Egy jól hasznosítható szó

- Jaj Bonikám… te öntöttél ki vizet a konyhában/te szórtad szét a Túró Rudi-papírokat/te állítottad be az órádat, hogy hajnalban ébresszen?! - morogtam.

- Nem én voltam mama! - méltatlankodik - Van alibim!!

Szülőkről

Az Eszter nevű (gimis) barátnőm szülei mindig annyira jó fejek voltak a saját szüleimhez képest! Nagyon sok szempontból irigyeltem Esztert a szülei miatt, de egy dolog kiemelkedett a többi közül: Eszter szülei minden másnap reggel úszni jártak a legközelebbi budapesti uszodába.

Most hetven körül vannak, akár az én szüleim, tehát elmondható, hogy egész életükben rendszeresen úsztak. Csak most már nem Budapestre, hanem a Dunakanyarba járnak úszni, ahová kiköltöztek (akárcsak a saját szüleim). A Covid óta minden nyáron találkozunk velük a melegvizes medencében, mert Bonival mi is abba az usziba járunk, ahová ők.

Nagyon kedvesek, a férfi tanította meg Bonit a siklásra (levegőt víz alatt kifújni), és jókat szoktunk beszélgetni a vízben. Mindig felnéztem rájuk, hogy nem csak sportosak, de mindig együtt jönnek! Az én szüleimnek nincs közös hobbiuk. Sőt, az én szüleim, akik szintén nyugdíjasok, egyáltalán nem járnak az usziba, pedig ugyanannyi időbe telik tőlük az út. A belépőjegy áráról ne is beszéljünk: az éves bérlet jóval olcsóbb, mint annak a ciginek az ára, amit a mamám egy év alatt elszív.

A héten is láttuk őket, idén először. Nem az usziban futottunk össze, hanem közös programot szerveztünk egy játszótérre. Nem húzom tovább a sztorit: teljesen ledöbbentem a férfi állapotán. Szegèny, alig bírt jàrni, az arca is teljesen beesett volt, nagyon rosszul nézett ki. A szokásos vidámsága is annyira elütött a rossz fizikai állapotától. Állítólag ráadásul mindent elfelejt, és ezt a felesége láthatólag nem bírja elviselni, folyton veszekedett vele. Nagyon megrázó volt őket így látni.

Egész felnőtt életemben hozzájuk hasonlítgattam és méricskéltem a szüleimet, és erre tessék, kiderül, hogy nincs is mit tőlük elirigyelniük. Mi a tanulság? Természetesen nem az, amit sietve és rossz logikával le lehetne ebből az esetből vonni, azaz hogy jobb bagózni, mint kétnaponta úszni (sőt, az sem, hogy az úszás egyenesen megbetegít!), hanem hogy talán nem kellett volna ilyen szigorúan megítélnem a szüleimet.

Szókincs, helyesírás

Boni krimit kért esti mesének; olyat, amiben csak rosszak halnak meg és vicces. Amúgy ő maga most olvassa kellemesen borzongva Roald Dahl-tól az Áldozati báránycomb-ot. Szóval a kívánt paraméterek figyelembevételével a Vesztegzár a Grand Hotelben-re esett a választásom, nem függetlenül attól, hogy gyerekkoromban nyaranta felváltva olvastam Rejtő Jenőt és Agatha Christie-t. Persze idősebb voltam mint most Boni, akinek minden negyedik-ötödik szót meg kell magyarázni. Ennek ellenére élvezi, minden este kéri, hogy meséljem tovább, kb. az egyharmadánál járunk.

Amikor először értünk az alibi szóhoz, elmagyaráztam a jelentését. Franciául ugyanúgy használatos ez a szó amúgy. Simán felfogta a jelentését, pèldát is hoztam rá. Pár nappal később megint előfordult a szó, megkérdeztem Bonitól, emlékszik-e mit jelent. 

- Igen! Egy olyan valami, amivel ingyen lehet enni az étteremben, ugye? - felelte.

Nem tudom, mivel keverhette össze, de jót nevettem! Talán mert volt egy hosszú éttermes rész a könyvben? És vajon elfelejtette vagy nem is értette meg igazán? Mindenesetre jó, hogy időben tisztáztuk.

A franciául tudóknak pedig van egy feladványom: a férjem egy pékségben hangosan kibetűzte az alábbi szót, majd megkérdezte tőlem, hogy mit jelent:

KÁFÁTÓ

Az ő francia logikája szerint jól olvasta ki. Természetesen magyarul nem ez volt kiírva. Franciatudás birtokában vissza lehet következtetni a magyar szóra. Tudjátok mi volt az?

Nevelés, együttélés

Mit csinál az ember, ha a kilencéves fia csámcsogva eszik, az orrát túrja, a mondat közepén beleszól egy beszélgetésbe vagy átmegy az ember elött, de úgy, hogy majd orra esünk benne?

Én rászólok.

Egyrészt mert azt képzelem, hogy az én feladatom a gyerekbôl embert faragni, azaz: megnevelni. De valójában szerintem inkább azért, mert baromira zavar, ha valaki csámcsogva eszik, az orrát túrja, a szavamba vág, illetve elémáll.

Rászólnék-e a szomszéd kisfiúra, ha ugyanezt  produkálná?

Eszem ágában sem lenne. Úgy gondolnám, hogy ehhez nincs jogom. Csendben maradnék, és titokban örülnék annak, hogy nem kell mindezt nap mint nap elviselnem.

Bezzeg a saját gyerekemnek megkeserítem az életét! Megjegyzem, a saját szüleim A MAI NAPIG rámszólnak, ítélkeznek fölöttem és csóválják a fejüket. De olyan szinten, hogy miért megyünk megint étterembe és hogy miért nem nyitom már ki gyorsabban a kocsit, hát megesznek a szúnyogok. Ha valamelyik barátnômrol lenne szó, eszükbe sem jutna megkérdöjelezni a pénzköltési szokásait vagy sürgetni, hogy nyissa már ki az autóját.

A család tehát ilyen szar hely, ahol az ember jogot formál arra, hogy olyanokért basztasson másokat, amikért idegeneknek soha nem szólna? Te jó ég, én nem akarom, hogy Boni meneküljön tôlünk pár év múlva, mondván, hogy a szülei folyton nyaggatják az etikettel meg a jólneveltséggel! Majd jól rá kell éreznem, hogy mikor jön el az a kor, amikor egy gyerek úgymond « készen » van, nem nevelhetö tovább, és onnantól fogva partnerként kell kezelni.

(Amúgy meg ugyanez a gyerek jobban tenné, ha úgy viselkedne a saját szüleivel, mint ahogy távoli idegenekkel viselkedik, brrrr!)

Budapesti élmény

Valamelyik nap felszálltunk a villamosra a végállomáson. Boni kiváncsian bekukucskált a vezetőfülkébe, majd az új pisztolyával lövöldözést mímelve hangosan álmélkodott, hogy a vezető sudukuzik. (Ki gondolta volna 10, vagy akár csak 5 éve, hogy műanyag pisztolyt veszek a gyereknek! Sőt, ki gondolta volna ugyanezt a férjemről! Ma már örülünk, ha Boni egyrészt csak egy olcsó pisztolyért könyörög a játékboltban, nem pedig drága legóért, másrészt ha nem a telefonjainkat akarja nyomogatni, hanem rendesen, autentikusan és az évszázadok óta bevált és hitelesített módszerrel csupán csak lövöldözik…).

Elolvastattam vele a kiírást. Minden alkalmat megragadok, hogy magyarul olvasson a gyerek: Tilos a vezetőt menet közben zavarni! Ekkor kinyílt a vezetőfülke ajtaja. Egy kopasz, nagydarab pasi szólt ki Boninak: na, gyere csak ide!

A megilletődött Boni belépett a fülkébe, én csak a kis ablakon keresztül követtem az eseményeket. A férfi megkérdezte, szeretné-e megtudni, hogyan kell villamost vezetni. Közben elindultunk. Türelmesen, jó pedagógiai érzékkel magyarázott Boniak a közlekedési lámpákról, a maximális sebességről, a kerekekre szórható homokról, majd megmutatta neki, mely gombokat kell megnyomni az ajtónyitáshoz. Több állomáson is Boni nyomta meg az adott gombot, illetve csengethetett is. Megkérdeztem, hogy fotózhatok-e, erre a pasi azt mondta, hogy az egyik megállónál majd helyet cserélnek Bonival, én meg szálljak le, és kívülről fotózzam le a vezető helyén ülő gyereket. Így is történt. Van egy képünk, ahol az látszik, mintha a négyeshatost Boni vezetné!

Este arról beszélgettünk Z-vel, hogy ilyen Fro-ban nem történhetett volna. Ott sokkal komolyabban veszik a biztosítási záradékokat és a balesetvédelmet, illetve sokkal kevésbé kedves és jófej az utca embere egy kilencéves gyerekkel szemben.

Boni ODÁIG volt a történtektől, természetesen. Napokig mindenkinek mesélte a sztorit, szakértő képpel magyarázott villamosoktól. Utána, ha villamosra szálltunk, kereste a szemével, nem az “ő” vezetője ül-e a fülkében.

A Dunakanyarban

Kb. 10 éves lehettem, amikor egy magyarországi buszos társasutazás során találkoztunk „külföldiekkel”. Akkoriban ez ritka volt, talán akkor láttam életemben először nem magyarokat. Talán britek lehettek. Érdeklődve kérdezték, hogyan hívnak, papám tolmácsolt. Félénken mondtam, hogy Marika (amúgy nem így hívnak). Mosolyogva utánam mondták: Máriká!

Értetlenkedve néztem rájuk. Süketek ezek? Marika, mondtam nyomatékkal. Máriká! – válaszoltak örömmel. Magyarázatért fordultam a papámhoz, a világjárt emberhez, aki nem is késlekedett a válasszal:

– Nem tudják kimondani az „a”-t – közölte.

Megdöbbenve néztem ezekre a szegény, fogyatékos külföldiekre. Alig bírtam elhinni, hogy vannak emberek a földgolyón, világnyelveket beszélő, jómódú felnőttek ráadásul, akik képtelenek erre a semmiségre. Rosszalva csóváltam a fejemet. Hallatlan! Tisztáztuk, hogy nem az akarat hiányzik belőlük, hanem a képesség. Annál inkább meg voltam lepve. Arra perzse egyáltalán nem gondoltam, hogy esetleg fél Európa rosszul ejti ki Margaret Thatcher nevét, és hogy ez esetleg ugyanolyan nagy megdöbbenés okozhat – nekik.

Most pedig van egy fiam, akinek ugyanilyen nehézséget okoz nemcsak az „a” kimondása, de néha még az „á”-tól való megkülönböztetése is*. Az apja az „o - a” hangokat nem tudja jól megkülönböztetni, és az Adél nevet ő Odélnak hallja. Családom problémája tehát a kor – kar – kár szavak tengelyén mozog: nehezen ismerik fel a különbséget, nehezen tudják kimondani. Az, hogy az „r” sem jó, részletkérdés. 

Bonira és az „a”-ra visszatérve pedig : jelenleg talán  a legnagyobb nehézsége a magyarral kapcsolatban. Hezitál, hogy pl. a plakát szóban hová tegye az ékezetet. Olyan cukin igyekszik amúgy: erőlködik, eltorzítja az arcát, elmélyíti a hangját, hogy kimondja alma. Ráadásul ebben a szóban nem mindig egyforma hosszúságú a két magánhangzó: az elsőt meg lehet nyújtani, és akkor máris nehezebb megkülönböztetni az „á”-tól. Kíváncsi vagyok, hová jutunk el, mennyire fogja megtanulni kimondani és leírni.

* Ő viszont mély döbbenettel veszi tudomásul, hogy képtelen vagyok megjegyezni a francia szavak nemét!

Budapesten

– Ön magyar származású? (Vous êtes d'origine hongroise?) – teszik fel nekem a kérdést gyakran, miután kiderül, hogy Bonival magyarul beszélünk.

Ebben nekem a származás szó fura. Egy folyamatot sugall, amelynek az elején magyar voltam, de amelynek a végére francia lettem. Sőt, azt is jelentheti akár, hogy csak a gyökereim (szüleim) magyarok, én magam a kezdetektől máig francia voltam, vagyok. Holott én nem úgy látom magamat, mint aki elfranciásodott, hanem mint aki magyar is és francia is egyszerre, egy időben, egymást nem kizárva.

Ezek után szokott jönni a következő kérdés:

– Élnek még ott családtagjai? (Vous avez encore de la famille là-bas?)

Ez még messzebre vezet, olyan távolságokba, amelyekbe bele sem szoktam gondolni, csak ilyenkor, amikor így nekem szegezik a kérdést. Érdekes, hogy az országhoz való kötődés mértékegysége a családi kapcsolatok megléte. Mert ilyenkor szerintem egyszerűen csak azt szeretnék megtudni, hogy van-e még kapcsolatom az országgal, visszajárok-e. A kérdésben magában a még határozószó zavar. A még igen válaszból logikusan az következik, szinte adja magát, hogy egyszer majd azt kell mondanom: már nem.

Úgyhogy amíg lehet, hazajárok. Jövök.

 Fura ugyanakkor, hogy a hazám egy olyan ország, ahol ilyen plakátok megtörténhetnek (és nem csak a helyesírási hibára gondolok)