Parkolópálya

A kezdeti, kaotikus napok után találtunk valamiféle egyensúlyt, napirendet, amelyet követve mindenki el tudja végezni a ráosztott munkát. Én a szabijaimat és a részmunkaidőmet újravariálva minden nap 7-től délig dolgozom. Ez egyébként nekem teljesen ideális, pont így szeretek (szeretnék) dolgozni. Anno a vizsgaidőszakaimat is úgy csináltam végig, hogy jó korán elkezdem a tanulást, a legmumusabb, legborzasztóbb tételeket véve előre, elkerülvén így, hogy a nap további részében nyomasszon a feladatok súlya.

A legtöbb kollégám 8:30 körül kezd, ezt onnan tudom, hogy akkor omlik össze a hálózat, dob ki a rendszer, lassul le az egész. A hét elején annyira rémes volt a helyzet, hogy az egyes alkalmazásokhoz hozzá nem férő kollégámnak úgy küldtem képernyőnézetet Messengeren, hogy a telefonommal szó szerint lefotóztam a képernyőt!

Bonival az apja foglalkozik délelőtt. Egy irtó idegesítő netes felületen jön a tananyag, de szerencsére jön, napokra lebontva, érthetően. Bonit elég nehéz rávenni arra, hogy normálisan leüljön tanulni, vannak ebből viták, a papírok-gyakorlófüzetek-iskolai tollak-mappák pedig a lakás különböző pontjain bukkannak fel, ettől falra tudok mászni.

Ebéd után leviszem Bonit a térre megfuttatni, labdázunk vagy biciklizik. Teljesen szürreális, hogy ehhez előtte egy igazolást kell magunknak kinyomtatni (eddig még nem igazoltattak), és ha emberekkel találkozunk, jó messziről elkerüljük egymást. Az élelmiszerboltok tele vannak áruval, láttam kívülről, de még nem mentünk be. Minden más bolt, étterem, kávézó stb. zárva. Még nem láttam a belvárost így kihalva, mert nem igazán világos, hogy jogunkban áll-e elmenni addig vagy sem.

Délután tanulok Bonival (normális, hogy a kétszámjegyű összeadást tanulják írásban??), majd kártya, memória, sólisztgyurma, palacsintakészítés, tévénézés, ilyenek. Ez a hatéves kor ideális az ilyen világégéshez: nem aggódja túl, nem kérdezget, elfogadja a helyzetet, nem hiányzik neki se a suli, se a barátok, jól elvan velünk, még játékokra sincs szüksége, elvan botokkal, gombokkal, medzagokkal. Az egyetlen változás, hogy minden nap fölhívja a szüleimet – eddig ha én telefonáltam sem volt hajlandó beszélni velük. Most meg megtanulta kikeresni a telefonból a számukat, bemegy a szobájába, és mindkettőjükkel cseveg 10–10 percet! Pedig a papám évek óta kérleli, könyörög neki, trenírozza (egyszer a kertjükben még el is próbálták!), hogy beleszóljon a telefonba, és eddig soha nem tette meg. Viszont most, hogy megeredt a nyelve, a papám alig bírja lerázni (hallom, mert Boni kihangosítja); nehéz is érteni a magyarját, de olyan édesen magyaráz, próbélkozik szépen fogalmazni, néha odajön hozzám, megkérdezi, hogy ez vagy az hogyan van magyarul...

A legtöbb adminisztációs ügyintézést, nyaralásszervezést, orvoshoz időpontot szerezős stb. tevékenységünket értelemszerűen felfüggesztettük (hivogattam egy ideig a NAV-ot, de nem vette föl senki). Az egyetlen dolgot, amit elintéztünk, elpostáztunk az a végrendeletünk. Viccen kívül. Régóta tologattuk, halogattuk (valójában: gondolni sem akartunk rá), hogy lepapírozzuk: ki legyen Boni gyámja. Hát ezzel a járvánnyal ez is megoldódott, megírtuk, elküldtük, megkönnyebbültünk.

Esténként, miután Boni lefeküdt, römizünk. Nem tudom, meddig fog ez az egész tartani, én egy hónapra tervezek, nekem kellenek az időkorlátok, a kapaszkodók. És ha a múltkor azt írtam, hogy még akár két hete sem tudtam elképzelni, hogy ide jutunk, most ugyanezt írom: nem tudom elképzelni, hogy mint valami Csipkerózsa, a járvány után föléred az emberiség és ugyanonnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Persze, hogy én mit tudok vagy mit nem elképzelni, az – mint ahogy láttuk – semmit sem jelent.