Hat hét (és a mókuskerék)

Helyszín: a hálószoba, időpont: a hat hetes távollétünk majdnem minden egyes reggele.

Boni az ágyán csendben olvas vagy legózik, várja hogy felébredjek. Amikor kinyitom a szemem, rögtön odaugrik az ágyamhoz és elmondja: Jaj, én annyira szeretlek! Tudod, mennyire imádlak? A maximumnál is jobban!

***

Hat hetet voltunk távol a következő konfigurációban: öt hetet töltöttünk Magyarországon, én ebből kettőt dolgoztam, majd a hatodik hétre Z. húgáékhoz utaztunk Franciaországba (ott fotóztam a csacsit). Végig az a gondolat járt az eszemben, vajon miképpen tudnék én egy hasonlóan pihentető, ráérős, egyéves fizetés nélküli szabira elmenni. A magyarországi vakációzós hetek közé ékelt két munkás hét rádöbbentett arra, hogy mennyi mindenre nincs időm, amikor dolgozom: eleget sportolni, sokat olvasni, társasozni, és elsősorban Bonival lenni, amíg még ilyen cuki és aranyosakat mond, és igényli a közös időt. Kamaszgyerekes barátnőim nem győzték mondogatni, hogy addig ölelgessem és fotózzam, amíg hagyja! De hát mikor? Az említett két hét alatt megint nem volt semmire időm, este fáradtan és ingerülten ültem le a vacsihoz (amit szerencsére nem én főztem meg) (sőt, alig főztem hat hétig, mennyei volt).

Nem akarnék sültve-főve vele lenni; az úgy pont jó lenne, hogy amíg ő suliban van, én a magam örömére csinálnám a dolgaimat: megtanulnék jól sakkozni, leporolnám a némettudásomat, rádióműsorokat hallgatnék, az Arcanumban régi újságcikkeket böngésznék, zongoráznék, online Rummikuböznék, olyankor járnék usziba, amikor nincsenek sokan. A fennmaradó időben pedig türelmes lennék Bonihoz és a férjemhez. És kialudnám magam!

Egyébként az anyagiakat tekintve megtehetném, hogy egy évig ne dolgozzak, noha odáig még soha nem mentem el, hogy ténylegesen is utánanézzek az egészségbiztosításomnak (konkrétan: fizetné-e az állam a drága injekcióimat?). A munkahelyemen sem lenne akadálya, és egy év múlva talán ugyanebbe a poziba tudnék visszajönni. De akárhányszor végiggondolom az egészet, mindig oda lyukadok ki, hogy egy ilyen munkahelyről, ahol a munkakörülmények ideálisak, ahol a kollégáim szuperek, ahol a közvetlen főnököm okos és megértő, ahol tulajdonképpen tökre szeretek dolgozni, szóval hogy egy ilyen munkahelyről, ráadásul ebben a vírusos, kiszámíthatatlan világban irreális fényűzés lenne egy időre elmenni azzal a (korszellemnek adózó, egoista) felkiáltással, hogy nincs elég időm magamra.

Csak valahogy nagyon nyomaszt az az érzés, hogy már-már elkezdtem a nyugdíjat várni (pedig mindig azt hangoztattam, hogy nyugdíj után is szeretnék fordítani). És amikor nem a nyugdíjat várom, akkor néha egy kiadós náthában reménykedem. Tavasszal eléggé csalódott voltam, amikor semmelyik oltásnak sem lett semmilyen mellékhatása, pedig mind a kétszer abban reménykedtem, hogy legitim és előre tervezett módon, kvázi büntetlenül eltölthetnék egy egész napot az ágyban fekve. (Erre persze mindenkinek a logikus reakciója az volt, hogy vegyek ki egy nap szabit és fetrengjek úgy az ágyban. A számításból csak a bűntudat érzését hagyták ki; egészségesen henyélni nem ugyanaz).

Egyébként volt egy aranyos jelenet Magyarországon: minden nap 7-kor kezdtem el dolgozni a szüleimnél, míg Boni és az apja a másik házban aludtak vagy készülődtek. Reggel tudok a legjobban dolgozni, héttől tízig megállás nélkül nyomom általában, olyankor jönnek a legjobb gondolatok. Egyik nap tíz körül lementem pisilni, és a konyhába benézve a következő idilli zsánerkép tárult a szemem elé: a szüleim reggeliztek, nyugodtan, komótosan, a rádiót hallgatva, sonkát-paprikát-paradicsomot, kaláccsal, pirítós kenyérrel. Olyan bőkezűen bántak ők ott a drága idővel, azon a hétköznapi reggelen, ami azt sugallta: tengernyi áll belőle rendelkezésükre (én reggel épp, hogy csak sietve bekapok valamit). Megirigyeltem őket, nevetve odaszóltam: De jó dolgotok van! Míg mások odafönn doloznak!

A mamám válasza az volt: Édes lányom, dolgoztunk mi eleget egész életünkben. Szóval én most valahogy a kecskét és a káposztát is szeretném. Egyrészt nyugodt, kellemes, ráérős időt, másrészt nem akarok még hetvenéves sem lenni. Mindent szeretnék egyszerre. Másképpen fogalmazva: egy előrehozott nyugdíjas esztendőt szeretnék.

Aztán a legutolsó héten, egy kiránduláson, amire tulajdonképpen az erdei séta kifejezés illett a jobban, az utolsó fél órában Z. akkorát esett egy gyökérben, hogy a szemünk előtt gurult le több métert a lejtős bozótosba. Félelmetes volt, és percekig azt sem tudtuk, föl tud-e (valaha!) állni. Én még ekkora esést nem láttam. Azóta megjárta az ügyeletet, a saját dokiját, volt röntgenen, és annak ellenére, hogy még mindig nem nagyon tud járni, azt mondják, hogy szerencsésen megúszta.

Úgyhogy én vagyok most a férfi (is) a háznál, én csinálok szinte mindent, és a kérdés, hogy menjek-e egyéves fizetés nélküli szabira, szinte el is lett döntve: NEM, mert simán jöhetnek olyan idők, hogy kényszerből kell majd megtennem.