Tömegturizmus

Ha az ember egyszerűen csak egy hét természetre vágyik februárban - arra, hogy a nap nagy részét a szabadban töltse, esetleg a hegyek között, havas vidéken, ahol még egy kicsit szánkózni és síelni is tud, esténként pedig alpesi vendéglőben költi el a helyi specialitásokból álló estebédjét - akkor arra vágyik, amire a franciák 90%-a. És ha mindezt gyerekkel, ergo a téli szünetben szeretné megtenni, akkor ennek a neve: tömegturizmus. Megvolt minden, amit szerettünk volna (hó, szánkó, síelés, hóember, jó levegő, havas hegycsúcsok, igaz jópár fokkal magasabb hőmérséklet, mint amire számítottunk), de millió más emberrel csináltuk ugyanezt: kezdve az odaúttól, a kis alpesi falun keresztül, ahol a szállásunk volt, a sífelvonókig bezárólag mindenhol rengeteg, de tényleg rengeteg emberrel voltunk kénytelenek osztozni az élményeken. A helyi éttermekben (már amikor volt szabad hely!) a felszolgálók nem  tudtak útbaigazítani minket, mert csak a szezonra jöttek ide dolgozni, nem is ismerik a helyet. Ezen a héten CSAK ebben a faluban 400 síoktató dolgozott. Parkolót találni isteni szerencsével lehetett. Az utcán több angol szót hallottunk, mint franciát!

Úgyhogy ha valamit visszasírok a gyerek elötti életemből, az a főszezonon kívüli utazás. És annyira sajnálom, hogy Boninak csak ezt a túlnépesedett, idegenforgalmilag agyonhajszolt, természetellenes Franciaországot tudom megmutatni, és még jó ideig nem fogja látni a szeptemberi korzikai strandokat, vagy a júniusi Nizzát, de nem fog üres sípályán sem lecsúszni.

És innen a bakancslistám legelső, friss tétele: szeretnék még egyszer valamikor úgy elutazni a francia Alpokba, hogy ne legyenek sokan. Mondjuk január harmadik hetében, akkor talán semmelyik európai országban nincs iskolai szünet. És akkor a következőt csinálnám (akár egyedül mennék, akár nem): dèlelőtt egy síoktatóval tökéletesíteném a sítudásomat, a saját ritmusomban, délután pedig lecsusszannék az összes pályán, szép sorban, de úgy, hogy soha ne kelljen félnem attól, hogy valaki hátulról belémjön, és hogy soha ne kelljen sorbaállnom a felvonónál.

De hogy mennyire kétszínű az ember (én!), és mindenből a legjobbat akarja magának, azaz a nyugalmat is, az autentikusat is, és a kellemes infrastruktúrát is szeretné EGYSZERRE: volt a tömegturizmusnak egy olyan vetülete, amely totális lázba hozott, ez pedig a fotószolgálat. Most találkoztam először a jelenséggel, pedig minr megtudtam, régi mint az országút. Fényképészek járták a pályákat, és szólították le az embereket, nem szeretnének-e fényképet magukról. Z. hesegette őket, mint a legyeket. Én viszont az a bazári majom vagyok, aki boldogan pózol, mosolyog, sőt, örömmel elveszi a fotós névjegykártyáját, majd másnap, harmadnap is fölhívja, hogy mikor tudnánk összefutni egy-egy újabb képre! Így lett (baromi drágán) (de minden pénzt megér) három vállalható fényképem rólam és Boniról - annyira örülök, olyan régóta szerettem volna már. (A legutóbbi, szintén profi képek több mint két éve készültek rólunk)

Még két napot töltünk a sógornőméknél, aztán megyünk haza, talán kevesebb lesz a dugó hétfőn. Ez az a hétvége egyébként, amikor mind a három zónának iskolai szünete van - Franciaországot három különböző zónára osztották, eltolt iskolai szünetekkel, nehogy mindenki egyidőben induljon útnak. Ahogy a mai hírekben is mondták: a síszünetért meg kell szenvedni, hatalmas forgalom nélkûl senki sem ússza meg.