Parkolópálya

A kezdeti, kaotikus napok után találtunk valamiféle egyensúlyt, napirendet, amelyet követve mindenki el tudja végezni a ráosztott munkát. Én a szabijaimat és a részmunkaidőmet újravariálva minden nap 7-től délig dolgozom. Ez egyébként nekem teljesen ideális, pont így szeretek (szeretnék) dolgozni. Anno a vizsgaidőszakaimat is úgy csináltam végig, hogy jó korán elkezdem a tanulást, a legmumusabb, legborzasztóbb tételeket véve előre, elkerülvén így, hogy a nap további részében nyomasszon a feladatok súlya.

A legtöbb kollégám 8:30 körül kezd, ezt onnan tudom, hogy akkor omlik össze a hálózat, dob ki a rendszer, lassul le az egész. A hét elején annyira rémes volt a helyzet, hogy az egyes alkalmazásokhoz hozzá nem férő kollégámnak úgy küldtem képernyőnézetet Messengeren, hogy a telefonommal szó szerint lefotóztam a képernyőt!

Bonival az apja foglalkozik délelőtt. Egy irtó idegesítő netes felületen jön a tananyag, de szerencsére jön, napokra lebontva, érthetően. Bonit elég nehéz rávenni arra, hogy normálisan leüljön tanulni, vannak ebből viták, a papírok-gyakorlófüzetek-iskolai tollak-mappák pedig a lakás különböző pontjain bukkannak fel, ettől falra tudok mászni.

Ebéd után leviszem Bonit a térre megfuttatni, labdázunk vagy biciklizik. Teljesen szürreális, hogy ehhez előtte egy igazolást kell magunknak kinyomtatni (eddig még nem igazoltattak), és ha emberekkel találkozunk, jó messziről elkerüljük egymást. Az élelmiszerboltok tele vannak áruval, láttam kívülről, de még nem mentünk be. Minden más bolt, étterem, kávézó stb. zárva. Még nem láttam a belvárost így kihalva, mert nem igazán világos, hogy jogunkban áll-e elmenni addig vagy sem.

Délután tanulok Bonival (normális, hogy a kétszámjegyű összeadást tanulják írásban??), majd kártya, memória, sólisztgyurma, palacsintakészítés, tévénézés, ilyenek. Ez a hatéves kor ideális az ilyen világégéshez: nem aggódja túl, nem kérdezget, elfogadja a helyzetet, nem hiányzik neki se a suli, se a barátok, jól elvan velünk, még játékokra sincs szüksége, elvan botokkal, gombokkal, medzagokkal. Az egyetlen változás, hogy minden nap fölhívja a szüleimet – eddig ha én telefonáltam sem volt hajlandó beszélni velük. Most meg megtanulta kikeresni a telefonból a számukat, bemegy a szobájába, és mindkettőjükkel cseveg 10–10 percet! Pedig a papám évek óta kérleli, könyörög neki, trenírozza (egyszer a kertjükben még el is próbálták!), hogy beleszóljon a telefonba, és eddig soha nem tette meg. Viszont most, hogy megeredt a nyelve, a papám alig bírja lerázni (hallom, mert Boni kihangosítja); nehéz is érteni a magyarját, de olyan édesen magyaráz, próbélkozik szépen fogalmazni, néha odajön hozzám, megkérdezi, hogy ez vagy az hogyan van magyarul...

A legtöbb adminisztációs ügyintézést, nyaralásszervezést, orvoshoz időpontot szerezős stb. tevékenységünket értelemszerűen felfüggesztettük (hivogattam egy ideig a NAV-ot, de nem vette föl senki). Az egyetlen dolgot, amit elintéztünk, elpostáztunk az a végrendeletünk. Viccen kívül. Régóta tologattuk, halogattuk (valójában: gondolni sem akartunk rá), hogy lepapírozzuk: ki legyen Boni gyámja. Hát ezzel a járvánnyal ez is megoldódott, megírtuk, elküldtük, megkönnyebbültünk.

Esténként, miután Boni lefeküdt, römizünk. Nem tudom, meddig fog ez az egész tartani, én egy hónapra tervezek, nekem kellenek az időkorlátok, a kapaszkodók. És ha a múltkor azt írtam, hogy még akár két hete sem tudtam elképzelni, hogy ide jutunk, most ugyanezt írom: nem tudom elképzelni, hogy mint valami Csipkerózsa, a járvány után föléred az emberiség és ugyanonnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Persze, hogy én mit tudok vagy mit nem elképzelni, az – mint ahogy láttuk – semmit sem jelent.

Túl lehet-e élni a karantént anélkül, hogy begolyózna az ember?

Ezt a videót a svájci, amúgy karanténban lévő barátnőm küldte át, én annyit nevettem:

Az elmúlt tizenkét óra történései

Tegnap éjjel nem tudtam aludni, kitelepedtem a kanapéra, hogy véglegesítsem az élelmszer-rendelésünket, amit túlterhetlség miatt napközben nem tudtunk megtenni. Sikerült is, csak tojást nem lehet kapni sehol napok óta. Közben a húgommal cseteltem, aki Budapesten is ugyanezt csinálta; kicseréltük a tapasztalatainkat a legszükségesebb élelmiszerekről, a távmunkáról, összehasonlítottuk a különböző országok járványügyi intézkedéseit, majd mindketten visszafeküdt ki-ki a saját ágyába.

A mai nap úgy indult, mint mindig; hétfőnként távmunkázni szoktam, és akkor van az injekcióm napja is. Volt még egy otthon, de mivel abból is be akartam szerezni előre többet, le kellett mennem a patikába. Szerencsére már múlt héten megrendeltem és kifizettem, ezért most csak be kellett ugranom érte. Fölhívtam a gyógyszertárat, hogy mikor mehetek érte, mikor vannak a legkevesebben. Maradjon kint, integessen nekem, és majd kimegyek, odaadom! – mondta a telefonban a nő.

Amikor odaértem, már egy csomóan álltak az utcán, köztük a fogorvosom is. Szóltam neki, hogy a csütörtöki időpontomat le fogom majd mondani, azt felelte, hogy úgysem fog már akkor dolgozni. Aztán hallottam, amint telefonon azt kérdezi a patikától (amely előtt álltunk), hogy érkezett-e maszk.

Ekkor kifutott hozzám a patikusnő (maszkban), jó messziről átnyújtotta a csomagot. Hazamentem, otthon már várt Z. egy zacskóval, amibe belebugyolálta, majd zacskóstól rakta be a hűtőbe. Ugye messze álltál a fogorvostól?! – aggodalmaskodott.

Hihetetlen, hogy hová jutottunk! Egy hónapja még síeltünk, és éttermekben ebédeltünk. Két hete még komolyan föltettem azt a kérdést valakinek, hogy szerinte érdemes lenne-e a tavaszi szünetre Magyarországra utaznunk. Múlt hét kedden még uszodában volt Boni az osztályával. Múlt hét csütörtökön még a pékségben vásároltunk kenyeret. Még szombaton is azt kérdeztem cseten a húgomtól, hogy Jonatán oviját is bezárják-e. Mindez egyszerre tűnik távolniak és naívan egyszerűnek. Franciaországban január végén észlelték az első megbetegedést, és tudtuk, hogy milyen gyorsan terjed. Nem mondhatjuk, hogy váratlanul ért – és engem mégis váratlanul ért, mert idáig mindez elképzelhetetlen volt.

Koronavírus - helyzetkép

Emlékeztek, mi már jó régen elkezdtük az aggódást, ezért sajnos mára már annyit agyaltunk, mérlegeltünk, szorongtunk és pánikoltunk a járvány kapcsán, hogy kezdünk begolyózni. Mi nem azon vitatkozunk, hogy kell-e készleteket felhalmozni, hanem hogy mennyi időre elegendő kaja legyen a kamrában. Én már két hete itthonról dolgozom, a mh-em viszont csak ma rendelte el a kötelező távmunkát. Igaz, nem a kollégáimtól, mint inkább a vonatbéli sorstársaimtól tartottam, akikkel 50 percekre szoktam szardinia módjára összezárva lenni. Z-vel mindketten a kockázati csoportba tartozunk, egyikőnknek sem kellene elkapnia, nem beszélve arról (és bevallom, nekünk, aggódosoknak sincs semmiféle vészhelyzeti tervünk) hogy mi lesz Bonival, ha mindketten ágynak esünk?

A városban csak szórványosan vannak megbetegedések, nem gócpont, nincs róla szó a médiában. Nincsenek korlátozások, az április elejére tervezett könyvvásárt például nem mondták le. Boniék járnak uszodába, szó sincs arról, hogy a tanítást beszüntetnék. A szünet utáni hétfőn Z. itthon tartotta Bonit, mert egész hétvégén hiába várta az iskolától az SMS-t arról, hogy a kritikus olaszországi tartományokban vakációzó gyerekek ne menjenek be. Épp azon a hétvégén változott a járványügyi protokoll, ezért az ovis gyerekek szülei még megkapták az üzenetet, az alsósoké már nem (Boni osztályában van egy olasz kisfiú). Kedden exkuzáltam magunkat a tanítónőnél, aki csak nagyot legyintett a koronavírusra; azt jelentette ez a legyintés, hogy igazán nem kell ezen aggódni. (Arról az iskoláról van szó, ahol a fákat kidöntő viharban, amikor a szomszédos országok iskolái bezártak, kiterelték a gyerekeket az udvarra nagyszünetben). Úgy látom, az emberek nem igazán tartják be a kézfogás kerülésére irányuló ajánlást, viszont sokkal többen használnak kézfertőtlenítőt, mint eddig. Bár: pár napja rúzst kellett vennem, és a boltban az eladó csaj megkérdezte, hogy ki akarom-e próbálni az új színt. Elborzadva néztem rá: rúzst! kipróbálni! Még rendes körülmények mellett SEM!

Bonikám sokáig semmit nem vett le az egészből – igaz, nálunk folyamatosan terítéken van a kézmosás és a helyes étkezés fontossága, mivel állandóan a szájában van a keze (rágja a körmét), de konkrétan a koronavírus-járványról nem beszéltünk neki. És noha hallja ő is a rádiót, a beszélgetéseinket, nem kérdezett rá. Egyszer észrevette az asztalon heverő újságban a koronavírusról készült fényképet, akkor érdeklődött, hogy hol a szeme, hol a lába („de akkor hogy tud járni, és honnan tudja, hogy merre tart?”), megelégedett a magyarázattal, nem kérdezgetett tovább.

Ma volt az első olyan nap – most, hogy már a fél világ hetek óta másról sem beszél –, hogy azzal a szóval a száján jött haza: coronavirus. Állítólag a tanítónő azt mondta, hogy addig nem is fogják bezárni az iskolákat, ameddig nincs egy bizonyítottan koronavírusos eset. Nem is tudom, örüljek-e vagy sírjak: egyrészt az iskola a fertőzések melegágya, másrészt viszont annyira szereti, olyan jól érzi ott magát! Továbbá: hogyan dolgoznék egész nap, egy folyton rohangáló, ötletelő, hangoskodó gyerekkel?!

Egy kérdés, egy válasz

Ezt a papírt dugja az orrom elé, a szegény éhező gyerek tekintetével (olyan érzéke van a drámákhoz! Ebből a gyerekből színész lesz!):

Amikor pedig megkérdezem, hogy palacsintát vagy sütit süssek, ezt válaszolja:

Lehet, hogy inkább postás lesz, imád üzeneteket hozni-vinni.

Gallivadék

A múltkor azon vitatkoztunk Bonival, hogy ki parancsol a már nem is tudom milyen ügyben, talán hogy el kell-e pakolnia a játékait? Vagy hogy fel kell vennie a pizsijét? Vagy hogy nem beszélhet udvariatlanul?

- Nem te döntesz! - pukkadozott
- Dehogynem én döntök. - jelentettem ki
- Én döntök! - húzta fel magát
- Persze, haha, majd a gyerekek fognak dönteni! Én döntök és kész.
- Nem te!
- Hát akkor ki?

Erre a kérdésre olyan hangon válaszolt, amelyet minden valamirevaló regény “ellentmondást nem tűrőnek” minősítene, és amelyből az a ki nem mondott vágy hallatszódott ki, hogy legalább az utolsó szó legyen már az övé:

- Macron dönt! - emelte fel a mutatóujját

Egyértelmű álláspont

Ez a koronavírus-járvány(veszély) hasonlít Trianonhoz abból a szempontból, hogy nincs róla hivatalos konszenzus, illetve a gyerekneveléshez, mivel mindenkinek sarkos véleménye van róla. Módot és lehetőséget kínál arra, hogy:

– pánikolva katasztrófa-forgatókönyveket gyártsunk,
– lesajnálóan nagyot legyintsünk az egész hisztériára,
– felelőtlennek nevezünk bizonyos embereket,
– sőt, amint láttuk, egyenesen rasszistának is bélyegezhetünk bárkit,
– a médiát tegyük felelőssé mindenért,
– koronavírus-vicceket gyársunk,
– betárazzunk tartós élelmiszerekből (adott esetben maszkokból és kézfertőtlenítőkből),
– röhögjünk azokon, akik betáraznak tartós élelmiszerekből, maszkokból, kézfertőtlenítőből,
– statisztikákat és analógiákat vonultassunk fel érveink alátámasztására,
– kritizáljuk a hivatalos ajánlásokat és intézkedéseket,
– érdeklődve szemléljük a járványügyi helyzet fejleményeit.

De ki gondolta volna, hogy a fenti tevékenységek párhuzamosan lehetnek jelen ugyanabban a családban? Rólam és a férjemről beszélek, természetesen. Sőt, továbbmegyek: én magam is tudom produkálni a fenti khm.. tünetek 90%-át egyszerre, vagy legalábbis ugyanazon a napon belül. A minap egy barátnőmhöz mentem, és már alig vártam, hogy beüljek az autóba és meghallgassam a koronavírus-járvány miatt összeült miniszterek tanácskozásának eredményeit. Aztán füstölögtem magamban egy sort a hozott intézkedéseken. Majd meg kellett állnom az IKEÁ-ban, mert a barátnőmnek ígértem dobozokat, és arra gondoltam, hogy azért elég merész vagyok egy ilyen forgalmas helyre jönni, a mai vírusos világban (hogy a terhesen ott promenádozó nőket már ne is említsem). Utána megérkeztem abba a fiatalokkal teletölött (éppen meccs volt) kávézóba, ahol Marival és egy másik barátnőnkkel találkoztam, és meglepődve vettem tudomásul, hogy van élet a pánikon kívül is! Sőt, noha beteg voltam (köhögtem), egyikőjük sem zavartatta magát. Azután útbaesett egy élelmiszerbolt, és mivel emlékeztem, hogy Z. a lelkemre kötötte, hogy vegyek kézfertőtlenítőt, felhívtam, hogy mennyit vásároljak a már meglévő friss készleteink mellé. Tízet! – adta ki az utasítást a vonal végén. Tízet?! – sápadtam el, majd néztem körül zavartan, a körülöttem (tejet, kenyeret stb.) vásárolgató, normális emberekre. Bocsánatkérően sorakoztattam fel a tíz flakont a pultra, szerencsére Mari segített. Megkönnyebbülten csúsztattam a szajrét a táskám aljára, miután az egyikből kentem valamennyit a kezemre: indulás előtt ugyanis elfelejtettem vinni magammal.