We had joy, we had fun... we had seasons in the sun...

Jaj istenem, Z. egyik öccse meg fog halni. Muszáj írnom ezekről az eseményekről, amelyek átszőtték az elmúlt heteinket. Még Budapesten voltunk, telefonáltak, hogy nagyon rosszul van, az áttétek mindenhová eljutottak, a kemó nem működik, abbahagyták, nem műtik, hazaküldték. Pedig másfél éve úgy tudjuk, hogy leküzdi, túléli, szerencsére időben. Egy olyan pasiról van szó, aki mindig vidám, jókedvű, optimista, szimpi – most vagy ő volt túlságosan bizakodó, vagy direkt nem mondta el az igazságot, nem tudom. Soha a másfél év alatt nem volt arról szó, hogy ebbe belehalhat. Küzdött, járt kezelésekre, jól viselte azokat, vidáman számolt be még a negatív fejleményekről is, én biztos voltam benne, és nagyon reméltem is, hogy ha valaki, hát ő megússza.

Aztán amikor már visszajöttünk Franciaországba, kaptunk egy újabb telefonhívást, hogy nagyon rosszul van, éjjel bevitték a kórházba. Z. autóba ült, és noha vendégeket vártunk hétvégére (végül lemondtuk őket), azt mondta, nem meri megkockáztatni, hogy ne azonnal menjen, mert még a végén túl későn érkezik.

És most egy ilyen furcsa helyzetben lebeg mindenki. Állítólag felesleges reménykedni. A szót, hogy meg fog halni, senki nem mondja ki, de rokonok zarándokolnak Normandiába, hogy elbúcsúzzanak tőle. Még él, de már kezdünk múlt időben gondolni rá. Kénytelen az ember a temetést is valamilyen úton-módon beleszőni az elkövetkező hetek planningjébe – borzalom! De hát az ember már csak ilyen racionális lény, szabit kell kivenni, időpontokat lemondani, mittudomén.

Annyira szimpatikus pasi, tényleg. A hét testvérből az első, aki elmegy. Egy egészséges ember, akit megtámadott a rák, pedig járt szűrővizsgálatokra, nem dohányzott. Még lehetett volna jó 20 éve, hogy lássa az unokáit, csináljon egy csomó mindent. Nincsenek fájdalmai. Most. Már! Mert az ő élete a fájdalmakról szólt: valami családi gerincbetegség miatt állandóan fájt a háta, többször műtötték, bicegve járt, a cipőjét pl. csak nehezen húzta le, úgyhogy ő még vendégségben is cipőben maradt. Én, aki a reumám miatt jól ismerem sajna a testi fájdalmakat, csak bámultam mindig, hogyan tudja ilyen vidáman, félvállról venni a betegségét. Én, ha épp krízisem van, ingerült és undok vagyok, ő jó kedvű maradt mindig.

Boninak nem mondunk semmit, szerencsére eddig nem kérdezett. Tudjátok, nálunk a halál tabu, többször is sírórohamai lettek, azóta nem beszélünk róla. Illetve csak annyit mond gyakran, hogy majd bevesszük az örök életet garantáló gyógyszert, és nem halunk meg (bólogatok). A múltkor a játszótéren mesélte egy apuka, hogy a kisfia (6 éves) pszichológushoz jár, mert nem bírja feldolgozni a halált. De hát, döbbentem meg, mit tud ezzel kezdeni egy pszichológus?? A halál borzalmas, rettenetes, elkeserítő... nem pszichológushoz kellene járni, hanem TEMPLOMBA! Na ott, ott vannak válaszok... de egy pszichológusnál?!

És tegnap, miközben énekeltem az altatódalt (Erdő mélyén estvéledtem), Boni századszorra is megkérdezte, hogy mit jelent az, hogy „jói Stenem”. Kilencvenkilenc alkalommal azt mondtam, hogy kérdezze meg Anne-t. Tegnap viszont valahogy lemondóan azt válaszoltam (még én is jól meglepődtem), hogy az Isten az, aki minket megteremtett. Na nem mintha elkezdtem volna hinni bármiféle felsőbbrendű és mindenható erőben, de már elegem volt ugyanarra a kérdésre mindig ugyanazt válaszolni. De te jó ég, milyen szuper lehet ezt komolyan elhinni, és mennyivel egyszerűbb lehet így gyereket nevelni; most folyton azon töröm a fejem, hogy honnan vannak a bolygók, a hullócsillagok, miért hullámzik a tenger, miért vannak szúnyogok, miért szőrös a kutya és miért nem tud úszni a bárány stb., stb. Ellenben egy ilyen aduász kártyával mindenre megoldás és válasz az, hogy mert Isten így teremtette! Jaj, de sajnálom, hogy ateistaként nem nevelhetek Boniból hívő embert.