A lakásnemvásárlás kapcsán megismert férfiúk

Volt először is ez az Ördögfióka László, akit persze nem így hívtak, de nagyon hasonló volt a neve. Az ingatlanosok összes sztereotípiáját megtestesítette, azaz a szeme sem állt jól, és egy szavát sem hittem el. E-mailekre nem nagyon válaszolgatott, jobban szerette a telefonhívásokat, én viszont nem tudok Boni mellett bármikor telefonálni (beledumál). Akadozott hát a kommunikáció. Májusban találkoztunk először, akkor végigmutogatta az épülő ház lakásait (szinte mindegyik eladó volt még), most júliusban a jobb lakások már elkeltek, kivéve a legfölső emeleti Álomlakást (hatalmas ablakok, gyönyörű kilátás, terasz, két szoba), amire rögtön szemet is vetettünk.

Minden nap felmentem megnézni, fölvittem a mamámat is, egy barátnőm is eljött. Érdekes, de az ellen sem volt kifogásuk a munkásembereknek, hogy Bonit is fölvigyük, noha életveszélyes helyzetek sora fogadott ott minket (csúszós lépcsőház, liftakna, egymásra halmozott itong-téglák stb.). Nagyon erősen fogtuk a kezét. Mivel a ház velünk szemben épül, naponta összefutottam az építésvezetővel, aki kiköpött Kepes András volt (fiatalon): meleg barna szemek, szimpatikus arc, az ember úgy érezte, bármit megvenne tőle, ugyanakkor mindketten tudjuk Z-vel, hogy a fizimiska nem jelent semmit. Jól emlékeztünk még a Terror Háza legutolsó termére, ahol jobboldalt vannak az áldozatok, baloldalt pedig a hóhérok fotói. Szimpi és jóképű, valamint rosszarcú emberek mindkét oldalon ugyanolyan arányban szerepeltek.

Egyszer láttam az építtettő vállalkozót is, ő viszont Putyinra emlékeztetett: rám se pillantva szált vissza a klímás, fekete autójába. Nehéz ilyenkor a fent említett elvet alkalmazni, azaz hogy a külső megjelenés nem számít. Mégiscsak egy unszimpi vállalkozót láttam, aki üzletel, seftel, adótcsal, átvág, eltűnik, adott esetben pedig csődbe megy – gondoltam. Kár, hogy az ilyen üzletemberek kezében vannak a szép panorámájú lakások, amelyekről racionálisan nem, csak emocionálisan lehet döntést hozni (azaz egy pillanat alatt beleszerettem, még ha csak befektetésnek akartuk is venni, kiadásra, azzal a hátsó gondolattal ugyanakkor, hogy Boni Budapesten jár majd egyetemre).

Kellett egy műszaki ellenőr. Riasztottam mindenkit a rokonságban, baráti körben, napokig vártam egy e-mailre, óránként hívtam egy megadott számot, míg a végén könyörögnöm kellett egy Úriembernek (pedig nem vagyok az a könyörgős típus) (főleg nem pasikkal!), aki annak ellenére elvállalta, hogy már nem dolgozik műszaki ellenőrként.

És végül volt az Ügyvéd, egy tök korrekt és határozott fazon, aki azzal kezdte az egy órás konzultációt, hogy ő bizony bele nem menne egy ilyen újépítésű lakás vásárlásába, Magyarországon ugyanis mindig van ebben kockázat. (Szemben Franciaországgal, ahol Z. szerint nincs, mert bankok vagy biztosítók védik a magánszemélyeket). Mari barátnőm, aki elkísért az ügyvédhez, és akivel szuperul meg tudtuk utána beszélni az egészet, teljesen elhűlt azon, hogy az Ügyvéd magánvéleményt jelent ki a konzultáció első percében. A helyzetet végiggondolva én ugyanakkor arra jutottam, hogy csak örülök a véleményeknek, hiszen hetekig mindenkit csak azzal nyúztunk, hogy segítsen eldönteni: megvegyük-e a 8. kerületben, velünk szemben épülő kis társasház legfelső emeletén épülő, félkész lakást egy olyan pillanatban, amikor a forint-euró árfolyam és az áfatörvény nekünk kedvez, viszont rengeteg ház épül mindenfelé, és a lakásárak emelkednek? Pro- és kontralistákat írtunk, rengetegszer átbeszéltük, törtük a fejünket a jó vétel vs. rizikó kettősén, és végülis arra jutottunk, hogy nem, nem merünk belevágni ilyen balkáni viszonyok mellett. Erősebb idegrenszerre, több elherdálandó pénzre lenne ehhez szükség.