal meg tudom oldani a problémát: vagy leveszem a szemüvegem vagy eltolom magamtól az olvasnivalót.

Hányszor láttam más nőket ilyen mozdulatokat tenni! És hányszor láttam ilyenkor az arcukon hirtelen átsuhanni a bosszúságot, már-már ingerültséget, sőt: a hitetlenkedést, hogy ami pár éve még olyan könnyedén ment (elolvasni egy címkét, beleolvasni egy könyvbe), az most már probléma.

És most én is ugyanilyen bosszús nő lettem. Bemegyek egy könyvesboltba, körülnézek, megtalálom a szépirodalmi kínálatot, odamegyek. Simán el tudom olvasni a regények címét. Viszont! Amikor a kezembe veszek egy-egy könyvet, hogy beleolvassak, homályba vésznek a sorok, és kiderül, hogy a rajtam lévő szemüveg tulajdonképpen akadály. Automatikus, ezerszer látott (másokon), ezerszer elvégzett (saját kezűleg) mozdulattal a fejem tetejére tolom a szemüveget, egyúttal közelebb húzom a könyvet, és olvasni kezdek. Arra csak később gondolok, hogy hogyan nézhetek is ki valójában, fejtetőre tolt szemüveggel, pillanatnyilag örülök, hogy látok. Elolvasom a vágyott részeket, becsukom a könyvet, fölemelem a fejem, körbepillantok – megint nem látok semmit. Hoppá, a szemüveg. Visszatolom az orromra. És ezt napjában százszor.

Ez a rutinszerű műveletsor jelképezi a legjobban ezt az egész elkerülhetetlen öregedést, aminek a jeleit mégis olyan meglepetten fogadja az ember. Ha tegyük fel, valaki az én koromban letagadhatna 10 évet (ez sajna nem én vagyok), ez a mozdulat mégis elárulná a valódi életkorát. A homlokára van írva (téve). Pár évig ezek a mozdulatok lesznek az ilyenkorú nők ismertetőjelei, aki se nem fiatalok már, de se nem vén nyanyák még – valahol a kettő között lebegünk, remélve, hogy a lehető legtovább kitolható az az idő, amíg még úgy-ahogy formában tudjuk tartani magunkat. De fiatalosnak ez a mozdulat, nos, semmiképp nem mondható.