Kilencven euró

Visszaküldte az ingatlanügynökség az irattárcámat. A kártyákon és papírokon kívül felfedeztem még benne kilencven eurót. Megdöbbentem, hogy ennyire linkóci vagyok, hogy azt sem tudtam, ennyi pénz volt benne. 

De az is mindig meglep, amikor mások (sőt: ismeretlenek) becsületességéről szerzek tudomást. Ezt a kilencven eurót kétszer is el lehetett volna tulajdonítani: megtarthatta volna az a család, aki megtalálta, vagy az az irodai dolgozó, akinek leadták. Pont emiatt egyiküket sem lehetett volna felelősségre vonni. Ha történetesen tudtam volna, hogy volt benne pénz, azt sem lehett volna megállapítani, melyikük lopta el. Sőt, a lopott és a talált pénz fogalma közötti vékony választóvonalról is lehetett volna szemantikai vitát folytatni.

Bár az is lehet, hogy 190 euró volt benne, amiből elvettek százat. 

De ugyanekkora a valószínűsége annak is, hogy egyáltalán nem volt benne pénz, és valami jótét (és anonim!) lélek beletett 90 eurót.

Én már SEMMIN sem csodálkozom kerek e világon. Csak ki kell nyitni reggel az internetet, és jönnek a hihetetlennél hihetetlenebb, de mind igaz sztorik!

Egy ideális otthonban

– Nincsenek olyan komód- és asztalfelületek, amelyeken megválaszolatlan banki levelek és kérdőívek, régi prospektusok, használt belépőjegyek, fontos értesítések, lényegtelen szórólapok, cetlik, listák, post-itok, jegyzettömbök, iratok, matricák vagy használati útmutatók hevernek. Mert ezek szétválogatva, lefűzve és kitöltve a helyükön vannak.

– És ez a kulcsszó: egy ideális lakásban mindennek helye van. Például minden táskának. Ezért semmi esetben sem fordulhat elő, hogy két (felnőtt) hátizsák, két (gyerek) hátizsák, egy női válltáska, öt-hat vászonszütyő és egy tornatása csak úgy elszórva várják a sorukat az előszobában.

– Végképp nem történhet meg, hogy pézsék (tiszta vagy koszos), maszkok, kézfertőtlenítők, kézkrémek, töltők, kábelek, celluxok, szemüvegek (nap vagy látó), szemüvegtokok, kulacsok és palackok (tele vagy sem) csak úgy bárhol felbukkanjanak. 

– A tollak (működőképesen), a ceruzákkal (kihegyezve) és az ollóval együtt mindig ugyanazon a helyen találhatók. Bónusz, ha üres jegyzettömb áll mellettük, esetleg hegyezővel és alkoholos filctollal.

– Egy ideális lakásban mindenkinek csak annyi gönce van elöl, amennyit éppen hord. Tiszták és koszosak külön, azaz nincs olyan kupac, amelyben a ruhák már nem tiszták ugyan, de még nem kell őket kimosni. Mindez igaz a sportcuccokra is, amelyek tevékenység szerint (úszás, ill. futás) külön-külön helyen találhatóak.

– Az épp nem hordott ruhák (nyári vászonnadrágok és téli bakancsok) a helyükre vannak eltéve, ahonnan igény esetén könnyen elővehetők (mert az ideális ember mindig emlékszik rá, hová tette őket).

– Egy ideális lakásban nincs olyan sarok, ahová a kiválogatandó, vagy a már kiválogatott, de még el nem vitt vagy el nem adott ruhák vannak felhalmozva, az összes nemrég lapott kartondobozzal együtt. Nincs olyan sarok sem, ahol a rossz égősorok, a régi műanyag dobozok és tartók, az elromlott esernyők stb. várakoznak arra, hogy valaki elvigye őket a hulladékudvarba. Nem gyűlnek használt elemek sem egy zacskóban, mert az ideális ember nem felejti el őket hónapok óta elvinni a gyűjtőpontra.

– Az ideális lakás ideális lakója egyszerre max. három könyvet olvas, és nincsenek olyan könyvkupacai, amelyek útikönyvekből, félbehagyott, elolvasott-de-még-ki-nem-jegyzetelt vagy sürgősen elolvasandó, de még csak várakozó státuszú könyvekből állnak.

– Az ideális nőnek csak annyi kozmetikuma van, amennyit használ, és nem őrizget kétéves rúzsokat, félig telt flakonokat, krémeket, samponmintákat, szállodákból hazahozott tusfürdőket és szappanokat. Ezeket nem három különböző nesszeszerben tartja a fürdőszoba különböző pontjain.

– Egy ideális lakásban nincsenek karácsonyi dekorációk márciusban. Ugyanebben a hónapban nincsenek ősszel lepréselt levelek a fent említett könyvkupacok valamelyike alján. Senki sem kerülget hetek óta összerakásra váró Ikea-bútort az előszobában.

– Az ideális ember nem bukkan 2011. áprilisi mozijegyre egyik rég nem hordott bőrdzsekije zsebében!

***

Hát hülye vagyok én?! Hogy évek óta nem tudok összevarázsolni egy ideális otthont magunknak? Helyünk (140 m2) és időm (heti 4 napot dolgozom) lenne – akkor pedig miért szenvedek ennyit? Én magam sem értem, hacsak az nem lehet, hogy a nap végén, amikor már lefordítottam, megfőztem, házit kikérdeztem, tűzoltásszerűen elvégeztem a legfontosabb adminisztrációt és házi munkát (Boni ISZONYÚAN rumlis), sőt, már voltam sportolni is... nos, akkor már nincs ezekhez kedvem. Néha álmodozom arról, hogy kiveszek egy hét szabit, és behozom a szortírozási és rendrakási lemaradásaimat, de egyelőre ez csak álom marad.

És erről eszembe jut az a sikeres barátnőm, akivel ősszel elmentünk az érettségi találkozóra. Ő is külföldön él, mert ott futott be irigylésre méltó karriert a szakmájában (kreatív ágazat, jó fizu, szimpatikus kollégák, napi kapcsolat emberekkel, értelmes célok, folyamatos fejlődési lehetőség). Két kamasz lányuk van. És amikor arról beszélgettünk, a sok gimis emlék felidézése között, hogy milyen foglalkozást szerettünk volna így utólag magunknak, felkiáltott:

– Tamko, neked megmondom őszintén. Én legszívesebben háztartásbeli anyuka lettem volna!

Mindennapi kenyerünk

1. pékség:

• Az utcánk végében van, oda-vissza 2 perc
• A baguette rossz
• Csak itt lehet jó rozskenyeret kapni
• Z. szerint a péksütik itt sokkal jobbak (olyat én nagyon ritkán eszem, Boni sem nagyon)
• Lehet kapni isteni csokis csigát és sajtos perecet (nem kéne, hogy egyek...)
• Vasárnap zárva van
  

2. pékség:

• Kicsit távolabb van, nem esik útba, oda-vissza 7 perc (szerintem) (Z. szerint több)
• A baguette isteni
• Z. szerint a péksütik nem jók (szerintem meg de)
• Néha kapni pavolvát (nem lehet tudni előre, mikor)
  
• Szerdán zárva van

 

Mondanom sem kell, Z. az elsőt pékséget szereti, mert édesszájú és mert általában ő megy le reggelente, én és Boni meg a másodikat, mert ott finom a baguette, a rozskenyeret meg úgyis le lehet fagyasztani. Miután reggelene elkísértem Bonit, el szoktam zarándokolni a másodikba, kivéve, ha Z. már megelőzött és kora reggel lement az elsőbe. Szerdán és vasárnap értelemszerűen nincs dilemma, szombaton sem, mert akkor Z. el szokott menni a másodikba, és beáldozza a finom péksütijeit. 

Ma volt pavolva! Mehetek este futni!

 

Mese

A héten valamelyik nap Boni hazajött a suliból és elújságolta: A franciatanárnő egy magyar mesét mesélt! A főszereplő neve Jancsi!! A továbbiakban kihúztam belőle, hogy egy magas fáról szólt a mese, amelynek Jancsi nevű szereplője malacokat őriz. Másnap már azt is meg tudta mondani, hogy „az író, az valami Benedek!”, de hogy a könyv borítóján több név is fel van tüntetve. Közben keresgélésem eredményeképp kiderítettem, hogy Az égig érő fa c. meséről lehet szó, Benedek Elektől (felevenítettem a kondás szó értelmét is). A fracia kiadást nem lehet már megkapni, használtan árulják itt-ott a neten, erról van itt szó oldalt. Boni azt mondta, hogy a tanárnő példánya a saját gyerekkori könyve.

Olyan szimpatikus, hogy egy ilyen könyből mesél nekik a tanárnő, nem pedig valami ajánlott, agyontanított és agyonelemzett mesét mond el. (Rengeteg ilyet lehet kapni.) Ugyanez a tanárnő mesélte egyszer a gyerekeknek, hogy előfordul, hogy száz (100!) elolvasandó könyv is várakozik a listáján – ez a nő a sorstársam! Bár a száz rengeteg, nekem 30–40 könyv szokott lenni a maximum, és az is nagyon csüggesztő érzés.

Rá is döbbentem, hogy én egyáltalán nem olvastam még Boninak magyar népmeséket, nem is értem, de ez valahogy kimaradt. Pedig szerettem gyerekkoromban őket. Na, de majd pótolom. Hiába jár már ún. középiskolába, tizenegy évesen még mindig nagyon élvezi a meséket. 

Szóval így történt, hogy Boni a francia sulijában ismerte meg Benedek Eleket.

Egy atombiztos birtokos szerkezet

Z. időnként felkiállt:

– Azért micsoda szerencsénk van De Gaulle-lal! Mekkora politikus volt!

Az első ilyen fekiáltásnál értetlenül néztem rá. Megmagyarázta:

– Neki köszönhetjük az atombombánkat!

A halogatás diadala

Szombat délután jött egy telefonhívás a vonalasra, 04-es körzetszámmal. A férjem már akkor sejtette, mielőtt felvette a telefont: valaki megtalálta az irattárcámat!

A bérelt faház kanapéja alatt volt.

Ha nem lettem volna olyan feledékeny, és emlékeztem volna, hogy elvittem, már ott megtalálhattam volna. Az utánunk kettővel következő bérlők bukkantak rá (pedig közben elvileg KÉT takarítás is volt!), leadták az ingatlanügynökségnek, ők hívtak fel.

A bankkártyákat, az uszibérletet, a könyvtárjegyeket és a személyimet még a múlt héten megcsináltattam-megigényeltem, de a jogsira már nem maradt erőm/időm. Z. folyton noszogatott, hogy el fognak kapni (csak rövid távokra mentem kocsival), én egyre csak halogattam a bejelentést. És nekem lett igazam! Megmarad a régi, rózsaszín papírkás, nosztalgiafotós ereklyém jogsim.

Sheets and javelins

Megnéztem a tegnapi botrányos Trump-Zelenszkij vitát, de most nem is arról akarok beszélni, hogy mennyire felháborító az amerikai elnök és alelnök viselkedése (nem is tudnék újat mondani), meg hogy mennyire sajnáltam Zelenszkijt, ahogy ott ült félseggel azon a kanapészerűségen, körülvéve ezekkel a borzalmas amerikai gengszterekkel (akik közül az egyiknek börtönben kéne csücsülnie).

Hanem arról, hogy a beszélgetést nézve és hallgatva arra gondoltam: mennyire többszörösen is hátrányos helyzetből indul egy vitában az a fél, aki nem az anyanyelvén fejezi ki magát! Baromira bátor sztem Zelenszkij, hogy tolmács nélkül csinált végig egy ilyen attrakciót, két ellenséges vademberrel, akikek a legnagyobb fegyverük nem csak az, hogy a világ legerősebb államát igazgatják, hanem hogy: tökéletesen beszélik a vita nyelvét. Megvan az az előnyük, hogy bármit ki tudnak érthetően és gördülékenyen fejezni, standard akcentusban, és mindent meg tudnak érteni, ami elhangzik, akkor is, ha többen beszélnek egyszerre. És mindez hatamas adu ász!

A mindennapjaimban egy picit én is szoktam ezt érezni. Franciául nem túl gyakran (szerencsére), ott inkább a saját akcentusom zavar, mert azt szoktam hinni, hogy nem vesznek miatta komolyan. Ezért pl. a legtöbb telefonos adminisztratív dolgot nálunk a férjem intézi. Ha angolul kell beszélnem, akkor szinte mindig úgy érzem, hogy nem vagyok elég választékos, nem ismerem a kódokat, nem értem a kulturális és egyéb utalásokat, és az anyanyelvi beszélők magabiztossága megrémít. Emlékszem, micsoda fölénnyel állította a kanadai sógorom egyszer, hogy a Balatonon van híd! A tökéletes mondatokban megfogalmazott hülyeséggel szinte meggyőzött.

Szoktam mondani Boninak (meg bárkinek, aki csak hallani akarja), hogy azért tanítom magyar helyesírásra, mert ez az egyik legnagyobb ajándék, amit adni tudok neki: egy nyelv. De néha arra szoktam gondolni (és ezt nem mondom neki) vajon nem az a legnagyobb ajándék-e inkább, hogy a legerősebb nyelve, amin vitatkozni és verset olvasni a legjobban tud, egy világnyelv. Márai írja valahol az anyanyelv és a tanult nyelv közötti különbségről, hogy előfordulhat, az ember úgy hiszi, már jól ismeri az adott nyelvet. Odafordul egy bennszülötthöz és azt mondja, vagy legalábbis hiszi mondani neki: Reggel a városban voltam. A bennszülött pedig csodálkozva, de udvariasan hallgatja, mert ő megértette azokat a nüansznyi különbségeket is, amit az ember nem tud elsajátítani, és mert a mondat valójában így hangzott: Pittymallatkor az erődben valék.

Sheets: egyáltalán nem voltam benne biztos – a kontextust és Trump személyiségét figyelembe véve – hogy nem shits-et mondott-e.

Javelins: ezt meg egyenesen meg kellett néznem a szótárban!