Újra hétfő

A mi életünk május tizenegy óta nem sokat változott: Boni továbbra is itthon van (három gyerek ment vissza a 23-ból!), én továbbra is félmunkaidőben dolgozom. Az első héten nem nagyon mentünk sehova, csak az autókat ellenőriztük (működnek-e egyáltalán két hónap állás után?).

Ha később vissza fogok gondolni erre az időszakra, amire emlékezni fogok, valszeg ez a gyönyörű, verőfényes tavaszi idő lesz, ami két hónapig velünk volt, vagy a skanzenszerű város, ahol olyan jó volt sétálni (már sajna nem az). És gondolom nem fogom elfelejteni, hogy ez volt az a két hónap, amikor semmire nem volt időnk.

Pedig nem tömegközlekedek, pedig félmunkaidőben dolgozom, pedig nem járunk vásárolni, pedig hatkor kelek hétköznaponként; mégis, gyakran csak este eszmélek rá, hogy ez vagy azt elfelejtettem kinyomtatni, hogy ennek vagy annak elfelejtettem válaszolni, hogy a ruha a mosogatógépben maradt, és hogy végülis semmi értelmeset nem játszottunk Bonival. Minden egyes nap reménytelen küzdelmet folytatunk az elvárásainkkal, és ha egy fél napig nem figyelünk oda, ha nem őrködünk kicsinyesen az órák múlására felett, máris halomban áll a mosni és főznivaló... Mert minél több az időnk, annál (ha nem is gazdálkodunk vele kevésbé jól, hanem) több mindnent szeretnénk belepasszírozni a napba (fotók válogatása! gardróbrendezés! gyerekszoba kiganajozása! valódi vajas kifli esztétikus kisütése!). Esténként minden nap leülünk Z-vel römizni, és minden nap összenézünk: már megint itt vagyunk, már megint eltelt 24 óra! Ijesztő, hogy amikor ennyire egyformák, mennyire gyorsan telnek a napok.

Írtam a múltkor, hogy ez a karantén ízelítőt adott abból, hogy milyen lesz majd, ha nyugdíjas leszek. A szüleimtől, akik vidéken élnek, és nem nagyon járnak be a városba, mindig is csodálkozva kérdezgettem, hogy de hát nem unatkoztok?? – most már értem, hogy miért felelték folyton azt, hogy hát nincs arra nekünk időnk! (ami viszont nem szinonimája a tartalmas időtöltésnek, sajnos)