Az elveszett paradicsom

Nem mondok újat azzal, ha azt állítom, hogy egy kisgyereknek nincs szüksége nagy dolgokra.

Gyerekkoromban nagyon szerettem a vakáció napjait az apai nagymamán budapesti telkén tölteni, ami valójában egy nagy gyümölcsöskert volt egy picike házikóval. Úgy is hívtuk: a Gyümölcsös. Busszal kellett menni, hegynek föl, a végállomásig. A végállomáson volt egy bódé, abban egy nő ült; neki az volt a feladata, hogy irányítsa a buszt, amikor az visszafordul – olyan szűkös volt ugyanis ott az út, hogy mindenképpen kellett egy integető-hadonászó ember, nehogy a busz a mélybe zuhanjon. Imádtam nézni a manővert! A busztól kb 10 perces séta (akkoriban az rengetegnek tűnt) vezetett a Gyümölcsöshöz, először földúton, majd a kertek alatt, kilógó tátikák és más virágok között. A kaput, ha a nagymamám otthon volt, nem zárták, nyikorogva-csikorogva nyílt. A házig vezető úton meg-megálltunk málnát szedni; átlógott a szomszéd Juli néni málnája is, abból ritkán ettünk, ugyanis a nagymamámé jobb fajta volt. Nem értettem, hogy miért ültet valaki a kevésbé finom fajtából?

A nagymamám háza olyan pici volt, hogy csak egy ágy, egy fotel és egy kiskonyha fért el benne. A nagyszüleim ezért felváltva aludtak ott. A teraszon zajlott az élet: ott ettünk, gyúrtuk a tésztát, fejtettük a borsót. Milyen jó is volt! Egy kis terasz, viaszosvászonnal borított asztallal, de maga volt a boldogság. A ház hátuljában volt a budi, mi persze a virágbokrok közé jártunk. Volt egy kis füves tisztás, hintaággyal, mennyi pöttyös könyvet olvastam ott végig! Szőlők; a nagypapám borászkodott. Meggyfa: nem szabadott rá fölmászni, ellenben a barackfákra igen. Slaggal locsoltuk egymást nagy melegben, néha elmentünk a kisközértbe nagymamámnak sörért. Juli néninek és neki olyan sörfogyasztási szokásai voltak, amit a mai napig nem láttam máshol: megvettek egy üveg Kőbányait kettőjüknek, kitöltöttek belőle egy-egy pohárral, majd az üveget a maradékkal gondosan visszadugaszolták, és berakták a hűtőbe!

Egyébként nem volt minden falusi-telkes nyaram ilyen idilli. Anyai nagymamámnál pl. teljesen máshogyan éreztem magam, kévésbé szerettem ott lenni. Elriasztott a kosz; undorodtam a küblitől, ami az ágy alatt állt, és amibe éjszaka pisilni kellett, dermedt kiváncsisággal figyeltem, ahogy a szomszéd néni kézzel kitekeri a tyúkok nyakát. Ott is jó volt, de idegen volt minden: a szagok, a szokások, az ételek, az emberek.

Aztán a rendszerváltás környékén a szüleim is megvették a dunakanyarbéli telküket, utána már oda jártunk ki. Először velük; előfordult az is, hogy föleveztünk, majd barátnőkkel, sátorral. Nem cipeltük már haza nagy kosarakban a Gyümölcsösből a sok epret, málnát, barackot, szőlőt, virágot – emlékszem, a nagypapám mindig olyan nehezen vitte a cuccot, hogy egyszer előre kellett szaladnom a buszhoz szólni a vezetőnek, hogy várja meg.

És mivel a nagyszüleim csak bérelték ezt a pici kertet, azt a jó fekvésű budai hegyoldalt bizony eladta a Tanács egy befektetőnek. Véget ért egy koszak, amikor nyugdíjas hobbikertészek jártak ki répát termeszteni és szőlőt kötözni egy olyan helyre, ami már akkor is aranyat ért, azóta gondolom luxus lakóparkok épültek a helyén. Sajnáltuk, persze, de akkor már mi gyerekek, kezdtünk fölnőni, a szüleim meg a Dunakanyarba jártak ki minden hétvégén. Csak mostanában gondoltam rá, hogy az idős nagyszüleimnek mekkora csapás lehetett, hogy hirtelen elvesztették a hétvégi kis kertjüket. Arra konkrétan emlékszem, hogy nagypapám dühösen fenyegetőzött, hogy kivágja az összes gyümölcsfát, ha át kell adnia a bérleti jogot. Szegény, úgyis tudta, hogy ledózerolják az egészet, kit érdekelt az a pár szem cseresznye.

Úgyhogy ez az elveszett paradicsom, ami végülis csak egy kis ablaktalan bódéból állt – terasszal, aszallal, esővizes hordókkal, felfutó indákkal – már a múlté, csak az emlékeimben él. Ami lehet, hogy jobb is, utólag minden régi helyszín, díszlet, olyan kicsi, olyan kopot!

Azért írom mindezt le, mert az utolsó tengerparti esténken, bokáig gázolva a sós vízben, elkezdett hiányozni a Duna. Tök fura, hogy a tengerparton nem éreztem a víz illatát, semmi sós víz, meg jód. Aztán hazafelé, az egyik autópályás pihenőhely mellett megláttam egy erdőt, és felsóhajtottam: tök jó volt a tenger persze, de én igazából a fákat szeretem. Mikor először mentünk ki a szüleimhez vidékre, Z. megkérdezte: Na, hol jobb, itt, vagy a tengerparton?

Boni rávágta, hogy a tengerparton. Én tök őszintèn magamba néztem, és megállapítottam, hogy a divatos fürdővárossal szemben én bizony jobban szeretem a Dunakanyart!