Egy mostohanagymama vallomásai

Azt hiszem én vagyok a világ egyik legszerencsésebb mostohanagymamája. Tudom magamról, hogy nagyon kevés 14 éves kislánnyal tudnék együtt nyaralni, és Lili - aki itt volt velünk egy hétig - pont ezek közé a kislányok közé tartozik.

Oké, el kell tekinteni attól a ténytől, hogy egy kiskanalat sem tesz arrébb a lakásban; beágyazni, átöltözni, a koszos edényt a mosogatógépbe tenni, a ruháit elpakolni stb. felszólítás után hajlandó csak. Mondjuk ha egy 14 éves kislány nyári szünetben saját akaratából tenné mindezt, az lehet, hogy már nem is lenne normális. És azt a hihetetlen, elképesztő, döbbenetes (nincsenek szavak) tényt is el kell fogadni (nem tudok napirendre térni fölötte), hogy tényleg csak McDonalds-os kajákat, Nutellát, tésztát és pizzát hajlandó megenni! Az egyik nap fél óráig ült egy kis tányér grillezett zöldség fölött, aztán Z. haragos tekintetétől követve legyűrte a negyedét, de úgy, hogy egyenként villára szúrta a szegény ártatlan zöldségeket, és gyanús tekintettel kérdezgette tőlünk: - Ez miiii? Padlizsán? És eeeez? Hagyma?? De hát nem az én feladatom jobb belátásra bírni, sőt, Z. feladata sem, végülis nem ő az apja. Igaz, hogy azzal sem értek egyet, ahogy hozza neki tonnaszámra a Nutellákat meg Burger Kingeket. És egyszer, amikor megkérdeztem., hogy szereti-e a sárgadinnyét, azt válaszolta: - Hm, nem is tudom, asszem egyszer nagyon régen már kóstoltam. Haha, asszem ez mindent elmond.

Mindez egyébként nem érdekes. A lényeg úgyis az, hogy Lilinek van egy olyan, szavakba nem igazán önthető vonása, ami ritka szeretetreméltóvá teszi. A vidámság, a lazaság és a jókedv elegye. Vagy nem is, inkább az, hogy érződik rajta: élvezi az életét, a maga problémái és nehézségei ellenére. Kiegyensúlyozott, igen, és ennek köszönhetően egyszerűen élvezet vele lenni. Szinte irigylem ezt a szerencsés természetét, ami egyébként Z. családjára tökre jellemző. De pluszban ő még az a típus, aki semmin sem problémázik, valami elképesztő (túl?) lazán veszi az életet. Nagyon felnőttes humora van és jó párost alkotnak Z-vel, állandóan ugratják egymást - én mondjuk 14 évesen halálra sértődtem volna Z. poénjain, de szerencsére Lilit nem ilyen fából faragták, ő inkább rátesz még egy lapáttal.

És hogy elfelejtettem, milyen 14 évesnek lenni! Egy hét alatt három könyvet kiolvasni, zsebpénzből gazdálkodni (és tigrises bögrét meg baglyos nyakláncot venni), megvárni, hogy az ember elé tegyék az ebédet és a vacsorát, csak a játékra és az élvezetekre gondolni, egy hetet hosszúnak érezni, a 38 éves nőket vén nyanyáknak gondolni.

Lili rajzai Boniról (az ő beleegyezésével) Ráadásul tehetséges is!

Minden második

Tizenakárhány év legendás szerelem és három cuki gyerek után megint szétment egy álompár. Legalábbis az én szememben ők azok voltak - kik, ha ők nem? Clarát még az egyetemről ismerem, akkor kezdődött a kapcsolatuk Freddel. Mivel nem magyarok, talán leírhatom a történetüket. Szóval Clara egy olyan szerencsés francia család sarja, hogy neki soha az életben nem kell dolgoznia, nem is fejezte be az egyetemet. Bár ebben az is közrejátszott, hogy akkor Fred Brüsszelben volt fogorvostan-hallgató, és Clara a szakdolgozat helyett inkább odaköltözött. A srác szimpi, okos, jóképű, és az a ritka típus a barátnőim pasijai közül, akivel magam is jókat tudok beszélgetni. Három fiuk született két év korkülönbséggel (ketten ikrek), sokszor költöztek, felújítottak, végül egy szuper párizsi lakásban kötöttek ki, lélegzetelállító kilátással többek a Sacré Coeur-re.

Az utóbbi öt-hat évben pár emailt váltottunk csak, mindketten el voltunk foglalva saját életünkkel (én főleg a teherbeesésemmel, ő meg elkezdett egy iskolát). Legutóbb három éve találkoztunk. De még akkor is úgy tűnt, hogy szuperul megvannak. Persze ki lát bele egy kapcsolatba. Mindenesetre az olyan külső szemlélő, mint én, csak egy hatalmas szimbiózisban élő párt látott - nem is tudom őket elképzelni külön-külön. Mondjuk így visszagondolva már talán értem, hogy miért kezdte el Clara azt a sulit és beugrott az is, hogy elmesélte: ördögfiókák a gyerekei egyenként is, na de hárman egyszerre, az maga a pokol (állítása szerint).

Na most engem az érdekel, hogy ha nekik - tökéletes adottságokkal, lehetőségekkel, szuper történettel - nem sikerült, akkor kiknek fog? Egyébként pedig nem durva válás lesz, hanem közös megegyezés, a gyerekek érdekeinek szem előtt tartása, a vagyon igazságos elosztása, Clara szinte vidáman írta mindezt. Úgy értettem, de ezt nem szó szerint írta így, hogy volt jó pár boldog évük, de hogy az élet talán tartogat még mindkettejük számára mást is.

Persze miért maradnának együtt, ha már a végét járja a kapcsolat - ismerek párt, akik együtt maradtak, de még előttünk is folyamatosan veszekednek. A gyerekeknek is jobb így, szokták mondani. Ugyanakkor pedig félelmetes a tendencia: válás, válás, válás. Opció: veszekedés, megcsalás, flört a kollégákkal, gyerekelhelyezési per. És két olyan ember, akik végig tiszteletben tartották egymást, nem emelték fel a hangjukat (legalábbis Clara soha nem mondta, hogy eddig fajultak volna a dolgok), akik erőfeszítéseket is tettek egymásért, még ők is pontot tesznek a kapcsolatuk végére. Ráadásul szinte boldogan.

Szerencsére maradtak még példaképeim, bennük bízom.

Kellemes (?) probléma

Kétféle ember létezik: az egyik couchsurfing-ezik és lakáscserével utazza be a világot. A másik, amilyen én is vagyok, nem szeret idegen embereket vendégül látni a saját kis kuckójában, és azt pedig végképp nem szereti, ha akkor tanyáznak nála, amikor ő otthon sincs. Félreértések elkerülése végett: imádok vendégeket látni, hosszú időre is, de csak ha ismerem őket, és ha én is otthon vagyok. Háklis controlfreak vagyok viszont a lakásomra, a rendre, a tisztaságra, szertem, ha a dolgaimat úgy és ott találom, ahogy én raktam le.

Nyolc évig béreltem lakást Párizsban. Hamar rá kellett jönnöm: egy párizsi lakásért még a FB előtti időkben is gyorsan megtalálnak réges-régi ismerősök, sőt, akármilyen elképesztő, de azok ismerősei, rokonai és üzletfelei is. Az elején még belementem mindenféle helyzetekbe, szállásoltam el ismeretlen rokonokat, költöztem Z-hez napokra, mert régi csoporttársam jött városnézni a családjával és szállást keresett.

Aztán egyszer bekattant, hogy én ezt többet nem. És ez is közrejátszott abban, hogy nem csináltam meg a doktorimat: a témavezetőm ugyanis egyszer - szerintem tökre nem fair módon - kölcsönkérte a lakásomat a lánya számára, én meg nemet mondtam - aztán pedig nem mertem konzultációra járni hozzá.

Amikor megvettem a pesti lakásomat, még a tinta sem száradt meg a szerződésen (és még az előző lakó jelzáloga sem került le róla), már kölcsönkérte egy kollégám. Azután pedig ilyen-olyan ismerősök. De én akkor már rég elhatároztam, hogy nem tartok fenn szállodát. Tegnap viszont kaptam egy e-mailt: egy olyan valaki kéri kölcsön a lakásomat a fia és a menye számára, akinek egyszerűen nem mondhatok nemet, mert az akkora orbitális udvariatlanság lenne, amit nem merek megkockáztatni. Még ha a helyzet számomra tök kellemetlen, mert a gondolatot is utálom, hogy itt fognak lakni a holmijaim között, hogy esteleg nem jól zárják be az ajtót és kirabolnak (netán beköltözik valaki), hogy véletlenül megszólaltatják a riasztót stb. Ha nem lenne sértő, szívesebben kifizetném nekik a szállodát arra az időre.

Nem vagyok mérges rájuk egyébként, mert ők biztos az első kategória emberei. És nyilván úgy gondolkodnak, hogy minek költsenek szállásra, amikor itt áll egy lakás üresen. Én viszont most szervezhetem meg azt, hogy valaki (mamám?) odaadja nekik a kulcsot és elagyarázza nekik (milyen nyelven?) hogyan kell kinyitni a vizet, melyik ablak zár trükkösen, miért nem szabad a függönyt túl erősen megúzni stb. Aztán gondolom megint a mamám lesz az, aki leellenőzi a végén, hogy kikapcsolták a hűtőt, nem hagytak kaját a konyhaszekrényben, leviték a szemetet, stb. Én, a második kategória képviselőjeként, nem értem, miért kell terhelni ilyenekkel másokat. Na mindegy.

Most már csak azt kell lelevelezni velük, hogy az öt gyerekkel jönnek-e, vagy sem.

Nyáron kötött kardigánról...

... blogolni milyen? Mert erre készülök. Szóval én mindig is nagyon szerettem a kötött holmikat, kisbabákon meg végképp. Magam is tudok kötni, még terhesen elkezdtem Boninak egy újszülött-kardigánt, de mivel előbb született, már egy hónapos volt, mire kész lettem vele. Azután nem volt időm érkezésem, hogy mást kössek, pedig nagyon bánom, hogy a mai madeinchina-világunkban (ahol még a hintőport is Ázsiában gyártják!) kizárólag kínai ruhái vannak a fiamnak. Mert a házi kötésű ruháknak nemcsak az alapanyaguk minőségi, de egyediek is.

Nemrég egy olvasóm - Fruska, aki foglalkozása révén házi kötő -, megkért, hogy csináljak neki pár rajzot a készülő weboldalához. Cserébe kedvesen felajánlotta, hogy köt egy kardigánt Boninak. Remélem, nem bánta meg ezt a csereberét, mert én pár vázlatért kaptam egy gyönyörűszép, szürkéskék, másfél éves fiúkardigánt, ami pár hónap múlva tökéletesen fog állni Bonin. A rajzokkal, majd a kardigánnal kapcsolatos e-mailváltásaink során egy pontos, humoros, lényegretörő és kreatív nőt ismertem meg, akivel öröm volt együtt dolgozni - még ha ez a munka a számomra nem volt se fárasztó, se megerőltető.

Száz szónak is egy a vége: rendeljetek tőle kötött gyerekruhákat, mert mindjárt itt az ősz! Fruska gyönyörűen köt és csodaszépek a pulóverek-sapkák-sálak-kardigánok (lányoknak és fiúknak), amiről az alábbi weboldalakon is meggyőződhettek. Ezen kívül kötőtanfolyamokat is indít Zuglóban kezdőknek.

A weboldal címe: http://2tu.hu/ (két tű) A honlap kitér a méretekre is és a használt fonalakra is, ami megkönnyíti a rendelést, illetve hasznos mosási és kezelési útmutatókat olvashatunk arra az esetre, ha már megvan a kötött áru. SŐT, a kötni tudókra (és akarókra) gondolva Fruska "Kösd magad!" csomagokat is összeállított, amelyek tartalmazzás a kötés- és szabásmintát, valamint az összes hozzávalót (fonal, gomb stb.)

Nézzétek, milyen szép lett Bonhomme kardigánja:

Fejlődési ugrás

Amíg nem volt gyerekem azt hittem, hogy a kisbabák minden nap produkálnak valami újat és az idő csak úgy röpül. Ezt hallottam mindenkitől és a saját korlátozott tapasztalatom is ez volt más gyerekekkel. Emlékszem pl., mennyire meglepődtem, amikor a kisfiú, akire vigyáztam egyik nap a semmiből elkezdte mondogatni, hogy jobbra, balra, mellette stb., pedig tuti, hogy előző nap még csak mutogatta az irányokat.

Aztán megszületett Bonhomme és éveket heteket vártunk arra, hogy elmosolyodjon.

Újabb hosszú hetekig csak a hátán feküdt és kalimpált.

Majd lassan-lassan megtanult hasra fordulni, de nem volt egyszerű menet.

Május eleje óta próbálkozik a helyváltoztatással. Három hónapos kora óra csorog a nyála.

Erre egyetlen hét alatt kijött az egyik egérfogacskája ÉS megtanult négykézlábra állni ÉS ülni* ÉS kúszni**! Most már értem, miért mondják azt, hogy a babák gyorsan tanulnak: egy hete egyik ámulatból a másikba esünk. Oké, 8 és fél hónaposan talán itt volt mindennek az ideje, na de így ömlesztve?

Hirtelen megtapasztaltam a szülőség egy új oldalát is. Eddig azt gondoltam, minek a gyerek fejlődéséről ennyit beszélni, mindegyik megtanul egyszer mászni, járni, beszélni, így vannak kódolva. Aztán most azon kapom magam – és biztosan ez is valamiféle ősi genetikai kódolás eredménye - hogy boldog-boldogtalannak újságolom Boni legújabb tudományait, sőt: büszke vagyok rájuk!

Viszont az életünk megváltozott. Egy percre, de még egy másodpercre sem lehet egyedül hagyni, még a pihenőszékében sem, onnan is kimászik. El is követtem azt a hibát tegnap, hogy pár másodpercre nem néztem oda (amíg beraktam a szennyest a mosógépbe), és amikor visszafordultam, Bonit a kiöntött folyékony mosószer kellős közepében tapicskolva találtam meg... Szerintem Z. fejében akkor megfordult a gondolat, hogy elválik tőlem és egyedül neveli tovább a gyereket.

Ugyanezen az ominózus héten más is történt. Elromlott az alvása, pedig az elalvásra március óta nem lehetett panaszunk. Most viszont hiába teszem be az ágyba, nem fúrja bele a fejét a rácsvédőbe (pedig én hoztam a repülőn, nem Z kocsival, nehogy egy órát is nélkülözze), hanem hasra fordul, mulatozik, majd sírni kezd. Bemegyek, megsimogatom, irányba teszem, erre visszafordul és rámnevet, kokettál, magyaráz, szemléli majd püföli a rácsvédőre hímzett állatokat. Kimegyek, sírás, visszafordítom, hasra vágja magát stb., stb.

Aztán leesett (nem túl gyorsan..): ez a gyerek nem álmos! Nem kell már napi háromszor aludnia. (Bár épp tegnap aludt megint háromszor egy-egy órát, szóval ki érti ezt...) És mindezekkel párhuzamosan bélpoklos is lett: ebéd után már desszertet is kap, ilyen nagy fiú.

Holnap Dantét fog olvasni, eredetiben.

* Azért még nagyon nem merem egyedül úgy hagyni, mert orra bukás a vége.

** Első nap 10 centit kúszott, a harmadikon pedig már az egész lakást keresztbe-kasul átszelte: a két karjára támaszkodva, az egyik lábujjával navigálva, kurjongatva..!

Mások élete?

Kigyullad (és félig leég) egy épület Budapest belvárosában. Metróbaleset történik Moszkvában. Izraeliek és palesztinok lövik egymást.

Ma láttam két beteg kisbabát, egy, a nyílt utcán síró nőt és hallottam egy történetet egy halálra gázolt kisfiúról.

Mit is mondjak? Csak klisék jutnak eszembe. A szomszéd szobában alszik a gyönyörű kisbabám, egy kicsi életmorzsa. Még minden újdonság a számára: a júliusi napsütés, a játszótér, a hinta. Ezer és ezer dolgot kell még neki felfedeznie, megélnie, megtanulnia, megtapasztalnia, megszeretnie, esetleg megutálnia... én meg - az ilyen napokon, mint ma - meghalok az aggodalomtól, hogy nehogy történjen vele valami, valamikor, az élete során.

Az a félelmetes, hogy csak a szerencsében lehet (és kell) bízni.

Kíméletlenül

- petyhüdt bőr
- piros foltok az arcon
- sárguló nagylábujj-köröm
- vörösödő (és ráncos) térdek és könyök
- lógó mell (vagy ez a szoptatástól van? és elmúlik? naiv vagyok?)
- visszerek
- a nap már nem barnít: pecsenyévé éget
- eres kézfej
- színtelen száj
- toka

Jó lenne, ha CSAK a szarkalábak és az őszülő haj lenne a probléma az öregedéssel, mint ahogy fiatalon hittem! Mindezek ellenére jól vagyok, köszönöm, csak ez a budapesti nyár (és a nyári ruháim) felnyitotta (felnyitották) a szemem. Végülis tényleg elmúlt már 20 év az érettségi óta, mit csodálkozom?

De álljunk optimistán a dologhoz: végülis megvan annak az előnye is, ha egész nyáron szakad az eső és 15°C van.