Tananyag

Le vagyok döbbenve az iskola első másfél hónapjából leszűrt benyomásaimtól, de nagyon nehezen tudom megfogalmazni, hogy miért. Elsősorban a tananyag, másodsorban a módszertan az, ami gyökeresen más, mint alsóban, vagy amire én emlékszem a saját felső tagozatomból. Miután szépen megrajzolták minden füzet elejére az előlapot (ráírták a tanévet, a tantárgy és a tanár nevét), mindez jegyre ment, ÉS beragasztották az órai szabályzatot (és közben elment egy hét) indult a tanulás. Valahogy olyan érzésem van, mintha ezeket a 10-11 éveseket minden tantárgyból egyetemre szánná a rendszer, és most, ebben az évben ismertetik meg velük az alapokat és a közös fogalmakat úgy, mintha eddig soha nem jártak volna iskolába. Eddig a követelmények:

Matek: mi a természetes szám, az osztó, a szorzó, a nevező, a sokaság, a populáció, az átlag, az egyenes, a pont (és ezek jelölése).

Francia és irodalom: mi a szó, az egyszerű/összetett mondat, melyek az alapvető tipográfiai tudnivalók (gondolatjel, idézőjel, vessző stb.), kozmogónia, azaz a világ keletkezésének elbeszélése (részletek a Bibliából, a Koránból, a görög mitológiából).

Történelem: az évszámok jelölése (Kr. előtt és után, római szám, a századok, évezredek sorszáma), az első emberfélék megjelenése (ez mondjuk logikus).

Fizika-kémia: a különböző laboratóriumi eszközök neve, jelölésük.

Környezetismeret: na, ez a lefurább! Meg kellett tanulniuk a válasz megindolokásának lépéseit: 1) megfigyelem a jelenséget és 2) levonom belőle a következtetéseket.

Német: a német ábécé (ebből Bonit feleltette is a tanárnő!), a betűk kiejtése (önállóan és szavakban), a sein ige ragozása, a napok nevei, a számok 100-ig, három kérdés és a rá adott válaszok (Wie heisst du? stb.)

Az egyetlen kivétel ez alól a strukturált és összeszedett tananyag alól az angol, ahol is a tanár azzal szórakoztatja őket, hogy az I scream meg az icecream ugyanúgy ejtendő, halloweenes témájú mondatokat találok Boni füzetében, random szavakat kell megtanulniuk és Hé! French boy! – nak titulálja azokat a gyerekeket, akik túl franciásan ejtik ki az angolt (hallanátok az én fiamat....). Boni nagyon élvezi. De már két anyukától is hallottam, hogy nem értik az angoltanár módszertanát, hogy nem rendszerszintű az óra, be hogy fognak menni beszélni a tanárral.

Egyébként holnap lesz fogadóóra, ahol 5 (öt!!) perces idősávokat lehetett lefoglalni max. három tanárral. Ilyen időpontjaim vannak, hogy 18:12-kor osztályfőnök, 18:43-kor matektanár, 19:01-kor franciatanár.

Budapesti hétvége

Az osztálytalálkozóra végül a gimis barátnőm javaslatára mentem el, aki tökre belelkesült, és azt ajánlotta, hogy akkor ő maga is hazautazik Magyarországra ezen a hétvégén. Nálam alszik, közös programokat szervezünk, és mellesleg elmegyünk az érettségi találkozóra. Na így már nekem is megjött a kedvem, ráadásul megígérte, hogy elég, ha csak egy órát maradunk. Kapva kaptam az alkalmon, mert annyira ritkán találkozunk. A covid óta egyáltalán nem láttam, de előtte is mindig csak férjekkel-gyerekekkel.

Tökéletes egyensúlyban volt az egyedül, a kettesben és a másokkal töltött idő; a régi idők felevelenítése (előkerült a tablóképünk!) és a jelenlegi élethelyzeteink megvitatása, valamit a shoping, a séta és a közös főzés. Egyszerűen fantasztikus volt minden! Na jó, az én ízlésemhez képest picit túl sok szó esett a klimaxról, lehet, hogy ha majd érintett leszek, jobban fog érdekelni (bár ezt kétlem, de meglátjuk). Kipihenten, feltöltődve, lelkesen és jó kedvűen jöttem vissza, tele energiával, elhatározásokkal, tervekkel. Hú, de maradtam volna még pár napot. Kár, hogy nem lehet szétszakadni, és egyszerre jelen lenni két helyen. Olyan volt ez a hétvége, mint egy álom, komolyan.

És az osztálytalálkozón a megbeszélt egy óra helyett ötöt maradtunk. Éjfélkor indulunk haza, szerencsére tök közel volt. Amikor megérkeztünk hozzám, a belső udvaron épp egy tornagatyós fiatal srác teregette ki a mosott cuccait. Annak a lakásnak nincs ablaka, tök durva. Megkérdezte tőlünk, hogy hová kell bedobni a szavazólapot (burkoló lapra szavaz a ház). Kérdeztem, hogy melyikre szavazott, azt mondta, az egyesre, nincs sok pénzem, díler vagyok – tette hozzá. Félelmetes volt, ott állni éjfélkor, a nyolcadik kerületben egy belső udvaron, egy dílerrel, mikor hozzátette:

– Viccelek, hé!

Hazafelé, a gépről (szinte be lehetne azonosítani az utcát)

Trollok

Nem tudjátok, de most megírom: szinte minden posztomhoz kommentál egy-két(-három) troll. Különböző IP-címekről, névtelenül, bár van olyan is, akit régi (névvel ellátott) kommentjéről be tudok azonosítani.

Közkeletű elképzelés szerint a trollok frusztráltak, ezért járkálnak különböző blogokba undok megjegyzéseket hagyni. Én ezt a való élet alapján nem tudom megerősíteni; sőt, úgy képzelem, hogy az ilyen gonoszkodó és epés emberek tök jól érzik magukat a bőrükben. Hiszen ez adja meg nekik azt a magabiztosságot, amellyel megmondják a tutit másoknak, többször is, anélkül, hogy a blogger egyáltalán reagálna rájuk. Én úgy látom magam körül, hogy ez ilyen emberek megtalálják a hozzájuk hasonló alakokat, és csoportokba verődve osztják az észt. Egyáltalán nem frusztráltak, sőt: baromi boldogok, megkockáztatom, kiegyensúlyozottak. Értelme van az életüknek! Egy bizonyos értékrend (az övék) alapján konzisztens életet élnek. Szinte már irigylésre méltó ez az önbizalom és az a kitartás, amivel évek óta idehányják kusza és rosszmájú gondolataikat, amiket ők jogosnak, értelmesnek és megfontolásra méltónak vélnek.

Egy fura mondat

Barátnőmmel tegnap elmentünk egy Libri előtt. Fölkiáltottam:

- Juj, van még időnk?! Ide be kellene mennem megnézni valamit!

A barátnőm válasza:

- Persze, nyugodtan, tök sok időnk van még, menj! Addig én kint megvárlak.

Egy osztálytalálkozó

Kérdezte tavasszal Petra, hogy megyek-e a harmincéves érettségi találkozónkra, mert nekik idén lesz. És hogy neki eszébe sem jut menni, mert miért töltsön el egy estét harminc éve nem látott idegenekkel, amikor úgyis tartja a kapcsolatot azokkal, akik neki szimpik. Teljesen egyetértettem vele. Milyen hülyeség egy ilyen érettségi találkozó, a franciáknak szavuk sincs rá!

Egy hétre rá megvolt a repjegyem a találkozóra. Majd elmesèlem ki és mi vett rá arra, hogy elmenjek. Tegnap este volt a napja, most röviden a benyomásaimat írom le: 1) A pasik többet változtak, mint a csajok, 2) A legtöbben tök szimpik voltak, akik nem, azok már 30 éves sem 3) Az egyik csaj jobban nézett ki mint 30 ève! 4) A legtöbbjünknek van egy 10-13 éves gyereke és 5) Olyan más és más emlékeink vannak! Lejátszották a szalagavatós táncot; a csárdásra emlékeztem, a néptáncra egyáltalán nem! 6) Senki sem halt meg, senki sem lett homoszexuális és van, aki soha nem jön el (én 15 éve voltam utoljára, de most volt olyan ember, akit az érettségi óta nem láttam). 7) Páran vagyunk csak külföldön, kòzülünk ketten tízévenként járnak haza! Döbbenet!

Ez itt a szombat reggeli Rákóczi téri piac (de nem itt volt a találkozó!)

Mibe keveredtem

Az árvíz kapcsán mesélte a papám, hogy vettek egy ún. gondos órát maguknak, ami baleset esetén értesít egy erre szakosodott szolgáltatást, plusz értesíti a húgomat, de hogy jó lenne még egy telefonszámot megadniuk pluszban, egy olyan személyét, aki pár percen belül oda tudna érni. Elmondta, hogy milyen nehezen veszi rá magát arra, hogy szívességet kérjen a szomszédoktól. De most nem az ő nehézségeikről szeretnék írni, hanem arról, hogy rögtön beugrott: lakik a házunkban egy idős nő. Lehet, hogy neki is van ilyen órája, és éppen azon filózik, megkérheti-e a szomszédokat arra, hogy kapjanak értesítést egy esetleges esésről, rosszullétről? Az egyetlen fia Angliában él, ő nem tud rögtön jönni. Elhatároztam, hogy megmondom a szomszéd nőnek: ha bármi van, nyugodtan számíthat ránk.

A múlt hét elején össze is futottam vele az utcán, és mint elméleti lehetőség felvetettem ezt a telefonszám-dolgot. Nincs neki ilyen órája, de elmesélte, hogy épp műtét előtt áll. Egy nagyon zárkózott, udvarias nőről van szó, csak annyit mondott, hogy nőgyógyászati műtétje lesz, nem részletezte. A betegség májusban derült ki, és a héten szerdán megy vissza a kórházba, hogy lefixálják a műtét időpontját, mondta.

Na, akkor pont jókor szóltam, gondoltam magamban, a műtét után biztos elkél neki egy kis segítség. Igaz, hogy itt már nem elméletről, hanem gyakorlatról van szó, de majd biztos csak be kell vásárolni, kaját vinni, ilyenek. 

Vasárnap délután felmentem hozzá megkérdezni, hogy megkapta-e már a műtét időpontját. Vittem neki az előző nap készített sütiből. Be akart hívni, de elhárítottam, mert nem akartam sokáig maradni, csak az időpontra voltam kíváncsi, hogy akkor mi is úgy szervezzünk. Ekkor ott a küszöbön állva elmesélte szegény, hogy nem lesz műtét. Méhrákja van, és nem lehet már műteni, valamilyen kezelést (kemó?) fog kapni októberben. Szegény többször is elsírta magát. Mesélte, hogy milyen embertelenül bántak vele az orvosok, amikor ezt közölték vele. Én meg teljesen le voltam döbbenve az egészen; hétfőn futott át a gondolat a fejemben, hogy felajánlom a segítségünket neki, a hét végén pedig már egy halálra ítélt nőben próbáltam tartani a lelket.

Most nem is tudom, mi lesz. Úgy érzem, balgán sokkal nagyobb feladatra vállalkoztam, mint amit képes lennék elvégezni. Októberben az egyik hétvégén én nem leszek itt, az utolsó héten pedig családilag utazunk el – hogyan segítsünk, ha távol vagyunk? Ráadásul megkért rá, hogy ne beszéljek a betegségéről senkinek, pedig fejben már kisakkoztam, hogyan tudna a ház ökoszisztémája közös összefogással, együtt segíteni. Mert itt nem sütiről meg bevásárlásról van szó, ez mind semmiség. Beszélgetés közben elmesélte, hogy nem tud autóval menni a kórházba (mert nem talál parkolóhelyet), a busz pedig 45 perc alatt teszi meg az utat, borzasztónál borzasztóbb, lehangoló külvárosokon keresztül (ezt én is tanúsíthatom). Az első és legfontosabb segítség tehát az lenne, ha el tudnánk vinni autóval csütörtökön reggel 9 órára – de hát ezt nem tudtam felajánlani.

Kérdeztem, jön-e valamikor a fia. Sajnos nem tud jönni, sok a munkája, ott a két gyerek, a családi vállalkozás, az évvégi hajrá. Döbbenet, hogy azt a fiút, az angol feleséget és a két angol unokát még soha nem láttuk itt. Szegény nő tök egyedül él, mindig, mindenhol egyedül van, ha összefutunk. Gyakran gondolkodtam azon, hogyan tud mégis olyan szuperul, a legutolsó divatnak megfelelően felöltözni? (itt írtam róla) Minek, kinek? Milyen megfontolásból, motivációból?

Van abban valami szimbolikus is, hogy a nőt méhrákkal fogják kezelni, és a fiú, aki ebből a méhből született, nem ül fel az első repülőgépre, hogy megvigasztalja az anyukáját, aki a szomszédnak sírdogál egy vasárnap délután. Persze, mit tudhatom én, milyen a viszony közöttünk, nem ítélkezem. Csak nagyon sajnálom szegény nőt; milyen lehet 80+ évesen, egyedül szembesülni egy ilyen diagnózissal?!

Órarend

Annyira jó Boni órarendje, hogy az már majdnem tökéletes. Délelőttönként vannak a fontos tantárgyak (nyelvek, matek stb.), délben egy vagy két órája van enni, szerdán pedig rengeteg, mert nem is kell visszamennie a suliba. Délutánonként vannak általában az ún. készségtárgyak (tesi, zene, rajz), amikről egyébként kezd az a véleményem kialakulni, hogy teljesen felesleges lenne ezen a szinten iskolákban tanítani, úgysem veszi senki őket komolyan. Nonszensz, hogy úgy teszünk, mintha fontosak lennének, holott minden gyerek (és szülő) a megúszós tantárgyak között tartja számon őket. Főleg a testnevelés, borzasztó, ráadásul szegény kamaszok le sem tudnak utána zuhanyozni. Most már érzem és értem, hogy jogosan utáltam én is mindig a tornaórákat.

Boninak két délutánja is szabad: a szerda és a péntek, így hozzáigazítottam én is a munkámat ehhez az új beosztáshoz. Érdekes, mennyire emeli az ember életminőségét, ha péntek délután nem dolgozik! Eddig szerdán nem dolgoztam (mert alsóban szerdán egyáltalán nem volt tanítás), most a szerda délelőttömet lecseréltem a péntek délutánra, és hát sokkal jobb így. Pedig így is 80%-ban dolgozom, és mégis annyira más! A szerda délelőttjeimet pedig egyáltalán nem sajnálom, sőt, munkaszervezés szempontjábol sokkal jobb így.

Szerda délután van Boninak zongorája, csütörtök este dob, vasárnap zenekar (de még nem biztos, hogy idén is járni fog) és szombat délelőtt a szolfézs. Ez a szombat délelőtt annyiból tök jó, hogy így nem kellett a szolfézst a zsúfolt hétbe belepasszírozni, és kényelmesen, rohanás nélkül odaérünk. Annyiban viszont rossz, hogy ilyenkor rengetegen vannak a zenesuliban (már azon gondolkodom, hogy veszek magamnak egy zajszűrő fejhallgatót), és hogy mert pont ebben az időben szoktunk együtt usziba járni. 

Tegnap próbáltuk először, hogy a délben véget érő szolfézs után közvetlenül mentünk az usziba, és nem is volt rossz. Nem fáradtunk el, nem éheztünk meg, és az uszoda szinte üres volt. Annyit volt csak a probléma, hogy én pont pénteken mentem el úszni, mert a szabad péntek délután szinte adja magát, hogy az legyen az uszodás napom (Bonival egyszerre értünk haza, 14 órára), ma pedig este elmegyek futni (mint ahogy hétvégenként mindig megyek, ez is valahogy adja magát), így három egymást követő napon is moshatom meg a hajam... hm, ezt még valahogy át kell gondolnom, nem éppen ideális.