Egy kérdés, egy válasz

Ezt a papírt dugja az orrom elé, a szegény éhező gyerek tekintetével (olyan érzéke van a drámákhoz! Ebből a gyerekből színész lesz!):

Amikor pedig megkérdezem, hogy palacsintát vagy sütit süssek, ezt válaszolja:

Lehet, hogy inkább postás lesz, imád üzeneteket hozni-vinni.

Gallivadék

A múltkor azon vitatkoztunk Bonival, hogy ki parancsol a már nem is tudom milyen ügyben, talán hogy el kell-e pakolnia a játékait? Vagy hogy fel kell vennie a pizsijét? Vagy hogy nem beszélhet udvariatlanul?

- Nem te döntesz! - pukkadozott
- Dehogynem én döntök. - jelentettem ki
- Én döntök! - húzta fel magát
- Persze, haha, majd a gyerekek fognak dönteni! Én döntök és kész.
- Nem te!
- Hát akkor ki?

Erre a kérdésre olyan hangon válaszolt, amelyet minden valamirevaló regény “ellentmondást nem tűrőnek” minősítene, és amelyből az a ki nem mondott vágy hallatszódott ki, hogy legalább az utolsó szó legyen már az övé:

- Macron dönt! - emelte fel a mutatóujját

Egyértelmű álláspont

Ez a koronavírus-járvány(veszély) hasonlít Trianonhoz abból a szempontból, hogy nincs róla hivatalos konszenzus, illetve a gyerekneveléshez, mivel mindenkinek sarkos véleménye van róla. Módot és lehetőséget kínál arra, hogy:

– pánikolva katasztrófa-forgatókönyveket gyártsunk,
– lesajnálóan nagyot legyintsünk az egész hisztériára,
– felelőtlennek nevezünk bizonyos embereket,
– sőt, amint láttuk, egyenesen rasszistának is bélyegezhetünk bárkit,
– a médiát tegyük felelőssé mindenért,
– koronavírus-vicceket gyársunk,
– betárazzunk tartós élelmiszerekből (adott esetben maszkokból és kézfertőtlenítőkből),
– röhögjünk azokon, akik betáraznak tartós élelmiszerekből, maszkokból, kézfertőtlenítőből,
– statisztikákat és analógiákat vonultassunk fel érveink alátámasztására,
– kritizáljuk a hivatalos ajánlásokat és intézkedéseket,
– érdeklődve szemléljük a járványügyi helyzet fejleményeit.

De ki gondolta volna, hogy a fenti tevékenységek párhuzamosan lehetnek jelen ugyanabban a családban? Rólam és a férjemről beszélek, természetesen. Sőt, továbbmegyek: én magam is tudom produkálni a fenti khm.. tünetek 90%-át egyszerre, vagy legalábbis ugyanazon a napon belül. A minap egy barátnőmhöz mentem, és már alig vártam, hogy beüljek az autóba és meghallgassam a koronavírus-járvány miatt összeült miniszterek tanácskozásának eredményeit. Aztán füstölögtem magamban egy sort a hozott intézkedéseken. Majd meg kellett állnom az IKEÁ-ban, mert a barátnőmnek ígértem dobozokat, és arra gondoltam, hogy azért elég merész vagyok egy ilyen forgalmas helyre jönni, a mai vírusos világban (hogy a terhesen ott promenádozó nőket már ne is említsem). Utána megérkeztem abba a fiatalokkal teletölött (éppen meccs volt) kávézóba, ahol Marival és egy másik barátnőnkkel találkoztam, és meglepődve vettem tudomásul, hogy van élet a pánikon kívül is! Sőt, noha beteg voltam (köhögtem), egyikőjük sem zavartatta magát. Azután útbaesett egy élelmiszerbolt, és mivel emlékeztem, hogy Z. a lelkemre kötötte, hogy vegyek kézfertőtlenítőt, felhívtam, hogy mennyit vásároljak a már meglévő friss készleteink mellé. Tízet! – adta ki az utasítást a vonal végén. Tízet?! – sápadtam el, majd néztem körül zavartan, a körülöttem (tejet, kenyeret stb.) vásárolgató, normális emberekre. Bocsánatkérően sorakoztattam fel a tíz flakont a pultra, szerencsére Mari segített. Megkönnyebbülten csúsztattam a szajrét a táskám aljára, miután az egyikből kentem valamennyit a kezemre: indulás előtt ugyanis elfelejtettem vinni magammal.

Honnan tudom, hogy van tájékozódási képességem?

Hát onnan, hogy a férjemnek nincs, és így a tökéletes összehasonlítási alap végtelen horizontja nyílik meg előttem.

Én például eltalálok térkép alapján A-ból B-be, illetve A-ból C-be, és ezek után, ha nem túl nagy a távolság, térkép nélkül is viszonylag könnyen eljutok B-ből C-be.

Vagy: egy lakásban, ha egy bizonyos külső pont (mondjuk a pékség, a szomszédos kereszteződés stb.) felé akarok mutatni, általában ösztönösen eltalálom a helyes irányt.

Valamint: ha nem a megszokott hely felől érkezem egy amúgy ismerős utcába, automatikusan tudom, jobbra vagy balra kell-e fordulnom, hogy megtaláljam a keresett boltot.

Régóta figyelem, hogyan intézi ugyanezeket a dolgokat a férjem. Az az érdekes, hogy a mindennapokban szinte hasonlóan teljesít, ahogy egy normális ember, tehát nem (gyakran) téved el, (majdnem) mindent megtalál, talán egy kicsit több idejébe telik mindez, de még az időveszteség sem jelentős. Mert én sem vagyok egy nagyágyú (girbegurba utcákban én is könnyen összezavarodom, a térképet irányba forgatom, és a Google nekem sem nagy segítség), na de Z-hez képest tényleg jó a térbeli tájékozódási képességem: ösztönből, automatikusan, nem is igazán odafigyelve tájékozódom, és általában bejön a számításom.

Z. ellenben dolgokat memorizál. Fejben tartja pl., hogy hányadik kereszteződésnél kell balra fordulni, hogy milyen színű a ház, amely mellett el kell menni. Van, hogy le is írja . Nagyon szívesen kér járókelőktől útbaigazítást, akár többtől is, mert elmondás alapján (hányadik kereszteződés, milyen színű ház...) hamarabb odatalál, mintha a saját agyi összeköttetéseire bízná magát. (Én utálok kérdezősködni, mert meggyőződésem, hogy egyedül is odatalálok). Z. gyakran a napot is nézi, hogy legalább az égtájakat be tudja lőni. Míg én belülről érzem (általában helyesen) hogy merre kell menni, ő külső segítségekbe kapaszkodik, mintha pótolni szeretné a hiányzó készségeit. És meg is tanult elég jól navigálni, akár egy félkarú vagy félszemű ember, aki a hiányzó testrészét egyéb módon kompenzálja.

Persze néha az őrületbe kerget, mert egy normális embernek hi-he-tet-len ez a tájékozódási módszer. Mert ha nem figyel oda, őrületes baromságokat csinál: pl. rossz ajtón akar kimenni egy ismeretlen üzletből vagy beszéd közben az utca helyett az udvar felé mutogat (holott az utcáról van szó). Ha nem ismerném a hendikeppjét tuti azt gondolnám, direkt csinálja! Nem igaz, hogy valaki nem tudja megtalálni a rövidebb útvonalat egy olyan helyszínen, ahol már kétszer járt!

Képzelhetitek, mekkora segítség volt neki, amikor megjelentek az első GPS-ek az autókban. Azóta is egészen különleges viszonyt ápol ezekkel a navigációs rendszerekkel; szentírásnak veszi őket és képes dühbe gurulni, ha rossz helyre vezette a GPS, teljesen úgy, mintha egy hús-vér ember adott volna hibás infót.

Amikor egyszer a másfél éves Boni mutatta meg az apjának, hogy melyik út vezet a csúszdától a kútig, akkor megnyugodtam: ha Boni nem lesz is kiváló tájékozódó, de az már biztos, hogy normális lesz. Szerencsére nem hiányzik belőle az, ami az apjából kimaradt.

Le tudja rajzolni például, hová dugtuk egyszer a koszos labdát, amit nem akartunk fölvinni a házba (Z. pedig ez alapján meg tudja találni!)

Tegnap egy költő sírját

(Csukás István)

Tegnap egy költő sírját koszorúztuk,
utána sétáltunk egyet a gyönyörű temetőben,
meglátogattunk egy írót a gesztenyefa alatt,
majd egy másik költőt, majd valami furcsa
etikett kényszerére felkerestünk minden
ismerőst, habár mindegyiknél csak pár
percig voltunk, mégis későre járt, s töprengve
álltunk a kapuban: érdemes-e hazamenni?

1985

Tömegturizmus

Ha az ember egyszerűen csak egy hét természetre vágyik februárban - arra, hogy a nap nagy részét a szabadban töltse, esetleg a hegyek között, havas vidéken, ahol még egy kicsit szánkózni és síelni is tud, esténként pedig alpesi vendéglőben költi el a helyi specialitásokból álló estebédjét - akkor arra vágyik, amire a franciák 90%-a. És ha mindezt gyerekkel, ergo a téli szünetben szeretné megtenni, akkor ennek a neve: tömegturizmus. Megvolt minden, amit szerettünk volna (hó, szánkó, síelés, hóember, jó levegő, havas hegycsúcsok, igaz jópár fokkal magasabb hőmérséklet, mint amire számítottunk), de millió más emberrel csináltuk ugyanezt: kezdve az odaúttól, a kis alpesi falun keresztül, ahol a szállásunk volt, a sífelvonókig bezárólag mindenhol rengeteg, de tényleg rengeteg emberrel voltunk kénytelenek osztozni az élményeken. A helyi éttermekben (már amikor volt szabad hely!) a felszolgálók nem  tudtak útbaigazítani minket, mert csak a szezonra jöttek ide dolgozni, nem is ismerik a helyet. Ezen a héten CSAK ebben a faluban 400 síoktató dolgozott. Parkolót találni isteni szerencsével lehetett. Az utcán több angol szót hallottunk, mint franciát!

Úgyhogy ha valamit visszasírok a gyerek elötti életemből, az a főszezonon kívüli utazás. És annyira sajnálom, hogy Boninak csak ezt a túlnépesedett, idegenforgalmilag agyonhajszolt, természetellenes Franciaországot tudom megmutatni, és még jó ideig nem fogja látni a szeptemberi korzikai strandokat, vagy a júniusi Nizzát, de nem fog üres sípályán sem lecsúszni.

És innen a bakancslistám legelső, friss tétele: szeretnék még egyszer valamikor úgy elutazni a francia Alpokba, hogy ne legyenek sokan. Mondjuk január harmadik hetében, akkor talán semmelyik európai országban nincs iskolai szünet. És akkor a következőt csinálnám (akár egyedül mennék, akár nem): dèlelőtt egy síoktatóval tökéletesíteném a sítudásomat, a saját ritmusomban, délután pedig lecsusszannék az összes pályán, szép sorban, de úgy, hogy soha ne kelljen félnem attól, hogy valaki hátulról belémjön, és hogy soha ne kelljen sorbaállnom a felvonónál.

De hogy mennyire kétszínű az ember (én!), és mindenből a legjobbat akarja magának, azaz a nyugalmat is, az autentikusat is, és a kellemes infrastruktúrát is szeretné EGYSZERRE: volt a tömegturizmusnak egy olyan vetülete, amely totális lázba hozott, ez pedig a fotószolgálat. Most találkoztam először a jelenséggel, pedig minr megtudtam, régi mint az országút. Fényképészek járták a pályákat, és szólították le az embereket, nem szeretnének-e fényképet magukról. Z. hesegette őket, mint a legyeket. Én viszont az a bazári majom vagyok, aki boldogan pózol, mosolyog, sőt, örömmel elveszi a fotós névjegykártyáját, majd másnap, harmadnap is fölhívja, hogy mikor tudnánk összefutni egy-egy újabb képre! Így lett (baromi drágán) (de minden pénzt megér) három vállalható fényképem rólam és Boniról - annyira örülök, olyan régóta szerettem volna már. (A legutóbbi, szintén profi képek több mint két éve készültek rólunk)

Még két napot töltünk a sógornőméknél, aztán megyünk haza, talán kevesebb lesz a dugó hétfőn. Ez az a hétvége egyébként, amikor mind a három zónának iskolai szünete van - Franciaországot három különböző zónára osztották, eltolt iskolai szünetekkel, nehogy mindenki egyidőben induljon útnak. Ahogy a mai hírekben is mondták: a síszünetért meg kell szenvedni, hatalmas forgalom nélkûl senki sem ússza meg.

A klasszikus kérdés

Az e héten kezdődő síszünet apropójából elutaztunk a hegyekbe. Az eddig eltelt három napban megfogalmazódott bennem két válasz két olyan kérdésre, amelyet már többször, több helyen feltettek nekem (és amelyre eddig soha nem tudtam mit mondani), azaz hogy mit sírok vissza a gyerek előtti életemből, és hogy mi van a bakancslistámon. Mindkét kérdésre kifejtős válasz fogok adni! Folyt köv.

A klasszikus vakációs dilemmát viszont még mindig nem oldottuk meg: hülyeség-e, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is célravezető-e, ha az ember egynapi autóút után, a drága szálláson, a jó hegyi levegőn EGÉSZ NAP A SZOBÁBAN KÁRTYÁZIK  a gyerekkel?! Azaz azt teszi, amit egy sima februári hétvégén csinálna... otthon. Drága szállás és egynapi dugó nélkül. De hát mit csináljanak a szülők, ha pont mostanra fáradtak el, és a gyerek is nyaggatja  őket a kártyával?

(Elmennek szánkózni, síelni és hóembert építeni. És közben alig várják az esti kártyacsatát)