Karácsonyi dekoráció

(Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok!)

Számolunk

T: - Egy, kettő, három, néééégy.... öööt....
Z: - Hat, hét...
T: - Azt már beleszámoltad!
Z: - Jó, akkor öt, hat, hét... Fordítsd meg!
T: - Nyolc...
Z: - Ez pici, ez nem számít.
T: - Akkor számoljuk külön a kicsiket és a nagyokat!
Z: - Oké. Kezdjük előlről. Egy, kettő.... Mutasd a hátát!
T: - Három, négy...
Z: - Na ez szerintem tényleg pókcsípés, ne számoljuk!
T: - Öt, hat...ez már volt?
Z: - Nem. Hét, nyolc...itt a karján kilenc...
B: - Mama! Mama!
T: - Édes vagy Totókám, de azt nem kell beleszámolni, az a cicid! Hihihi!
Z: - Tíz. Összesen tíz nagy.
T: - Hát nem tudom. Szerinted akkor ez az?!

Kitaláljátok, mit számolunk ilyen szakszerűen két nappal Szenteste előtt? Amikor 3 gyereket és 5 felnőttet várunk vendégségbe, több napra, köztük egy terhes nőt?

Hogy mik vannak!

Playmobil JÁSZOL!

Egy control freak rendszergazda panaszai

Már megint túlbonyolítom az életem! Itt az idő, hogy őszintén bevalljam, mi az egyik legnehezebb dolog egy kisgyerekkel. Az az igazság, hogy kicsit több mint két év után kijelenthetem: nem BÍROK lépést tartani a felhalmozódó fotókkal és videókkal. Kellene valami átlátható és megvalósítható rendszer, valami kapaszkodó, hogy tudjam: mi hol van.

Az elején a fényképezőgépemmel fotóztam és videóztam, de aztán Z. vett egy kamerát. Olyan hiperszuper készülék, hogy hetekbe telt, míg megtanultam a működését - tudjátok, egy egész könyvnyi útmutatót adtak hozzá, meg két CD-t... kicsit kétségbeestem, amikor kibontottam a csomagot a karácsonyfa alatt egy két hónapos babával a kezemben. Egyébként olyan csúcsminőségű filmeket készít, hogy sajnos egyetlen ingyenes szerkesztőprogram sem tudja vágni a filmeket - amelyek azóta is ott sorakoznak a Videók mappában, arra várva, hogy egyszer (mikor?) nekiüljek áttanulmányozni a kérdést, hogy mivel és hogyan érdemes feldolgozni azt a RENGETEG órányi anyagot, amit arról készítettem, hogy Boni kinyújtja a karját a majomért, megfogja a majmot, magához húzza a majmot – mindezt előlről, profilból (jobbról ÉS balról), délelőtt, délután, este... Hiába, hosszú volt az a másfél éves szülői szabi: többször is előfordult, hogy lefilmeztem egy egész öltöztetési-vetkőztetési vagy fürdetési ceremóniát!

Ma már sajnos – amikor pedig sokkal-sokkal élvezhetőbbet és aranyosabbakat produkál holmi majmok megfogásánál (ami akkor a non plus ultrának tűnt cukiságból), szóval ma már sajnos nem nagyon lehet őt filmezni, mert az én kis majmom rögtön odarohan, hogy megnézze rajta saját magát. Ennek ellenére készülnek róla videók, de leginkább telefonnal és iPaddal – és akkor el is érkeztünk a probléma lényegéhez.

Mert összesen hat darab eszközzel szoktuk filmezni-fotózni (telefonok, iPad, kamera, fényképezőgép), amelyeket ide-oda töltünk le. És a Felhő, na, az egy homály számomra. Valahogy mégis sikerült megcsinálnom, hogy minden egyetlen helyre mentődjön le, viszont vannak olyan fotók, amelyeket ugyanazzal a számmal tart nyilván, és másolásnál az egyik mindig törlődik – erre nemrég jöttem rá.

A valódi probléma az, hogy hol tartsuk ezt az egész mindenséget? (több, mint 300 GB-ról van szó) A számítógép haldoklik, nem biztonságos, tehát: külső tárolón. Úgyhogy a mostani, teljesen kusza és minden tudományos alapot nélkülöző módszerem az, hogy két külső tárolóra mentem le az összes fájlt meg a válogatást – ez utóbbi ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy élvezni is tudjuk a digitális technológia előnyeit, ne csak halmozzuk a különböző szögből készített fotókat. Az, hogy mikor és hová mentem el a fájlokat, kezd teljesen követhetetlenné válni. Akkor még szoktam érteni, amikor létrehozok mappákat meg dossziékat olyan névvel, hogy Végleges, Utolsó verzió, Legutolsó, LEGutolsó, Teljes, Összes1 meg Összes2, de pár hónapra rá általában fogalmam sincs, hogy mi hol található, rámentettem-e egy régi (teljes) dossziéra egy újat (komplettet)?!

Modern idők

Annyira hálásan gondolok azokra, akik föltalálták, kikisérletezték és kifejlesztették:

- a krémet a hidegtől kicsípett arcbőrre és szájra

- a másik krémet a kemény víztől kipöttyösödött bőrre

- a harmadik krémet a piros popóra

- a fertőtlenítő szert a szinte vérző popóra

- az antibiotikumot a középfülgyulladásra

- a paracetamolt a lázra

- a Neurofent a még magasabb lázra

- a kénes orcseppet a náthára

- a cseppeket a hasmenésre

- a laktózmentes tejet szintén a hasmenésre

Sőt, azért is hálás vagyok, hogy van fűtésünk, folyó vizünk (hideg ÉS meleg), elég kajánk, meleg ruhánk, és hogy bármikor fogad a gyerekorvos, hogy telefonon is tanácsot lehet kérni stb. , stb. Mert mit csinálnánk egy barlangban a tűz mellett éjszaka, egy magából kikeltve üvöltő, tűzforró gyerekkel, amikor így is halálra rémülünk?!

Fordítók egymás között

- Én ilyen körülmények között nem tudok dolgozni! Képzeld, label-eket kell fordítanom, de hiába keresek rájuk konkordanciával, nincs semmi találat. Pedig sokadik verzió!
- Nem mondod. Hívtad már a Helpdesket?
- Igen, de azt mondják, nem bug, hanem ez egy Studio-feature. Készítettem copy-t is a doksiból, megnéztem a fájl alatt a ref doc-okat, lecsekkoltam az összes ongoing task-ot, megnéztem a Note-ot, ráklikkeltem a tag-ekre, összehasonlítottam a template-eket, regisztráltam a IATE-be, de semmi. Klári bezzeg sick leave-en van, vagy training-en...
- Ja tudom, asszem a meetingen erről volt már szó...korrigáltad az interfészt?
- Ja nem, megpróbálom. És most jut eszembe, megnéztem a múltkori doksinkat. Sok minden nem kollokál, úgy érzem. És túl sokszor szerepel az internet szó, szerintem zavaró...  javaslom a világhálót. Szép, ősi magyar kifejezés, mit gondolsz?
- ...

Lakásunk ékessége

Nem egy, nem kettő, nem három, hanem... röpke nyolc hónap kellett hozzá, hogy büszkén kijelenthessem: kész van! Fel lett fúrva a falra...

a fogas!

Hurrá! Ezentúl nem kell sem nekünk, sem a vendégeknek széktámlákra tornyozni a kabátot-sapkát-sálat, elinduláskor onnan nehézkesen előbányászni, a közben leesett ruhadarabokat újra felpakolni. Vége a táskák szekrényekbe dugdosásának, hogy Boni ne kotorásszon bennük.

Ha ilyen jól haladunk, érzem én, hogy talán egyszer még karnisunk és függönyünk is lesz...!

Zene

Míg a régi zeneiskolába jártam, eszembe sem jutott, hogy a szolfézst meg a gitárt máshogy is lehetne tanítani. Pedig milyen logikus, hiszen a nyelveket sem tanítják egyféleképpen, sok módszer, könyv, hozzáállás stb. létezik. És a zene is egyfajta nyelv, végülis.

Szeptemberben beiratkoztam a helyi zeneiskolába, és ott tapasztaltam meg először, hogy bassszus teljesen máshogy is lehet zenét tanulni/tanítani. Nem tudom, melyik a jobb, nekem mindkét módszer tetszik (talán a mostani zenesuli keményebb), de tény, hogy teljesen más.

Itt állandóan énekelni kell. Amott csak kórusban énekeltünk néha-néha, szolfézson. A mostani gitártanárom meg simán dalra fakad bármikor, sőt, engem is énekeltet, azt feltételezvén, hogy bármit ki tudok énekelni (nem!). Emellett pedig az az elve, hogy egy adott darab megtanulásához először csak a mély hangokat kell lejátszani (azt, amelyeket a hüvelykujjal kell pengetni), azokat memorizáni, és utána jönnek a magasak. Újdonság volt az is, hogy akkordokat is játszunk.

Szolfézsról egyszer hiányoztam 3 egymás követő héten, erre felhívtak: hol vagyok. A tanárnő elmondta, hogy itt nincs olyan, hogy valaki ennyit hiányzik, ő nem tud engem felzárkóztatni, mert itt kéremszépen az órai munkában mindenki részt vesz. A régi tanárnőm mindig azt kérdezte, hogy kinek lenne esetleg kedve eltapsolni ezt meg ezt a ritmust, itt meg felszólítanak: Tamko, énekelje el a következő hangsort! (az első rémület után felocsúdtam, azóta bármikor éneklek nekik. Szerencsére Bonival sokat kell gyakorolni!)

Egyébként ez a szolfézs egyszerűen lenyűgöző. Hogy lehet, hogy az ilyen elvont, láthatatlan dolgok, mint a hangok leírására létrehoztak egy olyan rendszert, amely képes visszaadni egy szimfonikus zenekar bármelyik hangszeréből kicsiholt akármilyen hangot? Vagy akár csak egy elkornyikált bocibocitarkát? Egy olyan rendszert, amelyet évszázadokon át ugyanúgy használ mindenki. Kodály-módszer ide vagy oda, én most szembesülök a szolfézs szépségeivel – igaz, én eddig soha, sehol nem találkoztam a diatonikus hangnemekkel és azzal, hogy ezek annyira logikusak, mintha matekról lenne szó.

És utána

Ezen a héten olyan erős ingerek értek és annyi minden történt, hogy hetekig eltart majd, míg mindent megemésztek. Lássuk csak: vezettem kétszer 300 km-t egy rossz kocsival. Kávéztam és karácsonyról meg gyerekkori emlékekről csererésztem egy olyan kolléganőmmel, akivel kölcsönösen nem kedveljük egymást, és hat éve, amióta napi munkakapcsolatban vagyunk, csak párszor találkoztunk személyesen. Láttam egy gyönyörű lakást, és abban a Világ Legszebb Íróasztalát (nincsenek rá szavak). Elhűltem azon, hogy Bella barátnőm pasija nem szeretné, hogy Bella magyarul beszéljen a születendő gyerekükhöz, és még jobban elhűltem azon, hogy Bella kezd ebbe belenyugodni. Két éve nem látott ismerős azt állította, hogy nem ismert meg.

Nem is tudom, hol kezdjem.. (azt viszont tudom, hogy hová szeretnék kilyukadni!) Az történt, hogy a hétből két napot Brüsszelben dolgoztam. Most mentem vissza először és munkát, adminisztratív teendőket és egy koncertet sűrítettem be a két napba.

Koncert: mikor októberben megvettem a jegyeket, még szó sem volt párizsi merényletről vagy brüsszeli kijárási tilalomról. Innen, a vidéki kisvárosunkból mindez olyan rémisztően hangzik, hogy komolyan féltem oda menni. Hiába hangoztatja mindenki, hogy az élet megy tovább meg hogy nem szabad félelemben élni stb. én majdnem lemondtam az utat. Szerencsére a barátnőmet keményebb fából faragták, és az az érdekes, hogy a koncerten magán (sőt, Brüsszelbe érve) már én sem féltem egyáltalán.

Indulás előtt azért belegondoltam, mi lesz Bonival, ha én mondjuk meg találok halni. Életemben először kétségbe estem a halál gondolatán. Már régóta tervezem, hogy életbiztosítást kötök, és készítek két borítékot: az egyiket Boninak (ha felnő) a másikat pedig annak a valakinek, aki Bonit felneveli. Ebben megadom az összes folyó – főleg pénz- és informatikával kapcsolatos – ügyeimet, a jelszavakat és egy rövid elutasítást arról, hogy mit szeretnék halálom után (pl. hogy Boni megtanuljon magyarul és ne adják el a pesti lakásomat). Sajnos ebből még semmit sem valósítottam meg. Amit eddig elintéztem: egy végrendelet, közjegyzőnél letétbe helyezve, arra az esetre, ha Z-vel együtt halunk meg. Ilyenkor, mivel neki van három másik gyereke, a magyar jog szerint állítólag előfordulhat, hogy a három gyerek a lakásom felét megkaphatja és nem Boni örökölné a teljes lakást – ezért volt szükség jogi lépésekre.

Arról már beszélgettünk, hogy mi legyen, ha egyszerre halunk meg és Boni árva marad. Beszélgettünk, de dűlőre nem nagyon jutottunk, illetve kizárásos alapon Z. egyik unokaöccsére esett a választásunk. Őket viszont még nem kérdeztük meg, ami jól illusztrálja azt, hogy egyikőnk sem volt a választással tökéletesen megelégedve. Most viszont, hogy a húgom terhes és lassítani fog az életvitelén, meg úgy egyáltalán: gyerekkompatibilissé teszi magát,  a kérdés asszem el van döntve. Személy szerint én már csak arra várok, hogy megismerjem a pasiját (ő is Bonit) és akkor szerintem hivatalossá is tehetjük a dolgot (ha ők beleegyeznek). Iszonyú nagy megkönnyebbülés lesz.

És azoktól, akik nem csak engem ismernek személyesen, hanem egyik-másik családtagomat is (Librarycat, Martine) ünnepélyesen azt szeretném kérni, hogy szóljanak a családnak a blog létezéséről...

Feltűnés nélkül

Előfordul, hogy sok készpénzt kell magammal vinnem valahová. Ilyenkor próbálok a lehető legtermészetesebben viselkedni, hogy ne látszódjon rajtam, attól félek: kirabolnak.

Biztosan sikerül ügyesen átvernem az összes potenciális zsebtolvajt!

Játékok

Hú, de hosszúak tudnak lenni azok a napok, amikor nem tudunk kimenni. Egyrészt Boni a korából adódóan mindennel tud még játszani, másrészt, pont a kora miatt még nem köti le sokáig semmi. Előfordul, hogy egy nap alatt az összes játékot végigjátszuk akár kétszer is. Játék neki a mosógép beindítása, a lábosokkal csörömpölés, játék a kulacsból vízivás. Újra divatba jött a kulcsozás (ké, ké! = clé franciául), a pelenkák ide-oda pakolása stb. stb. Ezeken túlmenően van pár olyan tevékenység, amit nagyon szeret csinálni, játékkal vagy anélkül.

1) Az összes megvásárolt játék közül ez az ábécés kirakó az abszolút favorit. Annyira szereti, hogy valszeg újra megvesszük, mert pár betű végleg és nyomtalanul eltűnt. Ez az, ami a legtovább leköti őt egyedül. Boni egyébként az időnek csak kb. 5%-ban játszik magában (hajajjjj), azt is leginkább ezzel. Csodálkozom is, amikor az örökké rohangáló kisfiú leül, és szépen, akkurátusan beteszi a betűket a helyükre, napjában többször.

2) A másik nagy kedvencet kaptuk, én még a létezéséről sem tudtam. Ez egy Duplo, a kerekek és az aljzat egybe van építve, erre teheti rá a gyerek az elemeket. Számtalan autót, traktort, vonatot stb. lehet így kirakni, majd egymással őket megversenyeztetni (a dobozban összesen három különálló aljzat van). Vagy az összes elemet egyetlen aljzatra fölépíteni és kipróbálni, tud-e így gurulni.

3) Ami a könyveket illeti, szűk az a metszet, ami neki is és nekem is tetszik. Ami úgy-ahogy leköti, az az Annipanni, mesélj nekem! és a Boribon autózik. Egész cuki ez a kis mackó, eddig nem ismertem. Z. egy francia mackós sorozatot szokott neki olvasni (Petit ours brun), na az a maci szerintem rondább. A lényeg Boninál egyébként az, hogy legyen a könyvben autó, akkor már sokkal könnyebb eladni neki bármit. Szereti még a Pipp és Polliból a Pipp rollerezik c. részt. Szokta nézegetni a Meseboltot is, a Vidám mesék sajnos teljesen kiesett a pixisből. A francia mesekönyvek egyébként zseniálisak. A kedvencem (és Boni is szereti) a Kididoc-sorozat (képen), amely több korosztályhoz (1–3; 2–4; 4–6 évesek) szóló interaktív, egy-egy témakört átfogó könyvek sorozata. Legszívesebben az összeset megvenném. Az 1–3 évesek számára olyan témákat dolgoztak fel, mint: színek, formák, járművek, testrészek, a kert, a Télapó, az erdő, az éjszaka stb. Pár oldal csak, pont elég az ilyen kicsiknek. Azt nem mondom, hogy elnyűhetetlen, de vastag a papírja, és minden oldalon van egy mozgatható, forgatható elem. Az utolsó oldalon megjelenik a könyvben szereplő összes tárgy, lehet ismételgetni a megtanult szavakat.

4) Nem kell hozzá sok minden, de imádja: a firkálgatást. Szól, hogy tóóó, papííííí (toll, papír), és már rakom is be az etetőszékbe, hogy rajzolgasson. Ügyesen húz (girbegurga) vonalakat, és pöttyöz. Sajnos csak golyóstollal hajlandó, olyannal, ami még az asztalról sem jön le, és halálra rémiszt, amikor hadonászik vele. A gyerekeknek szánt lemosható filctollakról hallani sem akar. Tök jó még ez a vízzel tölthető ceruza (képen), amivel a hozzá kapható anyagra lehet rajzolni, és máshol nem hagy nyomot. Nagy sláger még a matrica, olyannyira, hogy különleges alkalmakra tartogatjuk (utazás, orvosi rendelő), mert azzal egy fél (!!!) órára is le lehet foglalni. Ide-oda ragasztgatja, ha itthon matricázik, akkor még harmadnap is találunk belőle a papucsokon, könyveken, szőnyeg alatt.

5) Aztán ehhez már tényleg nem kell semmi: a futkározás. A folyosónk kb. 7-10 méter, ez a kifutópálya, onnan egyenesen az ágya mellett lévő matracra érkezik, ahol én ülök. Elkapom, hátra dőlök, a magasba emelem, csiklandozom, ő sikoltozik és nevetgél, majd fejjel előre leteszem. Van egy olyan gyanúm, hogy utána még bírkózni is szeretne... (én nem).

6) Az első évéből csináltam egy 120 fényképből, a másodikból egy 100 képből álló válogatást: ezeket az albumokat mindketten imádjuk nézegetni (otó, otó! - kéri (fotó)). Az is tök jó ebben, hogy így talán nem felejti el a ritkán látott családtagok arcát és életünk különböző színtereit. Tulajdonképpen mesekönyvként használjuk, amelynek ő a főszereplője (Manóboni - mondja saját magára, iszonyú cuki cérnahangon. Nem tudom honnan vette, sohasem hívom így).

Ami (egyelőre) nem vált be: garázs, nyomda, lábbal hajtható kerekes szerkezet, talicska, játékkonyha, az együtt sütés. Tervbe van véve még, hogy veszek egy diavetítőt. Nektek mi vált be kétévesetekkel?

Minden pénzt megér

Az otthonról, pizsamában intézhető, házhoz szállítós online NAGYBEVÁSÁRLÁS!

A munkámról

Lehet, hogy ellustultam, meg közönyössé váltam, de én így 40 körül egyáltalán nem akarok szakmát váltani. Mert úgy figyeltem meg, hogy ebben a korban szeretnek az emberek valami újba fogni: a természetgyógyászatot, a coach-ingot, a fotózást stb. már olyan magas szinten űzik, hogy abból már megélhetést vagy legalábbis mellék-keresetet is szeretnének kovácsolni maguknak. Ekkor vágnak bele az emberek másod- meg harmaddiplomába, és álmodoznak arról, hogy a hobbijukat a szakmájukká teszik.

Pár éve még én is azt mondtam volna, mint a kollégáim többsége, hogy nem szeretnék fordítóként megöregedni nyugdíjba vonulni. Most meg már úgy képzelem, hogy a fennmaradó 25 (?) évet simán lehúzom ugyanitt. Oké, egyrészt fogalmam sincs, mi mást tudnék csinálni ugyanilyen színvonalon és ugyanilyen jó körülmények között, de nem is ez a lényeg: hanem hogy megszerettem a munkámat!

Ilyen csak az első két évben volt, akkor voltam ennyire motivált, mint most. Kihívásnak tekintek minden egyes anyagot, és komolyan örömmel ülök le reggel (sőt, még ebéd után is) a gép elé. Rájöttem, hogy iszonyú nagy mázli, sőt, luxus!, hogy noha külföldön élek, magyarok a kollégáim és a magyar nyelvvel foglalkozom.

Egy kis csapatban dolgozom, maximalista, szófukar, néha ingerült és igazságtalan kollégákkal. Hát képzeljétek, én valami olyan magy melegséggel gondolok ezekre a drága emberekre, akik furák ugyan, de megbízhatók, nem személyeskednek és olyan gondosan-tüzetesen vizsgálják meg a fordításaimat, hogy... hogy az nem szőrszálhasogatás, meg kukacoskodás, ahogy régebben hittem, hanem professzionalista alaposság.

Persze lehet, hogy közrejátszik a dologban az, hogy egyáltalán nem volt biztos a helyem, miután visszamentem (de szerencsére ugyanazt csinálom, mint előtte), meg hogy egyelőre csak 3 napot dolgozok a héten, azt is gyakorlatilag itthonról.

Megjött a tél

És előkerültek ruhatáram legszexisebb (nem!) darabjai...

Mert mély a táskám!

Boldog gyerekkor

Buzgón végzem azóta is saját kis közvélemény-kutatásomat, azaz hogy ki melyik életkort választaná: a sajátját (40 körül), a 12 vagy a 67 évet. Reprezentatívnak nem mondható ugyan a mintám, de azért elmesélem, mit tapasztalok.

Először is a NAGY többség nem változtatna semmit. Én, aki soha nem fogok kibékülni sem az öregedéssel, sem a megváltoztathatatlansággal, sem pedig az elmúlással, ezen – és ez eufemizmus! – minden egyes alkalommal elhűlök. Néha kételkedem is. Néha arra gyanakszom, nem gondolják végig, mintegy elviccelik a kérdést. Picit örülök is, mert ez azt jelenti, hogy esetleg egy napon majd én is belenyugszom abba, amibe belegondolni sem szeretek.

Na de lépjünk túl. Ennél még megdöbbentőbb tanulság az, hogy a megkérdezettek szintén nagy hányadának rossz gyerekkora volt. Sokan erre hivatkozva nem lennének 12 évesek. Nem akarnak a szüleiktől függni. Ott az a rengeteg tanulnivaló. Egy normális, külsőre szimpatikus család (szülők mai napig együtt vannak) egyik tagja egyenesen azt mondta nekem: - Úristen, dehogy lennék én még egyszer 12 éves. (gondolkodott, majd:) Tulajdonképpen nem is értem, miért akartak a szüleim gyerekeket. Főleg egy harmadikat.

Elgondolkodtató, hogy mindenki milyen komoly sérelmeket ró fel a szüleire. Például ez a fenti kritika... van-e ennél szomorúbb illusztrálása a gyerek-szülő kapcsolatnak? Tudom, hogy nincs recept, és a megfelelő anyagi, családi háttér, sőt, asszem talán még a szeretet sem garancia semmire. Mindenki csinálja a legjobb tudása szerint, bizonyos hibákat tudatosan elkerülve – másokba viszont teljesen tudatlanul belelépve – aztán lehet, hogy a gyerek jelleméhez az éppen pont passzol. Vagy éppen pont nem, és akkor mindent teljesen másképpen kellett volna csinálni. Valamilyen szinten ez kicsit megkönnyebbülés is számomra, mert ez azt is jelenti: bármilyen helyzetben biztosíthatunk boldog gyerekkort a gyerekünknek. Annak a két illetőnek pl., aki a felmérésemben csodálatos gyerekkorról számolt be, józanul és kívülállóként szemlélve semmiféle különleges élete nem volt.

Utólag persze majd megtudjuk, mit és hogyan kellett volna csinálni.

Én már senkinek sem tudok újat mondani...

Érzések

Nem fogom elfelejteni, azt a pillanatot, amikor megtudtam. Péntek este két adag süti megsütése után leültem és bekapcsolódott a rádió. Mindig bekapcsolódik 23:30-kor, nem tudjuk hol kell ezt a funkciót kiiktatni. Fogalmam sincs, mit mondtak, mert neteztem közben, de két mondat elég volt ahhoz, hogy a hangsúlyból kiérezzem: valami történt. Gyorsan rámentem egy hírportálra. 18 halottról írtak Párizs közepén - rengetegnek tűnt akkor ez a szám.

Félek, mert nem vagyok egy hős típus. Ilyen szempontból elérték, amit akartak és nem vagyok büszke rá. Nem magamat féltem elsősorban. Jövő hónapban megyek egy koncertre Brüsszelbe, a hónap végén repülőre szállok a párizsi reptéren – egyik utat sem fogom lemondani, de azt hiszem, nem leszek nyugodt. Ellenben kizárt, hogy Bonival mégeszer bemenjünk Párizsba amíg kicsi, és idén nem fogjuk karácsonyi vásárba vinni. De basszus, meddig lehet így élni?

Örülök, hogy elköltöztünk. Z. szerint hülyeség, mert bárhol bármikor történhet terrorcselekmény, a szomszéd kávézóban is. Én úgy gondolom, esélyeket kell latolgatni: egy főváros rizikósabb. Örültem annak is, hogy szombaton átjöttek a kollégáim-barátaim szülinapi bulira és nem maradtunk egyedül a gondolatainkkal. De milyen jellemző: amikor az egyik ünnepelt (és családja) nem jelent meg sem egy, sem kettő, sem három óra múlva és nem lehetett őket elérni telefonon sem, többek fejében is átfutott egy kellemetlen gondolat: mi van, ha...? (De nem. Eltévesztették a napot!)

Nincs lelkiismeret-furdalásom, noha pár FB-bejegyzés erre szeretne ösztönözni, amiatt, hogy a világ más pontján történő szörnyűségek (Kongó, Burma, Libanon stb.) nem ráznak meg ennyire. Teljesen érthető: ha az ember úgy érzi, ez vele is megtörténhetett volna, másképpen reagál. Ez nem von le semmit más katasztrófák súlyosságából vagy abból a kötelességünkből, hogy a világ távolabbi részén élőkkel is szolidalitást érezzünk, esetleg segítsünk nekik.

Meg vagyok döbbenve, bár miért is? Hát mert minden egyes alkalommal megdöbbenek, amikor azt hallom, hogy valaki rasszista, idegengyűlölő gondolatait érzi péntek éjszaka óta igazolva és szándékosan tesz egyenlőségjelet a terroristák és a békés muzulmán lakosság, illetve a terroristák és a szír (afgán stb.) menekültek közé. Nem, én sem tudom a választ és a megoldást, fogalmam sincs, hogy elbír-e Európa egy ekkora menekültáradatot, tudom, hogy más kultúra és más nép, de hiszek az integrációban, a toleranciában, az egymás mellett élésben, és azt látom, hogy egyszerűen nincs is más választásunk.

Emlékszem, egyszer a cigánygyűlöletről beszégettem valakivel. Elmondtam, hogy rendszeresen hallok értelmes (magyar) embereket cigányozni. Ő erre azt válaszolta: én ilyennel szóba sem állnék. Akkor arra gondoltam, hogy ha én nem állnék szóba cigánygyűlölő megnyilatkozást szalonképesen el-elejtő illetőkkel, akkor dobhatnám ki a fél baráti körömet. Sajnos. Most arra hajlok, hogy... én inkább kidobom. Nem tudok ennyi gyűlölködést magam körül elviselni többé.

A valóság túlszárnyalja a képzeletet

Tegnap kaptam egy telefonhívást....

... amelyben megtudtam, hogy az a 38 éves lány, aki SOHA nem akart gyereket, akit az egész terhesség-kisbaba témakör hidegen hagyott, aki karriert épít, aki egy hónapos perui utat tervezett be magának, aki épp most fejezte be az egy személyes lakásának a felújítását (gyerekszobából gardrób lett), aki telente minden hétvégén Ausztriában síel, akinek nincs fix párkapcsolata, szóval a lány, aki az én húgom, védekezés mellett teherbe esett!!

Szerencsére olyan jól van rendezve a világ, meg köszönhetően a hormonoknak, meg a csillagok állásának, hogy mindketten tök boldogan várják a kisbabát.

Hát még én!!

(frissítettem a monológot... működik?)

Kihallgattam egy monológot

Elalvás előtt. Számítógépről elvileg le lehet játszani, telefonról nem. Vajon mire gondolhat ilyenkor, amikor felsorolja, hogy ki van jelen? "púúúú, totó, Papatotó, mais non, mais, Mia, mais... nooon! hé! Llllll.. Mais non.. mais non! et que tout est là, et que tout est là, hehehehe.... mais non! Mia est là, non mais... et toto est là. Mais non." Fordítás: "púúúú, autó, Papa-autó, de nem, nem, Mia, de... neeeem! hé! Llllll.. De nem.. de nem! és minden itt van, és minden itt van, hehehehe.... de nem! Itt van a Mia, de nem... és itt van az autó. De nem."

Nyitott (amerikai) vs. zárt (hagyományos) konyha

Míg a férjem el nem adja a házát, addig abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy tulajdonképpen nekünk van egy Párizs környéki víkendházunk.

Nem szeretek panaszkodni jó dolgomban, ezért sem írtam róla eddig. Pontosabban izé.. panaszkodni sajnos gyakran szeretnék, még jó dolgomban is, de ez aztán már tényleg túlzás, érzem én.. De most már nem bírom magamba tartani, és el kell hogy meséljem, mennyire utálok oda járni, milyen veszekedésekbe fulladó hosszú hétvégéket szoktunk ott tölteni! Hiába,valamit rosszul csinálunk, mert ezek a hétvégék nem úgy néznek ki nálunk, mint a Pinteresten: nincs kanapén kuckózós teaivás és meseköny-nézegetés, meg hármasban vacsorázás az Eiffel-toronnyal a háttérben.

Van viszont a pakolás. Három napra három bőrönd, mindenkinek egy, mert nem megyünk (hál istennek!) olyan gyakran, hogy megérné ruhákat ott tárolni. Plusz az ágyrácsvédő, a maradék kaja a hűtőből (mert csak nem fogjuk kidobni?!), játékok Boninak a kocsiútra, a kefehajszárító (most pont ezen akartam helyet spórolni és nem vittem... ilyet többet soha!), az összes ketyere (telefon, ipad, Kindle) és töltőik, orvosságok stb. stb. Nem is részletezem a bőröndök összeállítását, csak annyit teszek hozzá illusztrálásképpen, hogy Boni iszonyú jó bulinak tartja.

Aztán az út. A három óra már túl hosszú ahhoz, hogy ne álljunk meg, de Z. az a típusú vezető, aki kronométerrel a kezében méri ki a pisiszüneteket (ő az, aki Európát kétszer 10 perc megállással szeli át). Bonival ez nem megvalósítható, egy megállás és vacsora minimum egy teljes óra, de el lehet képzelni Z-t, ahogy sürget és átlagidőt számol. A gyerek persze jól összekeni magát és a ruháját kajával, kézmosáskor pedig tiszta víz lesz, cserébe viszont mi futtában nyeljük le a vacsorát.

Boni még mindig nem bírja az autóutat, ezért én három órán keresztül szórakoztatom, a nyakam is belefájdul. Aztán 21 óra felé, amikor már csak fél óra/húsz/tíz/pár perc van hátra, elhallgat, a semmibe mered, majd kezd lecsukódni a szeme. Ekkor elkezdődik a gyerek ébren tartása. Komolyan én inkább még egyszer megharapom, minthogy megint meg kell, hogy akadályozzam, hogy elaludjon - ez a legkegyetlenebb dolog, amit valaha csináltam szegénykémmel, még ha az ő érdeke is (de most hétvégén ultimátumot intéztem Z-hez:én többé nem kínzom, inkább nem megyünk sehová).

Megérkezünk egy koszos házba (a múltkor nem volt időnk kitakarítani a végén...ööö... soha nincs kedvünk időnk kitakarítani), ahol az üres hűtőt feltöltjük az otthonról hozott három almával, két padlizsánnal és egy megkezdett sajttal. Pluszban még annyit mondok, hogy Boni a mostani hétvége óta magabiztosan és hibátlanul használja a pók szót. És minden, ami innentől kezdve történik, nehézkes, bonyolult, szervezést igényel, idegbajossá tesz.... szóval semmi köze ahhoz, amit én másoknál víkendház néven ismertem és irigyeltem. Például: három napra nem érdemes kipakolni a bőröndökből, amelyek így a hálószobában sorakoznak, kibelezve. Egy kocsival megyünk, ezért hacsak nem együtt indulunk útnak, valamelyikünk mindig a házban dekkol a gyerekkel. Ez általában én vagyok, mert Z. ügyintéz.

Viszont választ találtam a címben említett örökbecsű dilemmára. A házban ugyanis egyben (míg ahol most lakunk külön) van a konyha-étkező-nappali-előszoba. Ha előveszek három tányért, már az is ront a vizuális összhatáson, da ha csak a kenyér, egy lábos, poharak, pár könyv és játék, cipők, kabátok vannak elől, már az is olyan, mintha házkutatást tartottak volna. A lakás pillanatokon belül vállalhatatlan lesz, amint Boni is beveti magát: fiókokat pakol ki, székeket tologat, cipőket próbál föl. Rendrakással már nem is nagyon próbálkozok, csak ülök a kupi tetején és várom, hogy elmúljon a hétvége.

Egy bántalmazó kapcsolatban élő nő vallomása

VISSZAHARAPTAM!

(Első és utolsó alkalommal)

Játszótér

Rendet raktam az iPadomon, és megtaláltam ezt a rajzot, valamikor még a nyáron készítettem. Körbenéztem a játszótéren és láttam, hogy amint közeledik a hazamenés ideje, úgy változnak kis fúriává a gyerekek. A helyzet nálunk azóta sem változott, vagyis inkább: fokozódott... Néha erőszakkal kell beszíjaznom szegénykét a babakocsiba, bár mostanában más ötletem is támadt: a zsarolás. Nem szép, de ezzel elkerülhető a percekig tartó hiszti, csapkodás, bömbölés, ami tök béna megkoronázása egy amúgy nyugis és békés napnak. Szóval azt mondom neki, hogy ha hazamegyünk, akkor otthon megnézhet egy epizódot a Traff Parkból (Mazsola, Tádé, Frakk, Pom-Pom, Vizipók... egyik sem érdekli). Mire hazaérünk, persze már rég elfelejti, úgyhogy csalhatnék is éppen (de nem teszem).

Apropó, játszótér. A múltkor beszélgettem egy anyukával, aki a beszélgetés végén megadta a telefonszámát, hogy ha valamire szükségem lenne, szóljak. Ettől eltekintve normális és szimpi (lecsekkoltam: légiutas-kísérő), szóval nem tudom, mi legyen. Segítségre nincs szükségem (szerintem ezt azzal kapcsolatban ajánlotta fel, hogy meséltem, fél éve költöztünk ide), de vajon rossz néven veszi-e ki magát, ha nem keresem? Mi ilyenkor a teendő? Hívhatnám csak úgy, hogy menjünk együtt a játszótérre... de annyira nem vágyom udvariaskodó small talk-ra. Na mindegy, majd alakul valahogy.

Munkamegosztás

Hétvégén a férjemmel ketten vigyázunk általában Bonira. Hétfőn-kedden én vagyok vele egyedül. Szerdán-csütörtökön mindenki dolgozik, Bonit is beleértve, aki egész nap bölcsiben van. Na de a péntek! A péntek a kedvenc napom. Z. nem dolgozik, Boni fél napos, én pedig legtöbbször itthonról dolgozom.

Ami azt jelenti, hogy legyen bármilyen hisztis napja Boninak: ne akarjon fölöltözni, rúgkapáljon pelenkázáskor, indiánüvöltéssel rohangásszon fel-alá a lakásban, dobálja szét a játékait, kenje a hajába az ételt, öntse a földre a vizet, pakolja ki a szekrényeket... én egyszerűen csak hátradőlök és elégedetten veszem tudomásul, hogy ez nem az én problémám!

Kisgyerekes anyukák a munkaerőpiacon

60%-ba mentem vissza dolgozni, a hétből csak három napot dolgozom. Oké, a fizum is arányosan kevesebb, de a kollégáim mégsem számíthatnak rám a hét elején. Amióta Boni bölcsis (6 hete), már négy teljes napon maradtam vele otthon betegszabin, azaz a munkaidőm 22%-án nem dolgoztam - és ez családi összefogás eredménye, hiszen volt, hogy a férjem vagy a mamám vigyázott rá (eddig kb. minden második héten beteg volt).

Most őszintén: egyáltalán nem vagyok olyan hatékony munkaerő, mint a Boni előtti időkben, ezen nincs mit szépíteni. Mégis mindenki azt várja el a munkáltatótól (én is!), hogy vállaljon szolidalitást az anyukákkal, és hogy se a felvétel, se pedig az előmenel során ne diszkriminálja őket.

De akkor hogy van ez? Foglalkoztatnám-e a takarítónőnket akkor is, ha minden 5. héten beteget jelentene? Pontosabban: véletlenszerűen jelentene beteget, mondjuk csütörtök este telefonálna, hogy másnap nem tud jönni. És akkor még az olyan napokról nem is beszélek, amikor lassabban dolgozna, mert csak 3-4 órát aludt az éjjel...

Arra a következtetésre jutottam (bár lehet, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló, de én csak most kezdtem el a kérdésen gondolkodni), hogy a vállalatoknak, vagy tágabban: a társadalom egészének kell(ene) gondoskodnia arról, hogy az ilyen munkaerő-kiesés ne legyen gond. Gyors példa megint a saját életemből: szerintem én jogosan várom el azt, hogy mindig legyen elérhető gyerekorvos a közelben, de az, hogy mindig ugyanaz az a doktornő rendeljen, már utópia.  Szóval valahogy úgy kellene lennie, hogy az én kiesett munkaidőmet a főnökség munkaerő-átcsoportosítással pótolja.

(Aztán még egy gondolat: a gyerektelenség sem garancia semmire. Akkor is érheti az embert baj, betegség, ami miatt nem tudja egyenletesen hozni a színvonalat.)

Azt hiszem, az én munkahelyem megközelíti az ideálisat, hiszen van módom betegszabira menni, otthonról dolgozni, részmunkaidőt vállalni, és mindezt úgy, hogy túl nagy lelkiismeret-furdalást sem érzek. Azt a szabályt hoztam magamnak, hogy cserébe viszont legyek különösen rugalmas és a lehetőségeimhez mérten próbáljam más napokon bepótolni a lemaradást. Egy négy fős csoportban dolgozom, szóval jelenthet terhet másokra nézve Boni betegsége - de még egyszer, szerintem a rendszernek kell olyannak lennie, hogy tolerálja a hiányzásokat.

Amúgy meg... próbáltam, de teljességgel lehetetlen egy lábadozó két évessel bárminemű professzionális tevékenységet végezni.

Reggeli dilemma (fejezet az "Élet Nagy Kérdései" sorozatból)

Melyik?

Sajnos kiderült, hogy két családtagom, X. és Y. közül az egyik nagyon gáz. Szomorú. De ami a még szomorúbb: nem tudom, hogy melyikük!

Az történt, hogy X-nek el kellett utaznia pár hétre egy kis faluba, nevezzük mondjuk Pétaouchnok-nak. Y felajánlotta, hogy kölcsönadja neki arra az időre a laptopját. Előtte gondosan leszedett róla minden egyes személyes doksit, fotót, videót, és törölte a böngészési előzményeket is. X informatikus.

A probléma: Y később elmesélte nekem, hogy amíg kölcsön volt adva a gép, zárt blogjába valaki be akart létni Pétaouchnokból. Azt állítja, hogy a blog címét a gépében csak hosszas kutakodás-keresgélés után lehetett valahogyan kideríteni, szerinte valami olyan helyről, ahonnan nem tudta törölni (Y nem informatikus). Nem fogja szembesíteni X-et a történtekkel, mert noha Pétaouchnok csak 5000 fős helyiség, előfordulhat, hogy mégis valaki más volt az.

Most az a két lehetőség áll fenn, hogy

a) X személyes infók után kutat egy kölcsön kapott számítógépen, vagy
b) Y teljesen paranoiás.

Nem is tudom, melyik a jobb? rosszabb? Kíváncsinak vagy rosszindulatúnak lenni? Ugyanakkor: személyes infók törélse nélkül tutibiztos - már csak a blog miatt is - hogy én sem adnám senkinek kölcsön a laptopomat (férj kivételével).

Mérföldkő

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön, de ennek is meg kellett történnie: Z. ma papucsba vitte Bonit a bölcsibe. Addig csűrte-csavarta a szót, amíg kiderült, hogy tulajdonképpen én vagyok a hibás, mert én állítottam össze reggel menetkészre a gyereket. (Gondolom azért nem adtam rá cipőt, hogy ne járja össze a lakást.. nem neki kellett volna lecsekkolnia??)

Amikor erről kommenteltünk a múltkor, meg is állapodtam magamban: ilyet csak pasik csinálnak. Legalábbis nálunk. Most már nem vagyok ilyen kategorikus, mert az történt, hogy délben együtt mentünk Boniért, majd együtt a cukrászdába, aztán együtt is hoztuk haza, és mégis csak akkor vettem észre a málőrt, amikor rá akartam adni... a papucsát!

A másik mérföldkő pedig a terrible two időszak mai hivatalos útjára indítása. Eddig semmi dráma, földön fetrengés vagy kezelhetetlen dühkitörés nem történt*... de hát még csak pár órája két éves az én kis gyönyörű bogaram!

* Bár ma megtanult a bölcsiben földre köpködni. Khm.

Betegség, függőség

Amíg otthon laktam, gyűlöltem a késő őszi hideg, borongós, szürke Budapestet. Teljesen kilátástalanul és unottan éltem meg ezeket a heteket (hónapokat). Folyton fáztam. Lehangoló volt végigsétálni a körúton, a Blaha és a Nyugati egy rémálomnak tűnt. A sok szürke- és feketekabátos emberben a saját szomorúságomat láttam viszont.

Erre most meg hová vágyakozom? A késő őszi, hideg, borongós Budapestre. A gyönyőrű körútra! A Blahára! Megdöbbenve észlelem, hogy idén nem láttam (idén sem láttam) az őszt Budapesten. Azt latolgatom, hogy mikor tudnék hazamenni, hogy megmártózzam ebben a számomra egyre izgibb és egyre ismeretlenebb városban. Olyanok járnak az eszemben, hogy: forralt bor a Vörösmarty-n, fürdőzés a Széchényiben, könyvesboltok, kávézók. És mindez ebben a mélabúsan csodálatos, zimankós-lúdbőrözős, gyönyörűséges őszi időben!

Hát milyen játékot űz velem az agyam? Ha jól tudom, az ókori görögök betegségnek vélték a nosztalgiát. A honvágy akkor meg olyan, mint a kábítószer: minél régebben voltam otthon, annál hevesebben sóvárgok haza. És miután megkapom az adagomat, jól elvagyok pár hétig-hónapig, hogy aztán újra a hatalmába kerítsen: a nosztalgia, a honvágy.

Két nyelv

Ella kérdezte, hogy milyen is ez a kétnyelvűség, nehéz-e, megnevezi-e Boni a tárgyakat mind a két nyelven?

Igen, nehéz. Nekem nagyon. Sokszor jönnek franciául a számra a mondatok, gyakran érzem úgy, hogy pongyolán fejezem ki magam magyarul, és úgy általában az a benyomásom, hogy szélmalomharcot vívok. Persze nem szabad feladni, tudom én azt, és nem is tervezem, hogy feladom, de azért nem könnyű. Egyre kevésbé jön természetesen a magyar (gyerekes kontextusban), hiszen minden és mindenki francia körülöttem (érdekes módon a munkában viszont gördülékenyem megy - legalábbis remélem). Pár napig nálunk vendégeskedett egy magyar barátnőm két gyerekével (12 és 4 évesek), és azt a következtetést szűrtem le a látogatásukból, hogy sokkal könnyebb lenne, ha lenne más magyar input is körülöttem.

Egyelőre egy-egy szót mond csak Boni, azokat következetesen vagy franciául, vagy magyarul. A két legjobb példa: a papillon (pillangó) és a papucs. Hiába ismétlem el százszor, hogy pillangó, akkor is azt mondja: papillon. És a papucs francia megfelelőjét sem hallottuk még tőle soha. Egyébként nagyon nehéz neki még mindig számos hang: próbálja utánozni, de csomó mindent egyszerűen még nem tud kimondani (pl. a cs helyett ssss-t mond).

„Mondatokat” franciául alkot. Kétfélét tud gyártani, a non (nem) és a là (itt) szavakkal: Mia, non. Toto est là!, azaz: Nincs itt a Mia (az alvósállata), az autó itt van. (Micsoda cuki problémák, gondolatok, ugye?!) Az intonációja szerintem tök franciás: a mama, papa szavakban az utolsó szótagot hangsúlyozza (nyújtja meg), nem pedig az elsőt, ahogy a magyar gyerekek teszik. Gyakran (főleg estefelé) bekapcsolódik a dumagép és teljesen halandzsa nyelven magyaráz saját magának, bele a nagyvilágba (nagyon édes!). Csak azokat a szavakat halljuk ki a monológból, hogy mama, papa, Mia, totó, non. Szerintem ilyenkor teljesen olyan, mintha franciául beszélne, a franciák meg mindig azt hiszik, hogy te jó ég, folyékonyan beszél a gyerek magyarul?

Ami konkrét eredmény az az, hogy mindkét nyelven ért. Engem ez a teljesítmény nem döbbent le, ellentétben a franciákkal, akik csak azt látják, hogy egy francia kisfiút az anyja valami fura nyelven (biztos lengyel!) utasítgat, és a gyerek pontosan végrehajtja, amit kérnek tőle. Még Z. is teljesen el van ájulva, és az igaz, hogy Boni valószínűleg már most több mindent ért magyarul, mint az apja. A passzív nyelvtudását viszont nem tudom megsaccolni, fogalmam sincs, többet ért-e franciául (gondolom igen), mint magyarul. Az a gyanúm viszont, hogy elég hamar felejt, és ha pár napig nem hall egy bizonyos magyar szót, kezd bizonytalanná válni.

Tél

Nem panaszképpen mondom, de olyan bonyolult így az élet, ENNYI ruha lehámozásával ... minden egyes alkalommal, amikor megérkezünk valahová.

Pozitív gondolatok az öregedésről (sajnos nem az enyémek)

Már éppen mérsékelt javulást regisztráltam saját magamon, és kezdtem volna viszonylag jól érezni magam ilyen vénen. Úgy gondoltam, megtaláltam arra a kérdésre a választ, hogy mit kezjen magával egy 40-es nő: élvezze az életet! Idáig volt az alapozás, az építkezés, a beköltözés meg az összebútorozás, most lehet kifeküdni a teraszra és gyönyörködni a kilátásban addig, amíg össze nem dől a ház. Most még viszonylag egészségesen és viszonylag fiatalon lehet élvezni a tisztes civilizációs örömöket, azaz hogy tündéri kisfiam van, hogy nem hagyott el a férjem, hogy élvezem a részmunkaidőt a távmunkát a munkámat, hogy utazhatunk, hogy nem halnak sorra körülöttem az emberek, hogy nincs világvége-hangulatom egy októberi vasárnap délután, van viszont internet és Skype és mosogatógép és cideres csirkecomb. 

És akkor találkoztam egy tök szimpi blogolvasóval is (szia, NS!), méghozzá itt, a mi városunkban. Bonival egyidősek a cuki ikrei, jót beszélgettünk a játszótéri metsző szélben, mert az apuka volt annyira jófej, hogy kergette a gyerekeket (mármint az övéit – az enyém teljesen le volt lassulva). És akkor rájöttem, hogy ez a szimpi apuka, aki noha velem nem egyidős (de nem is huszonéves – asszem) engem végig magázott. Na és akkor megint hirtelen semmi kedvem nem lett negyvenes nőnek – néninek! – lenni! Viszlát nyugodalmas civilizációs örömök, hello midlife crisis! Hiába mondogatták utána a barátnőim, akiknek részletesen ecseteltem a megrázkódtatást, hogy ezek a franciák mind magázódnak, tehát a dolog nem számít, én azt mondom: 1) az elején letegeztem! De gáz nyanyának tetszhettem! és 2) egyidősek a gyerekeink!

Megtépázott önbecsülésemre a kövezkező beszélgetés sem hozott gyógyírt. P. mesélte, hogy hármas szülinapot ünnepeltek: a lányáét, az övét és az apósáét. A tortán ezért mind a három szám ott állt. Kérdésemet, hogy ő melyik számot (12, 40 vagy 67) választotta, költőinek gondoltam. Kiderült, hogy ő nem a 12-őt választaná - hogy tök jól elvan a negyvennel! Namármost nekem egyértelmű, hogy a fél karomat is odaadnám, ha megint gyerek lehetnék, mert még egy félkarú 12 éves előtt is ott áll az egész élet, a pálya- és párválasztás, a bulik, a barátságok, a rácsodálkozás a világra, a szép arcbőr, a feszes has és a halhatatlanság. P. viszont azt állítja, hogy 12 és 67 közül is inkább a 67-et választaná, mert az már azt jelenti, hogy felnevelte a gyerekeit háború és más katasztrófák nélkül.

Döbbenet! Rengeteg mindent másképp csinálék, ha újra 12 lehetnék, P. viszont nem (ez is döbbenet). Ha ugyanazt lehetne újraélni, ami megtörtént, még akkor is vállalnám az időutazást, mert annyira de annyira szívesen szülném meg újra Bonit, lennék megint egyetemista, olyan jó lenne végigsétálni a 80-as évek Budapestjén is, amikor már a levegőben volt a rendszerváltás és amikor még bármiből bármi lehetett.

Szavak

Élesen emlékszem, hogy bizonyos magyar szavakat mikor hallottam először, mikor tanultam meg őket. Olyan, mint a világoskék szín, amelyre legelőször 3-4 évesen csodálkoztam rá a filctollak között: Jé, ez mi? Milyen szín? Az, hogy a kékkel valamiféle rokonságban álljon, elképesztőnek tűnt: teljesen más, meghatározhatatlan színű volt, az általam ismertektől (piros, zöld, kék stb.) teljesen különböző. Na de vissza a szavakhoz.

Szertartás - Hat-hét éves lehettem, amikor beírattak rajzra, a nívós gyík-műhelybe. Az osztálytársnőm már járt egy ideje, profi szakkörös volt, és ő mesélte, hogy a mostanában a téma a szertartások vizuális reprezentációja - na, nem így mondta, de felőlem így is mondhatta volna, ugyanis nem értettem az egészből semmit, mert nem ismertem a lényeget: szertartás. Ő meg olyan bennfentesen emlegette többször is ezt a titokzatos szót, hogy teljes rémülettel töltött el a rajzszakkör gondolata: vajon mit fogunk csinálni ott? Meg fogom-e tudni ütni a mércét?

Dilemma - Tíz év körül voltam, a konyhában ültünk, a papám szájából hangzott el. Döbbenve vettem tudomásul, hogy létezik külön szó arra, amikor valakinek két lehetőség közül kell választania. És hogy én ezt a szót nem ismertem! Akkor még nem tudtam, hogy rengeteg más új szót fogok még tanulni, hogy a szókincs egy nagyon pici hányadát el is fogom felejteni, és hogy a nyelv új szavakat is létrehoz.

AIDS - Húúú, hát ez a betűszó egy 1985-ös HVG címlapján szerepelt (ha emlékeim nem csalnak) és rögtön meg is kérdeztem a mamámat: mi az, hogy ADIS? (egyszer meg kellene tudnom, hogy nincs-e valamiféle hajlamom a diszlexiára, mert pl. a francia signe (jel) és singe (majom) szavakat is csak nagy nehézségek árán tudom kiovlansi. (haha)

Nettó és bruttó - Nagy családi vacsora rémlik, az adózás bevezetése táján, úgy 14-15 éves lehettem, minden érdekelt, csak az adózás nem. Ez a két szó repkedett a társaságban, úgyhogy végül foghegyről megérdelődtem, hogy mit jelentenek. Kamaszos nemtörődömséggel nyugtáztam, hogy úgy hangzik, mintha kutyanevek lennének. 9 évvel idősebb unokatesóm válasza és az utána következő felcsattanó nevetés a tudatomba égett: Ja, a Nettó egy kiskutya, a Bruttó meg egy nagy!

Blog - 2003-ban egy kiadónál dolgoztam Párizsban. Az egyik szerkesztő csaj egy délelőtt beviharzott az irodába és a fénymásoló környékén összeverődött gyakornokoknak (köztük nekem) azt a kérdés szegezte, mintegy tesztelve szuper új ötletét : Tudjátok mi az, hogy blog? (mindenki rázta a fejét)

Verda - Először is megmagyarázom a bizonyítványomat: én akkor már 10 éve éltem külföldön, nem magyarok között és a kocsik soha nem érdekeltek túlságosan. Így eshetett meg, hogy a következő beszélgetés zajlott le a menzán, újdonsült magyar kollégám körében:

X: ....és akkor kijön balról azzal a régi verdával az ürge....
Tamkó: (udvariasan) Bocsi, mit mondtál?
X: Szóval, hogy jött az a verda...
Tankó: Ne haragudj, de úgy hallottam, hogy azt mondtad: verda.
X: Igen, szóval jött a verda...
Tamkó: Ó, ne haragudj, de megint azt hallottam, hogy verda... Milyen nagy itt a zaj!
X: Hát azért hallottad azt, mert azt mondtam!
Tamkó: (elképedve) Azt mondtad, hogy verda?
X: (egyre türelmetlenebbül) Igen, verda!!
Tamkó: V-e-r-d-a? Az mi??
X: Édesem, nem te vagy kettőnk közül a fordító??

És azt nagyon sajnálom, hogy nem emlékszem, az internetet mikor hallottam először. Meséltem volna az ámuló unokáimnak...