Koronavírus - helyzetkép

Emlékeztek, mi már jó régen elkezdtük az aggódást, ezért sajnos mára már annyit agyaltunk, mérlegeltünk, szorongtunk és pánikoltunk a járvány kapcsán, hogy kezdünk begolyózni. Mi nem azon vitatkozunk, hogy kell-e készleteket felhalmozni, hanem hogy mennyi időre elegendő kaja legyen a kamrában. Én már két hete itthonról dolgozom, a mh-em viszont csak ma rendelte el a kötelező távmunkát. Igaz, nem a kollégáimtól, mint inkább a vonatbéli sorstársaimtól tartottam, akikkel 50 percekre szoktam szardinia módjára összezárva lenni. Z-vel mindketten a kockázati csoportba tartozunk, egyikőnknek sem kellene elkapnia, nem beszélve arról (és bevallom, nekünk, aggódosoknak sincs semmiféle vészhelyzeti tervünk) hogy mi lesz Bonival, ha mindketten ágynak esünk?

A városban csak szórványosan vannak megbetegedések, nem gócpont, nincs róla szó a médiában. Nincsenek korlátozások, az április elejére tervezett könyvvásárt például nem mondták le. Boniék járnak uszodába, szó sincs arról, hogy a tanítást beszüntetnék. A szünet utáni hétfőn Z. itthon tartotta Bonit, mert egész hétvégén hiába várta az iskolától az SMS-t arról, hogy a kritikus olaszországi tartományokban vakációzó gyerekek ne menjenek be. Épp azon a hétvégén változott a járványügyi protokoll, ezért az ovis gyerekek szülei még megkapták az üzenetet, az alsósoké már nem (Boni osztályában van egy olasz kisfiú). Kedden exkuzáltam magunkat a tanítónőnél, aki csak nagyot legyintett a koronavírusra; azt jelentette ez a legyintés, hogy igazán nem kell ezen aggódni. (Arról az iskoláról van szó, ahol a fákat kidöntő viharban, amikor a szomszédos országok iskolái bezártak, kiterelték a gyerekeket az udvarra nagyszünetben). Úgy látom, az emberek nem igazán tartják be a kézfogás kerülésére irányuló ajánlást, viszont sokkal többen használnak kézfertőtlenítőt, mint eddig. Bár: pár napja rúzst kellett vennem, és a boltban az eladó csaj megkérdezte, hogy ki akarom-e próbálni az új színt. Elborzadva néztem rá: rúzst! kipróbálni! Még rendes körülmények mellett SEM!

Bonikám sokáig semmit nem vett le az egészből – igaz, nálunk folyamatosan terítéken van a kézmosás és a helyes étkezés fontossága, mivel állandóan a szájában van a keze (rágja a körmét), de konkrétan a koronavírus-járványról nem beszéltünk neki. És noha hallja ő is a rádiót, a beszélgetéseinket, nem kérdezett rá. Egyszer észrevette az asztalon heverő újságban a koronavírusról készült fényképet, akkor érdeklődött, hogy hol a szeme, hol a lába („de akkor hogy tud járni, és honnan tudja, hogy merre tart?”), megelégedett a magyarázattal, nem kérdezgetett tovább.

Ma volt az első olyan nap – most, hogy már a fél világ hetek óta másról sem beszél –, hogy azzal a szóval a száján jött haza: coronavirus. Állítólag a tanítónő azt mondta, hogy addig nem is fogják bezárni az iskolákat, ameddig nincs egy bizonyítottan koronavírusos eset. Nem is tudom, örüljek-e vagy sírjak: egyrészt az iskola a fertőzések melegágya, másrészt viszont annyira szereti, olyan jól érzi ott magát! Továbbá: hogyan dolgoznék egész nap, egy folyton rohangáló, ötletelő, hangoskodó gyerekkel?!