Az idő, az ő múlása, meg az öregedés (századjára)

Fordítva nosztalgiázom: nem a múltbéli dolgok után vágyakozom, hanem az jár a fejemben, hogy mennyire fog hiányozni ez a mostani időszak. Most sok szempontból egyszerűen tökéletes az élet, gondolok itt pl. a munkára, az egészségre, de főleg persze arra, hogy naponta többször hozzámbújik egy ruganyos kisfiútest, elhalmoz puszikkal, ajándékokkal és olyan, de olyan aranyosan dumál, hogy alig győzöm megjegyezni és este fölírni. Persze mit sem ér a fölírás, mert hozzá kell képzelni a nagy barna szemeket, a göndör hajat, a komoly kis arcocskát, amit éppen magyaráz, vagy a színpadias gesztusokat, amikor bohóckodik. Látni, ahogy ügyesedik, fejlődik, okosodik – te jó ég, ez valami fantasztikus. És este, miután elaludt, bemenni hozzá, és összepuszilgatni a kis hörcsögpofiját, beleszagolni az izzadt fejébe, gyönyörködni benne, ahogy komolyan és békésen alszik: ez annyira megindító, érzelmileg annyira felkavaró, hogy másodszorra-harmadszorra már be sem megyek, csak elhaladok a szobája előtt; néha egyszerűen túl sok ez az embert megrohanó tömeges gyöngédség és ellágyulás. Nem fér el bennem ennyi boldogság!

Z. húgának van egy tök aranyos fényképe a három legnagyobb gyerekéről: a kislány jobbról-balról átkarolja a két ikerkisfiút (=két tojást). Többször is hallottam már Anne-t, hogy mit nem adna azért, ha visszamehetne az időben, és még egyszer megölelhetné a pici gyerekeit. Teljesen megértem; én is félve gondolok arra az időre, amikor már ciki lesz Boninak, ha elkísérem az iskolába. Vagy amikor hosszú szörös lába lesz, mély hangja, és fölfelé kell majd ránéznem. Ezért minden percet úgy élek meg, ahogy azok a Buddha jógik tanácsolják: ajándéknak. Kihasználom az időt. Raktározok. Nap mint nap felejthetetlen emlékekeket tartalékolok el, amelyek majd végigkísérnek az életemen. Ja, már a felét leéltem... szóval akkor az életem másik felén.

Kezdek máshogy tekinteni az idő múlására; Boni most 4,5 éves múlt, és gyakran annak örülök, hogy ezt is megérhettem. Ha a következő másfél évben nem üt be semmifée ménkü, akkor asszem sikerült egy szilárd és biztos gyerekkori bázist megterentenünk a számára. Múltkor mutattott valaki egy fotót a két éves unokájáról, amint a vigyorgó kisfiú az apja cipőjében áll. Jonatánról is kaptam nemrég ilyen képeket, hatalmas cipőkben bukdácsol. És annyira örülök, hogy ez nekem is megadatott: hogy az én telefonomban is vannak olyan képek két-három évvel ezelőttről, amikor Boni büszkén feszít a tornacipőmben. Úgy látszik, minden családnak megvannak ezek a fényképei, történetei mendemondái; mindenhol nagyjából ugyanaz játszódik le, nincs ebben semmi extra. Mégis, elmondhatatlanul hálás vagyok ennek a megbízható, hétköznapi boldogságnak. Volt idő, hogy azt hittem: soha nem dekorálják majd ki az irodámat ákombákom gyerekrajzok. Most még annak is örülök, amikor bizonyos helyeken úgy kell bemutatkoznom: Jó napot kívánok, én vagyok Bonhomme anyukája.

Aztán, mivel ez egy ilyen pozitív hangvételű poszt – de milyen is legyen, az évnek ebben a legjobb szakaszában, a tavaszi szüneten túl, de még a nyári vakáción innen, amikor még a nap is 22 óráig süt, legszívesebben még a kollégáimat is megölelném, és elmondanám nekik, hogy annyira jó, hogy veletek dolgozhatok – szóval néha beleképzelem magam a botanikus kert padjain üldögélő megkopott, szelíd öreg nénik helyébe, akiket a közeli idősek otthonából hoznak ki napozni és akik integetni szoktak az arra járó/bicikliző/rollerező gyerekeknek. Gyakran elfog azért még a félelem, hogy te jó ég, egyszer majd én fogok a padon ülni elgyötörten, esetleg magányosan, messziről nézve a cuki gyerekeket. Nem tudom magam odaképzelni. Miről fogunk beszélgetni?

De rájöttem, hogy én nem azokkal a nénikkel fogok egy padon ülni!! Én a húgommal, meg Petra barátnőmmel, meg az itt jelenlévő bloggerek egy részével lépek majd a hajlott korú dámák sorába! Nekünk meglesznek a közös beszédtémáink, cinkos összekacsintásaink, hasonló ismereteink, élményeink! Nem tudom, majd visszük a fotókat a gyerekeinkről, amint azok kétévesen felnőtt cipőt vettek föl, nekünk is ott fog virítani a Converse a reumás lábunkon, és mondogatjuk, hogy emlékszel, amikor még telefonnal fényképeztünk? és minden nap föl kellett tölteni, mert különben lemerült? Haha, micsoda idők voltak azok!