Honnan tudom, hogy van tájékozódási képességem?

Hát onnan, hogy a férjemnek nincs, és így a tökéletes összehasonlítási alap végtelen horizontja nyílik meg előttem.

Én például eltalálok térkép alapján A-ból B-be, illetve A-ból C-be, és ezek után, ha nem túl nagy a távolság, térkép nélkül is viszonylag könnyen eljutok B-ből C-be.

Vagy: egy lakásban, ha egy bizonyos külső pont (mondjuk a pékség, a szomszédos kereszteződés stb.) felé akarok mutatni, általában ösztönösen eltalálom a helyes irányt.

Valamint: ha nem a megszokott hely felől érkezem egy amúgy ismerős utcába, automatikusan tudom, jobbra vagy balra kell-e fordulnom, hogy megtaláljam a keresett boltot.

Régóta figyelem, hogyan intézi ugyanezeket a dolgokat a férjem. Az az érdekes, hogy a mindennapokban szinte hasonlóan teljesít, ahogy egy normális ember, tehát nem (gyakran) téved el, (majdnem) mindent megtalál, talán egy kicsit több idejébe telik mindez, de még az időveszteség sem jelentős. Mert én sem vagyok egy nagyágyú (girbegurba utcákban én is könnyen összezavarodom, a térképet irányba forgatom, és a Google nekem sem nagy segítség), na de Z-hez képest tényleg jó a térbeli tájékozódási képességem: ösztönből, automatikusan, nem is igazán odafigyelve tájékozódom, és általában bejön a számításom.

Z. ellenben dolgokat memorizál. Fejben tartja pl., hogy hányadik kereszteződésnél kell balra fordulni, hogy milyen színű a ház, amely mellett el kell menni. Van, hogy le is írja . Nagyon szívesen kér járókelőktől útbaigazítást, akár többtől is, mert elmondás alapján (hányadik kereszteződés, milyen színű ház...) hamarabb odatalál, mintha a saját agyi összeköttetéseire bízná magát. (Én utálok kérdezősködni, mert meggyőződésem, hogy egyedül is odatalálok). Z. gyakran a napot is nézi, hogy legalább az égtájakat be tudja lőni. Míg én belülről érzem (általában helyesen) hogy merre kell menni, ő külső segítségekbe kapaszkodik, mintha pótolni szeretné a hiányzó készségeit. És meg is tanult elég jól navigálni, akár egy félkarú vagy félszemű ember, aki a hiányzó testrészét egyéb módon kompenzálja.

Persze néha az őrületbe kerget, mert egy normális embernek hi-he-tet-len ez a tájékozódási módszer. Mert ha nem figyel oda, őrületes baromságokat csinál: pl. rossz ajtón akar kimenni egy ismeretlen üzletből vagy beszéd közben az utca helyett az udvar felé mutogat (holott az utcáról van szó). Ha nem ismerném a hendikeppjét tuti azt gondolnám, direkt csinálja! Nem igaz, hogy valaki nem tudja megtalálni a rövidebb útvonalat egy olyan helyszínen, ahol már kétszer járt!

Képzelhetitek, mekkora segítség volt neki, amikor megjelentek az első GPS-ek az autókban. Azóta is egészen különleges viszonyt ápol ezekkel a navigációs rendszerekkel; szentírásnak veszi őket és képes dühbe gurulni, ha rossz helyre vezette a GPS, teljesen úgy, mintha egy hús-vér ember adott volna hibás infót.

Amikor egyszer a másfél éves Boni mutatta meg az apjának, hogy melyik út vezet a csúszdától a kútig, akkor megnyugodtam: ha Boni nem lesz is kiváló tájékozódó, de az már biztos, hogy normális lesz. Szerencsére nem hiányzik belőle az, ami az apjából kimaradt.

Le tudja rajzolni például, hová dugtuk egyszer a koszos labdát, amit nem akartunk fölvinni a házba (Z. pedig ez alapján meg tudja találni!)