Januári esték

Ez a január kicsit nehéz volt, és ha megpróbálom átgondolni, hogy miért, arra lyukadok ki, hogy az estéink megszervezése miatt; Boninak is, és nekünk is kínszenvedések voltak az esték. Én tökre megértem amúgy, hogy ha valaki egy egész napos suli után 17 óra 15-kor vagy 18 órakor hazajön, akkor legszívesebben már csak olvasna a kanapén, meg vacsorázgatna nyugodtan (könyvvel a kezében), meg a legóival bütykölne a szőnyegen. (Azt mondjuk nem értem, hogy mi baja azzal, hogy el kell mennie zuhanyozni, na mindegy). És persze nem érdekelné, hánykor kerül ágyba.

Ehhez képest hajlíthatatlanok vagyunk a lefekvés időpontját illetően. És az a fura, hogy ha 21:30-kor van a lámpaoltás, márpedig szerintünk már ez is túl késő, nem is így indultunk, csak hát valahogy idáig kitolódott, szóval akkor már 18 órakor el kell kezdeni noszogatni, hogy írja meg a házit, nézze át a német szavakat, zongorázzon már egy kicsit, menjen már enni, rakja el a ruháit maga után, szedje fel a könyveket a földről, pakolja össze az íróasztalát, mosson már fogat. Mindez olykor csapkodós hisztikkel kísérve, és a gyakorlatban valahogy olyan bénák vagyunk, hogy még hétvégén ebben az idősávban, tehát 18 és 21:30 között kellett kvázi mindent megoldani.

Mindezt sötétben. (Január!)

Tavaly ez valahogy nem így volt, talán kevesebb volt a házi, már nem emlékszem. Azt biztos, hogy gyakran kártyáztunk esténként. Meg amúgy megértem Bonit is, aki egész nap különböző tanároknak engedelmeskedve este már nem akarja, hogy bárki is beleszóljon az életébe. Mindenesetre alig várom már, hogy nappali fényben, esetleg napsütésben hülyüljünk meg mindannyian, nem pedig ebben a lehangoló sötétségben.

Érdekes, hogy az egyetlen dolog, amiért soha nem kell neki szólni, amit önállóan megtesz minden nap, és amiben eddig még soha nem hibázott (hibapont jár érte a suliban!), az az iskolatáska bepakolása.

(A péntek estéink viszont tök mások. Ilyenkor Boni 19 órától 20:45-ig zenekari próbán van, én meg itthon, egyedül, csendben, imádom. Sajnos a ma délutáni Covid-vakcina úgy tűnik, kiütött, mindjárt megyek is az ágyba egy könyvvel!)

Amandine

Az az érzése az embernek, hogy ebben az országban bármi megtörténhet. Napok óta jár a fejemben az a történet, amitől hangos most a sajtó: egy nő halálra éheztette a tizenhárom éves kislányát. Szegény kislány 29 kilósan halt meg. Élete utolsó heteit egy beépített szekrénybe zárva, meztelenül töltötte. Az anyja, ez a szörnyeteg, egy kamera segítségével figyelte, mit csinál a kislány odabent. Az újságcikket csak második nekifutásra tudtam elolvasni. Szó van benne arról, hogy hároméves korától fogva ütötte-verte a kislányt, hogy az óvónői háromszor is tettek jelentést a gyermekvédelmi hatóságoknál (hiába), hogy testvérei és a pasija ölbetett kézzel nézték végig az egészet; az újságíró családi önkényuralomról beszél. Egy olyan országban, ahol van szociális háló, jogrend, amely a G7 tagja! Mi történhet máshol a világban?!

A lány sorsát, írja a cikk, a Covid-járvány pecsételte meg. Addig bentlakásos iskolában tanult, „csak” a hétvégén verték-éheztették. 2020 márciusában mindenkinek haza kellett mennie, bezárkózott az egész ország, a hóhérja azt tehetett vele, amit akart. Belegondolni is rossz, mit élhetett át szegény kislány. Nem egy idegen kínozta (az sem lehet könnyű), hanem a saját anyja. 2020 augusztusában halt meg, most került a bíróságra az ügy (ez is milyen fura, hogy évek telnek el a bűncselekmény és a tárgyalás között), az anyja a maximumot kapta, asszem 20 évet. De ahogy Neige Sinno írta, az ilyen emberek bűnét nem lehet egy börtönbüntetéssel megváltani. Az lenne a morálisan elvárható, ha a gyerekgyilkosok (erőszakolók) önmaguktól öngyilkosok lennének.

Metsző, merész és zseniális humor

„A zsidó, miként azt egy Darwin nevű angol zsidó kimutatta, a majomtól származik. Ezért van az, hogy a zsidó utánozza a keresztényt, s ezáltal a gyanútlan embert, faját s erkölcsét illetőleg gyakran megtéveszti.

A zsidó termete hosszúkás és kerek, magassága egy méter és ötven centi és egy méter és kilencven centi között váltakozik, már aszerint, amint a kis Kohnról, vagy a dromedár Jakabról van szó. Szélessége néha ennél is több. A zsidó válla csapott, fülei elágazók, lábai karikásak, amelyiké nem, az csal. Mivel pedig a zsidónak kedvenc faji szokása a csalás, manapság már több egyenes lábú és szabályos fülű zsidót látunk, mint görbelábút. Törvényhozási intézkedésre van e tekintetben is szükség.

A zsidó a föld minden táján található, részint szabadon, tehát vad állapotban az utcán és a kávéházakban, részint az ember által megszelídítve: internáló táborokban. Hazánkban fordul elő legsűrűbben, nyilván azért, mert az itteni éghajlati viszonyok a legkedvezőbbek fejlődésére. A botbüntetésről szóló nemzeti törvényünk éppen az éghajlati viszonyok megváltoztatását célozza, amennyiben a természetes csapadék pótlására még mesterséges csapadékról is gondoskodik a zsidók számára.

A zsidó libahússal, sólettel és retekkel táplálkozik, tehát húst is, növényi eledelt is fogyaszt, azaz vegyes táplálkozású. Kártékony volta már ebben is megnyilvánul, mert táplálkozása által elvonja az ember elől a libát, a babot és a retket. Tisztességes zsidó csakis füvet és kvarcot eszik. Ezért nem igaz az, amit Friedrich István és más »keresztény« vallású előkelőségek mondanak, hogy vannak tisztességes zsidók is.

A zsidó kedvenc szokása a kereskedés. De kereskedésen felül majomtermészete folytán az ember valamennyi ténykedését elleste és utánozza. Így tudománnyal is foglalkozik (Ehrlich, Einstein, Pikler, Goldziher), költ (Heine), ír (Zangwill), zenét szerez (Bizet, Goldmark), föltalál (Nobel), utazik (Stein) stb., stb. De ezek csak a fölületes szemlélőt tévesztik meg, aki azonban az igazat a hamistól meg tudja különböztetni, az látja a nagy különbséget a fölsoroltak és például: Csarada, Timon, Kajuch, Kmetty, Vozáry, Bellaaghné és Kmoskó között.

A zsidó, ha a majomtól származik is, azért tulajdonképpen báránybőrbe bújt farkas, sőt ereiben tigris- és hiénavér is csörgedez, ami, eltekintve e faj erkölcstelenségét, éppen nem csodálatos.

A zsidónak erényei nincsenek, mert ha gyógyít, ezt a honoráriumért teszi, ha tanít, ez a fizetésért van, ha ingyen gyógyít, akkor látszatot akar kelteni, ha elment a háborúba, ezt azért tette, mert muszáj volt neki, különben bezárták volna, ha elesett, ezt biztosan nem szándékosan tette, hanem elszámította magát. Csakis bűnei vannak a zsidónak. A zsidó idézte elő a világháborút, ő okozta annak az egyik fél által való elvesztését, a másik fél által való megnyerését, különben egészen biztos, hogy a háború remis-vel végződött volna, azaz egyenlő hadállásban abbahagyták volna a küzdő felek, és a díjon osztozkodtak volna. A zsidó csinálta a forradalmakat és a bolsevizmust, ő vezette félre és mételyezte meg az orosz nemzeti keresztény Lenint, a zsidó csinálta a drágaságot, a nagy hideget, a szénhiányt, a nyári negyvenfokos meleget, az éhínséget és a spanyoljárványt. Szerintem helyesen sem spanyol- hanem zsidójárvány ennek a neve. Az a zsidó pedig, aki spanyoljárványban meghalt, csupán a keresztény spanyolhalottakat utánozta, nem tudván ellenállni letagadhatatlan és fönt már méltatott majomtermészetének.”

Nagy Lajos, 1922

Egy vasárnap reggel

Más azelőtt felébredek, hogy az órám 8-kor ébresztene. Félálom; ami tényleg azt jelenti, hogy már ébren vagyok de még az álmomon gondolkodom. Sötét van és meleg, tudnék még így az ágyban gondolkodni, noha visszaaludni már nem. Mindegy, nem is szeretek sokáig aludni. Csak máskor korábban kéne lefeküdni, gondolom hozzá.

Ekkor lábdobogás, majd hatalmas ajtócsapódás. Boni az; mindig így bevágja maga mögött a WC-ajtót. Érthetetlen! A maradék álom is kimegy a szememből. 

Újabb lábdobogás; igen, Boni már ébren van, rohanva közlekedik a lakásban. Most hallom, ahogy az apjától kérdez valamit, egyik szobából a másikba, azaz üvöltve. Azt is hallom, hogy az apja suttogva válaszol neki. Megint trappolás, majd ladbapattogtatás, kiabálás.

Na, így nem tudok pihenni, inkább fölkelek, gondolom. Felkapcsolom a kislámpát, bedugom a töltőbe a telómat.

Boni beviharzik. Épp kinyitom a telefonomat, hogy megnézzem a híreket, e-maileket, időjárást, és hogy mennyit aludtam (keveset!).

– Mama, kéne kötél! Van kötél? – harsogja a fülembe. – Ennyi kötél kéne! – mutatja a kezével. – Ugye, van köteled? – odaugrik a szekrényhez, ahol a sálat tartom, amit évek óra kötök. Már nyitja is, turkál, szór szét mindent.

Alig bírok megszólalni. Minek kell kötél?

– Feltaláltam egy gépet, ami leméri a hangokat! – dugja az orrom alá a legómasinát. – Ha így belekiabálsz: HÚÚÚÚÚÚÚ! meg HAAAAAAAA! – üvölt lelkesen – akkor ez a pöcök elmozdul, látod? Nézed?? Nem nézed???

Kikászálódom az ágyból, hogy főzzek maganak egy kávét. Boni a nyomomban ugrál:

– Figyelsz?? Látod? Ha meghúzzuk itt... ez elfordul... ide kellene a kötél.... és HÚÚÚÚÚÚÚÚ!! meg HAAAAAAAAA!!! Látod, mama...? – alig bírom a szememet nyitva tartani – Ugye, milyen jó?

Valahonnan előkerül a pingponglabda is, pattogtatja, közben előttem és mögöttem nyargal. Mutogat, magyaráz („Mama, szerintem te labdafóbiás vagy!), iszonyúan cuki, csak hát ez így kicsit sok egyszerre, vasárnap reggel. A hozzámvágott labdát természetesen nem tudom elkapni, közben már a konyhában jár, kinyitja és becsapja a hűtőt, nagy hévvel sorolja, hogy mit akar enni (Tojást! Uborkát! Sonkát! Kompótot! Sok sonkát!), közben táncol, tapsol, majd fellök, kiabál, magyaráz, a plüssrókáját dobálja...

Leülök a kávémmal. Még fáradt vagyok. Már fáradt vagyok. Tizenegy éve ilyenek a hétvégi reggeleim. Imádom. Még hány év? Félve gondolok arra, hogy talán már egy sincs hátra. Talán csak hónapok. Idén tizenkét éves lesz (én pedig ötven, már mondtam, ugye?), lassan eljön az idő, kamaszodni fog. Meddig adnak a gyerekek puszit a plüssállataiknak lefekvés előtt?  Mindig a Micimackó utolsó fejezete jár az eszemben, ami gyönyörű, de sírnivaló:

„Még a Kicsik Legkisebbike, Nyuszinak egy ismerőse, sőt, mondhatnók, rokona és üzletfele – aki azt állította, hogy látta egyszer Róbert Gida lábát, bár hisz ez nem olyan biztos, mert lehetett az éppen másvalami is –, hát igen, még ez a K. L. is tudatára ébredt annak, hogy a Dolgok meg fognak Változni. Előbb és Utóbb, két másik ismerős, vagyik inkább rokon, már annyira biztos volt benne, hogy így szóltak egymáshoz: »Na, Korábban?« – Mire a másik azt mondta, hogy: »Á! Későbben!« De valahogy olyan reménytelen volt a kérdés, mint a felelet, mintha feleletet tulajdonképpen egyik se várt volna.”

Örökösök

Boniék osztálya állítólag kivételesen erős osztály, sok jó tanulóval, okos és motivált gyerekekkel, akik felfelé húzzák egymást. Jófajta versengés van közöttük. Boni tényleg jól érzi magát, úgy tűnik. „Divat” jó jegyeket szerezni, különfeladatra jelentkezni. Komolyan veszik a sulit, a házikat. Mindezt már én is hallottam a szülői értekezleten, de más fórumokon is. Nemrég az egyik anyuka megjegyezte az igazgatónő előtt, hogy micsoda szerencse, hogy ilyen jó az osztályközösség. Az igazgatónő csak annyit válaszolt, hogy:

– Hát csak használják ki, amíg ilyen jó. Jövőre nem lesz az, mert megváltoztatjuk az osztályok összetételét! – utalt arra, hogy Fro-ban gyakran (mindig?) megkeverik az évfolyamra járó gyerekeket, így minden évben más és más osztályokat alkotnak az adott 100–120 gyerekből.

Boninak sem volt eddig soha állandó osztályközössége, szóval a jelenség nem új. Az igazgatónő válasza ugyanakkor most is meglep, és nagyon sok mindent elárul a francia közoktatásról és úgy általában a társadalomról.

Szerintem logikusabb lenne egy olyan döntés, hogy ha egy osztály átlagon felül teljesít, akkor megtartják az osztály összetételét úgy, ahogy van. Hát nem zseniális, hogy évek óta nem láttak ilyen jó tanulmányi átlagot, hogy kivételesen jól tanulnak a gyerekek ebben az osztályban?

A rendes francia reakció erre az, hogy szétrobbantják a jól teljesítő közösséget. Miért? Az attól való félelmükben, hogy ez kivételezést, vagy az elit és a kulturális tőke továbbörökítését jelenti. Minden, ami az uralkodó társadalmi réteg újrateremtésének veszélyét hordozza magában, tiltandó és kerülendő. A hangsúly folyton az egyenlőségen és a szegregáció megszüntetésén van – a jó tanulók, a tehetségesek és a motiváltak rovására.

Amikor a szülői értekezleten bementem a matektanárhoz, az megkönnyebbülten mondta: Ah, a Boni anyukája? Jaj, de jó, akkor hamar végzünk – mivel a problémás gyerekek szüleivel gondolom több a megbeszélnivaló. Kicsit rosszul esett; egy jól teljesítő gyerekről miért nem beszélünk annyit? Az miért nem téma, hogyan lehetne gondozni a tehetségét, elérni, hogy ne unatkozzon órán, hogy ő is tudjon haladni a saját tempójában? Nekem pl. tök nagy probléma az, hogy Boni beéri a „még jóval”, holott tudna „kiválóan” is teljesíteni.

Hallottam, hogy a múlt hétvégén írták a központi felvételiket Magyarországon. Ha jól értem, 11–12 (tehát Bonikorú) éves gyerekek felvételiznek hatosztályos iskolákba. A végeredmény egy erősen szegregált, teljesítményalapú elit- és tömegképzés – ami totális ellentéte a francia rendszernek, ahol a jó tanulókat szándékosan beolvasztják a kevésbé jók közé. Lehet, hogy elméletben szimpibb a francia szemlélet (nem biztos), de amikor az embernek jó képességű, de problémás gyereke van, akkor az mégiscsak jobban szeretné, hogy az a gyerek egy dinamikus és felfelé húzó osztályközösségben tanuljon.

(Elkezdtem megíratni Bonival a felvételi feladatsorokat, ha befejezte, majd megírom, hogy milyenek a tapasztalataink!)

90% (+kiegészítés)

Bizonyos statisztikai adatok elképesztenek. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor hallottam, hogy Fro-ban évente 40 ezer könyv jelenik meg (nem példányszám, hanem ennyi különböző című könyv). Nem is az érdekel, hogy mindegyiknek akad-e olvasója, hanem hogyan veszi rá magát valaki arra, hogy ebbe a versenybe szerzőként beszálljon?

Vagy hogy a világon hárommilliárd Facebook-előfizető él. Te jó ég. Sajnos én is bele vagyok számolva, pedig évek óta nem nyitottam meg a Facebook-fiókomat. Csak éppen nem sikerül megszabadulnom tőle.

Meg hogy régebben a lakosság 80%-a élt, ma pedig csak 3%-a él mezőgazdaságból. Pedig sokkal többet eszünk, sokkal többen vagyunk. De hát logikus: ma már ipari eszközökkel állítják elő a tojást, répát és a tejet stb.

De a legutóbb a Boni tankönyvében akadtam egy olyan meglepő adatra, amit nem tudtam volna még csak megtippelni sem: a világ népességének 90%-a az északi féltekén él. 

Ehhez nincs sok hozzáfűznivalóm, talán csak annyi, hogy egy ilyen szép, szimmetrikus síkidomon, mint a gömb, ennyire össze-vissza vagyunk elosztva. Míg mi itt szorongunk, addig a másik oldalon ott az a sok tér és víz!

(Tegnap olvastam, de nem néztem részletesebben utána: a francia 18-30 évesek 20-25%-a állítólag soha nem hallott még a holokausztról!!)

Egy orvosi vizsgálat

Szegény gyerek, szegény szülők! Elmentünk a gyerekorvoshoz az éves ellenőrzésre, plusz az esedékes oltás beadására. Mióta a szimpi doktornő nyugdíjba ment, csak ez az unszimpi másik nő maradt. Bár még így is örülhetünk, hogy egyáltalán van gyerekorvosunk, és attól eltekintve, hogy borzasztó a stílusa, úgy tűnik, orvosnak jó.

Amúgy meg kicsit megértem, hogy idegesítjük. Eleve nem könnyű egy ilyen gyereket elfogadni, mint Boni (évekig nem szólt hozzá a doktornőhöz), sőt, a férjem sem könnyű eset: a legkisebb problémával szalad az orvoshoz, holott annak most dupla annyi (!) páciense van. Feleslegesen aggódik, mit aggódik: pánikol! Egyszer pl. megkérdezte, hogy napi hány joghurtot ehet meg a gyerek – egy olyan orvostól, aki épp ki se lát a munkából. Meg úgy egyáltalán, a rokon- és ellenszenvet nem lehet irányítani, simán elfogadom, hogy nem vagyunk szimpik neki. Nem tetszik neki az, ahogy élünk, amit mondunk, amit csinálunk. Ahogy én pl. nem szeretem, ha valaki az időjárásról panaszkodik, ez a nő, azt gyanítom, a késői-egyke-gyerek jelenséget nem szívleli. Joga van hozzá!

De olyan durva beszólásai vannak, hogy már azon gondolkodom, ezekhez van-e joga. Most pl. az első perctől kezdve annyira felidegesítettünk, hogy a jó 45 perces konzultáció* után (amikor is Boni a végefelé nekem dőlt, én meg simogattam a haját), hozzánk vágta, hogy: A simogatás nem elég! Nevelni is kellene ezt a gyereket!

Amúgy még ezt a kifakadását is megértem, igaz, nem volt valami diplomatikus. Attól borult ki ennyire, hogy megkérdeztük: abbahagyhatja-e Boni az allergiagyógyszert az egyik napról a másikra. Szó szót követett, a nő megkérdezte Bonit, hogy miért nem akarja bevenni a gyógyszert, aki azt felelte, hogy „mert rossz”. 

Erre a nő tiszta vörös lett, és lekiablta a gyerek fejét, hogy egy gyógyszer NEM ARRA VALÓ, HOGY FINOM LEGYEN! A GYÓGYSZER GYÓGYÍT!

A mondanivalójával megint teljesen egyetértek, a hangnemmel egyáltalán nem. Amúgy nem is célravezető, mert a problémát nem oldotta meg az sem, hogy ráparancsolt: innentől kezdve be kell vennie a gyógyszereket. Nincs vita. Ezzel megint ottmaradtunk a problémánkkal, hiszen nem tudjuk mindennap ellenőrizni, nincs cérnánk a napi veszekedésekhez (illetve nekem nincs cérnám, Z. még bírja úgy tűnik). Szóval ez tipikusan az a diskurzus, amikor valaki megmondja, hogy mit kell tennünk (a gyereknek szó nélkül be kell vennie a gyógyszert), de azt a valamit nem lehet kivitelezni (hogyan vegyünk rá valakit valamire nap nap után, amit nem akar megtenni?).

Másnap Boninak délre szolfézsra kellett mennie. Kijelentette, hogy fáj a karja, nem érzi jól magát, biztos az oltás miatt. Nem szeretne menni szolfézsra. Megmértük a lázát: nem volt. Akkor menjen csak órára – jelentettem ki. Erre Boni dühbe gurult, hogy ő beteg, otthon akar maradni. A vita ordítós hisztibe torkollott; minél jobban üvöltött, hogy nem akar menni (engedményként megígértem, hogy reggelire csinálok neki rántottát és elviszem autóval), annál inkább úgy láttam, hogy semmi baja, menjen csak. Persze a tudatom legmélyén ott volt az előző napi orvosi vizsgálat, amikor is a nő elkényeztetett gyereknek nevezte Bonit, és szerintem ez is közrejátszott ahhot, hogy végül erőnek erejével elvittem szolfézsra.

Szerencsétlen gyerek délutánra belázasodott, majd a kanapén elaludt – tényleg szarul érezhette magát már délelőtt is. Istenem, milyen befolyásolható az ember!

* Negyvenöt perces orvosi konzultáció = 39 euró. Egyórás hajvágás a fodrásznál = 63 euró.Nem csoda, hogy a doktornő nem talál senkit a régi gyerekorvos helyére.