Pozitív gondolatok az öregedésről (sajnos nem az enyémek)

Már éppen mérsékelt javulást regisztráltam saját magamon, és kezdtem volna viszonylag jól érezni magam ilyen vénen. Úgy gondoltam, megtaláltam arra a kérdésre a választ, hogy mit kezjen magával egy 40-es nő: élvezze az életet! Idáig volt az alapozás, az építkezés, a beköltözés meg az összebútorozás, most lehet kifeküdni a teraszra és gyönyörködni a kilátásban addig, amíg össze nem dől a ház. Most még viszonylag egészségesen és viszonylag fiatalon lehet élvezni a tisztes civilizációs örömöket, azaz hogy tündéri kisfiam van, hogy nem hagyott el a férjem, hogy élvezem a részmunkaidőt a távmunkát a munkámat, hogy utazhatunk, hogy nem halnak sorra körülöttem az emberek, hogy nincs világvége-hangulatom egy októberi vasárnap délután, van viszont internet és Skype és mosogatógép és cideres csirkecomb. 

És akkor találkoztam egy tök szimpi blogolvasóval is (szia, NS!), méghozzá itt, a mi városunkban. Bonival egyidősek a cuki ikrei, jót beszélgettünk a játszótéri metsző szélben, mert az apuka volt annyira jófej, hogy kergette a gyerekeket (mármint az övéit – az enyém teljesen le volt lassulva). És akkor rájöttem, hogy ez a szimpi apuka, aki noha velem nem egyidős (de nem is huszonéves – asszem) engem végig magázott. Na és akkor megint hirtelen semmi kedvem nem lett negyvenes nőnek – néninek! – lenni! Viszlát nyugodalmas civilizációs örömök, hello midlife crisis! Hiába mondogatták utána a barátnőim, akiknek részletesen ecseteltem a megrázkódtatást, hogy ezek a franciák mind magázódnak, tehát a dolog nem számít, én azt mondom: 1) az elején letegeztem! De gáz nyanyának tetszhettem! és 2) egyidősek a gyerekeink!

Megtépázott önbecsülésemre a kövezkező beszélgetés sem hozott gyógyírt. P. mesélte, hogy hármas szülinapot ünnepeltek: a lányáét, az övét és az apósáét. A tortán ezért mind a három szám ott állt. Kérdésemet, hogy ő melyik számot (12, 40 vagy 67) választotta, költőinek gondoltam. Kiderült, hogy ő nem a 12-őt választaná - hogy tök jól elvan a negyvennel! Namármost nekem egyértelmű, hogy a fél karomat is odaadnám, ha megint gyerek lehetnék, mert még egy félkarú 12 éves előtt is ott áll az egész élet, a pálya- és párválasztás, a bulik, a barátságok, a rácsodálkozás a világra, a szép arcbőr, a feszes has és a halhatatlanság. P. viszont azt állítja, hogy 12 és 67 közül is inkább a 67-et választaná, mert az már azt jelenti, hogy felnevelte a gyerekeit háború és más katasztrófák nélkül.

Döbbenet! Rengeteg mindent másképp csinálék, ha újra 12 lehetnék, P. viszont nem (ez is döbbenet). Ha ugyanazt lehetne újraélni, ami megtörtént, még akkor is vállalnám az időutazást, mert annyira de annyira szívesen szülném meg újra Bonit, lennék megint egyetemista, olyan jó lenne végigsétálni a 80-as évek Budapestjén is, amikor már a levegőben volt a rendszerváltás és amikor még bármiből bármi lehetett.