Emlék

Kérdezgettem a húgomat, emlékszik-e ő is ilyesmire, de nem. Pedig biztosan nem álmodtam. Úgy emlékszem többször történt, de az is lehet hogy egyszer, csak nagyon megmaradt (hogy a franca ne maradt volna); de emlékszem, mindig is világosan élt bennem ez az emlék, hogy gyerekkoromban az én kedves, jószívű és önfeláldozó anyukám azt mondta, hogy mivel nagyon rosszul viselkedtem (ez gondolom max. annyit jelentett, hogy összefirkáltam egy könyvet, vagy nem mentem el időben fürödni; ja nem, egyszer egymás haját is levágtuk a húgommal, illetve bogáncsot tettünk bele korona gyanánt), szóval azt mondta, el kell hogy vigyen a javítóintézetbe, és ezentúl ott fogok élni.

Amikor erre gondolok, rögtön mentegetem az anyámat: fiatal volt (még nem volt 30), fáradt, sokat dolgozott, semmi magánélete nem volt a két gyerek, a munka és a háztartás mellet, na meg aztán semmi de semmi érzéke nincs, és soha nem is volt az emberekhez, gyerekekhez, az emberi kapcsolatok sokszínűségéhez és komplexitásához. Az is lehet, hogy csak egyszer mondta, bár emlékeim szerint, és ez volt a legdurvább, legijesztőbb, nem kapcsolódott a kijelentéshez veszekedés, felindulás; tárgyilagosan jelentette be, mintha maga is sajnálná az egészet, de hát... ez van, nyilván nem lehet egy fedél alatt élni valakivel, aki ennyi rosszaságot követ el. Rimánkodtam, ígérgettem fűt-fát, jóviselkedést, örök szófogadást. Sokára esett le, hogy ez az egész nem lehet igaz. Mostanában döbbenek rá, hogy a mamám eszköztelennek érezhette magát, hát mérgében ezt találta ki. Az akaratos ovis és a fárad szülő kominációja szülhet nehéz helyzeteket (eufémizmus).

Tulajdonképpen az a fura, hogy ez az emlék csak egy az összes többi, jó és rossz emlékeim sorában. Amikor ezt a minap így végiggondoltam, nem bírtam tovább. Felhívtam a mamámat és nekiszegeztem a kérdést, hiszen azóta se beszéltük meg, ő nem magyarázkodott, nem kért bocsánatot: Mondtad vagy sem, hogy javítóintézetbe küldesz?

A mamám nagyot nevettet, és teljesen őszintén, vidáman, gondolkodás nélkül rávágta, hogy úristen, dehogy, ilyen durva dolgot ő soha nem mondott, sőt, azt is hozzátette, hogy én mindig is jó gyerek voltam. De hogy egyszer hallotta (és vele együtt én is), hogy a szomszéd nő javítóintézettel fenyegette a kislányait. Talán azt értettem félre.

Szóval, basszus. Nem elég, hogy annyi mindent lehet rosszul csinálni, annyi mindent visszaszívna, aennyi mindent máshogy, józanabbul, higgadtabban, lazábban csinálna az ember, ha tudna. De ezek után a gyerek még olyasvalami is hurcol egy életen keresztül, ami meg sem történt?!

Boni, a szinkrontolmács (ja, nem)

– Mama, mama, valami van a szobámban! Azt hiszem, egy légy!
– Légy? Jó, az nem baj.
– De a légy mit csinál? Csíp?
– Nem, nem csíp, betegségeket terjeszt.
– Ja, jó.

(Kimegy, egy perc múlva rémülten visszajön)

– Mama, mama, szerintem az nem légy!! Az egy... mouche*!!

* = légy

***

Odasündörög, miközben főzök:

– Mama, de mit fogok csinálni, ha meghal a kisfiam?
– ???? Miiiii??????
– Ha meghal a kisfiam!! Akkor én iskolába fogok majd járni?
– Jaj, mármint úgy érted, ha megszületik a kisfiad?

***

Z: – Et comment on dit ca en hongrois, Bonhomme? (És ezt hogyan kell mondani magyarul?)
Boni: – BÁÁCK.
– Bááck. Merci, mon amour. Et ca? (Köszönöm. És ezt?)
– SÁJÖNT!
– Sájönt. Tu vois, tu vas m'apprendre le Hongrois. Et ca? (Látod, megtanítasz magyarul! És ezt?)
– ÖDÖJ!
– Merci. Bááck, sájönt, ödöj. Tu vois, je sais dire maintenant en Hongrois: abricot, tronc d'arbre, seau. (Látod, most már én is tudom mondani magyarul: barack, farönk, vödör)

Újabb viselkedéskultúrabéli tétovázásom

Nemrég jártam egy új reumatológusnál, akivel hosszú és remélhetőleg gyümölcsöző kapcsolatot fogok ápolni az elkövetkezendő 20–30 évben. Nehéz ügy ez az orvosválasztás: amint az ember elköltözik egy új városba, szőheti újra a medikális hálóját. Szemészhez bekerülni pl. kegyelmi dolog és iszonyú szerencse kell hozzá, a nőgyógyászok is egyre kevesebben vannak, a háziorvosok túlterheltek. Mindezt csak azért írom le, hogy érzékeltessem, mennyire fontos egy jó, megbízható és szimpi orvos az ember életében (biztos van olyan szerencsés olvasó, aki ezt nem tudja!).

A reumatológus a konzultáció egyik pontján megjegyezte, hogy az ő szomszédai is magyarok. A nő velem egyidős, a gyerekeik Boninál kicsit nagyobbak – mesélte, és mindketten megjegyeztük, hogy azért eléggé ritkák a magyarok errefelé.

(Van a volt kolléganőm, van egy magyar hajléktalan és van a magyar ovónő, akivel az egyszeri kávézáson, a néha be-beköszönésen és az utcán véletlenül összefutáson kívül nincs sok kapcsolatom. Ja, és van egy magyar csellótanárnő.)

A doki annyira felbuzdult ezen a véletlenen (szomszédai magyarok - új páciens magyar), hogy megadta a magyar nő nevét és telefonszámát.

Namármost: mit kell ilyenkor csinálni? Illdomos-e üzenetet írni valakinek, aki nem is ismer, arra hivatkozva, hogy mindketten magyarok vagyunk? A dokival szemben illendő-e, hogy nem hívom föl a csajt? Mit ír erre az illemkódex??

Ha a kapcsolatfelvételi kedvemet egy 10-es skálán kellene ábrázolni, akkor az kb. 3-as lenne (1= semmi kedvem felhívni, 10=mindenképpen felhívom). De ki tudja, lehet, hogy iszonyú szimpi a lány, LB-vel pl. úgy lettünk világraszóló jó barátnőnk, hogy egy közös ismerős bemutatott minket egymásnak annak apropójából, hogy minkettőnknek francia a pasija.

Szóval szerintetek mit csináljak? És ha írjak üzit: akkor mit? Szia, Tamkó vagyok, magyar és én is ebben a városban lakom? Mi van, ha hülyének néz? És ha a doki néz hülyének, akivel pedig az összes reumatikus problémáimat meg akarom oldatni? A neve alapján nem tudom lekáderezni a csajt, kb. Kiss Katalinról van szó.

Mindannyian szeretnénk hinni a tündérmesékben

Láttátok a videót a férfiról, aki megmentette az erkélyen lógó gyereket? Tegnap este óta másról sincs szó errefelé, mint erről. Akinek pedig hasonló korú gyereke van, az végképp nem mehet el a történtek mellett szótlanul. Mi tegnap többször is lélegzet-visszafojtva néztük meg a videót, amin az látszik, hogy lóg egy kisgyerek, mint utóbb kiderült, a negyedik emeleti erkélyről, és egy férfi az utcáról egyszerűen csak fölmászik (!!) hozzá. Pár másodperc az egész, de annál szédületesebb. Mikor fölér és biztonságban, a korláton belül van, a karjánál fogva fölhúzza a gyereket is.

Először is: döbbenetes, hogy ilyen akrobatikus mutatványra képes legyen valaki, aki mondjuk nem a fociválogatott tagja vagy más híres sportoló. Hogy egy fiatal pasinak megfordulhat a fejében, hogy bizony ő oda fölmászik – nekem még a gondolat is abszurd. És basszus, tényleg fölmászik, de kb. úgy, mintha egész életében erre gyakorolt volna.

Vajon számolt-e azzal, hogy a saját életét is kockára teszi? Vagy vakon, első reakcióból cselekedett? Nekem ugyan az első reakcióm az lett volna, hogy kiabálok, hívom a tűzoltókat, vagy leterítem a kabátomat (az szerintem nem jutott volna eszembe, hogy levideózzam az esetet, amikor az is benne volt a pakliban, hogy a gyerek leesik). Tetszik az a gondolat, amit ez a történet közvetít: hogy nem csak a tolvajok, gyilkosok, pedofilok stb. játnak szabadon közöttünk, hanem az ilyen hősies tettet végrehajtó, önfeláldozó és bátor emberek is.

Amúgy pedig, basszus, az ember tévesen azt hiheti, hogy egy négyévesnek már van annyi esze, hogy ne essen ki az ablakon. Én is hajlamos vagyok néha ezt gondolni, amikor tesztelem Bonit, hogy mit kell csinálnia, ha a lakásban tárva-nyilva felejtett ablakot vagy erkélyajtót lát. Tudja a helyes választ, okosan a szemebe is mondja: azonnal szólni kell a mamának vagy a papának. De az elmélet és a gyakorlat között tényleg nagy a szakadék (ez itt a jó szó), és biztos vagyok benne, hogy ha valami érdekes kutyát vagy autót látna az utcán, nem az lenne az első reakciója, hogy odajön hozzánk. Egyszer a szökőkútba esett majdnem fejjel lefelé, mert látott ott valamit és nem tudta kiszámítani a mozdulatait. Mostanában meg gyanúsan sokszor veszi elő a lakásban a kis esernyőjét, és ugrál vele, mondván, hogy ő is tud úgy repülni, ahogy Mary Poppins!

Szóval, igen, baromira kell ügyelni még egy négyévesre is. Ki tudná elfelejteni Eric Clapton kisfiát, ugye. Állítólag ezt a gyereket elvették az apjától és ideiglenesen nevelőszülőknél helyezték el – ezt viszont kicsit túlzásnak érzem, bár nem ismerem a részleteket. Az tény, hogy svájci barátnőim négy éves gyerekeiket minden további nélkül egyedül hagyták egy emeleti lakásban max fél órára. És egy balesethez elég pár másodperc... Amúgy pedig azt nem gondoltam volna, hogy képes egy gyerek a saját súlyát megtartani perceken keresztül a levegőben – Boni épp nemrég esett így le a mászókáról, szintén pár másodperc alatt.

Kiderült amúgy, hogy az életmentő férfi 22 éves, Maliból érkezett pár hónapja Franciaországba, most épp illegálisan tartózkodott Párizsban. Ma reggel pedig már Macron-nal beszélgetett, és állítólag megkapja az állampolgárságot és állást is ajánlottak neki. Az ilyen híreket szereti olvasni az ember reggelente!

A pizsama és az utcai viselet közötti választóvonalról: meddig tarta a pizsama? honnan kezdődik az utcai ruha?

(Martine nyomán és ötlete alapján)

Egyszer, jó régen egy barátnőm nálunk aludt. Tudjátok milyen az, amikor reggel egyetlen fürdőszobán osztozkodik három ember, akiknek egyszerre kell elindulniuk. Olyan változókat kell figyelembe venni, hogy ki hánykor ébred, mikor megy WC-re, mennyi ideig zuhanyozik (zuhanyozik-e) stb. Bonyolult. A reggeli után udvariasan szótam Móninak, aki a fehér-kék pizsijében, nyugodtan itta a kávét, hogy ha akar, akkor most bemehet a fürdőszobába és átöltözhet akár, mert lassan tényleg kéne indulnunk.

Most ez egyáltalán nem hangozik viccesen, de én ezután évekig röhögtem a sztorin: kiderült, hogy Móni már rég átöltözött!! A fehér-kék ruhaköltemény nem a pizsije volt, hanem az utcai ruhája: fehér nadrág, halványkék blúz. Nem tudom, hová tettem a szemem. Mindenesetre én, aki baromira ügyelek arra, hogy soha senkit ne bántsak meg, akaratlanul is lepizsamáztam Móni aznapi oufittjét! De még nincs vége a sztorinak. Már az ajtóban voltunk, indultunk volna, még utoljára végigjárattam a szemem a lakáson. Hopp! Észrevettem, hogy Móni majdnem ottfelejtette a táskáját! Egy jó nagy, világoskék bőrtáskát, pont ment a kék, buggyos ujjú blúzhoz. Utánavittem. Rémálom: kiderült, hogy az viszont a neszeszere volt!

***

Évekkel később láttam én valódi pizsamát utcán. Kínában voltunk; Kína amúgy az egyik legnagyobb kulturális sokk volt életemben. Na, ott fordult elő kétszer is, hogy este, az utcán, hömpölygő tömeg, utcai árusok, neonfények és tuk-tukok közepette megjelent valaki egy komplett polárpizsiben. Tudjátok, az a vastag, bolyhos anyagú, talán még rózsaszín is volt, a nadrág-fölső ugyanolyan mintájú. Teljesen természetesen viselte, kézitáskával vonult az emberek között. Csak úgy meresztettük a szemünket. Annyira kirítt a tömegből, ugyanakkor olyan magától értetődően hordta azt a pizsamát, hogy nem tudtuk hová tenni a jelenséget. Egy közeli kórházból jött ki egy esti sétára?

Az útikönyvben olvastuk a magyarázatot: a kínaiak nem hordanak pizsamát, meztelenül alszanak. Viszont ők varrják Nyugatnak az összes pizsamát. Rájöttek, hogy hát ez egy baromira praktikus, meleg, csinos, kényelmes öltözet.. utcára!

***

Amikor Boni elkezdte az ovit, mindenre fel voltam készülve. Egyik barátnőm kisfia annyira utánta az óvodát, hogy a legenda szerint többször is pizsamában vitték el, ugyanis máshogy nem volt hajlandó elindulni otthonról. Úgyhogy számítottam én is ilyen kérésekre, de eddig még nem történt semmi ilyesmi. Igaz, hogy a mai gyerekruhák nem is különböznek olyan nagyon a pizsamától. Nemrég Z. lánya küldött postán Boninak egy rövid ujjú kék pólót egy hozzá tartozó anyagú és színű kisgatyóval. De szuper, pont akartam venni rövid ujjú pizsit Boninak! – lelkendeztem. Be is üzemeltük annak, csak később derült ki, hogy az tulajdonképpen egy könnyű nyári utcai viselet.

A Misi mókus mai szemmel

Elhoztuk Budapestről a gyerekkori Misi mókus kalandjai c. könyvemet, esténként mesélem Boninak. Leköti, érdeklődve figyel, mindig emlékszik, hogy hol tartottunk, de én mégis úgy érzem: bizonyos elemei ennek a mesének ma már igencsak avíttak. Vagy én vagyok elszokva a szájbarágós tanmeséktől, mert ez bizony az. Az üzenetei egyértelműek és örök érvényűek: 1) többet ésszel, mint erővel, 2) munkánk gyümölcsét jobban élvezzük, mint az ölünkbe hulló gazdagságot 3) aki másnak vermet ás, maga esik bele.

Az eleje tök jó: születik négy mókuska, de az egyik más, mint a többi, mert fekete a farka. Az anyamókus a mássága ellenére elfogadja ezt a feketefarkút, ez is nagyon előremutató, toleráns gondolat. Aztán kiderül, hogy ez a Misi mókus szeret rosszalkodni (megeszi a félretett diót, gesztenyével dobálja az embereket), ugyanakkor ez pozitív, kedvező tulajdonságként van beállítva (szemben a többi mókussal, akik unalmasak és otthon maradnak, nem is szól róluk könyv). Na ezt a kettős elvárást utálom. Tisztára, mint a mamám, akinek az egyik kedvenc fényképe Boniról az, amikor (őt idézem) „olyan huncutul néz, mintha valami nagy rosszaságon törné a fejét”. Viszont a mamám az, aki a legkevésbé tűri jól, ha egy gyerek az ideálistól és a mintaszerűtől eltérően viselkedik. Nagyobb, társadalmi szinten is érzem ezt a kettősséget: egy gyerek fogadjon szót az oviban, ugyanakkor legyen életrevaló, csintalan és szemtelen. Most akkor mi van??

Na de vissza a meséhez, ami ezek után fejlődésregénnyé változik. Misi titokban elindul felkutatni az örökké termő fát. Közben fogságba esik, szerencsésen kiszabadul. Emberekkel is találkozik, van, aki pipára gyújt, van, aki alkoholt iszik – valami azt súgja, hogy ezeket a részeket egy mai kiadó már alaposan meghúzná.

Aztán – rémálom! – megöl egy krokodilt!! Tök durva. Nem emlékeztem már erre a részre, úgyhogy olvasás közben improvizáltam, mert ezt a halál témát még mindig nem rendeztük. Meg különben is, szegény krokodil csak azt tette, amit a természet törvényei szerint tennie kellett, hát nem lehet mindenki növényevő egy erdőben?! Lesz később még egy haláleset, amikor a sakál megeszi az egyik kövér mókust, Sutát – látszik, hogy Tersánszky idejében még nem óvták a széltől is a gyerekeket!

Misi egy majommal, Bumbával folytatja az utat, túljár Kacifánt, az elefánt eszén és megtalálja Apa-pirra-soka-tir nevű bölcs fakírt, akiből furfangosan kiszedi az örökké termő fa pontos helyét. De ott csak tohonya és elhízott mókusokkal találkozik, akiket ez a paradicsomi all inclusive fa lustává és magatehetetlenné tett. Nem tudom, ez a kövér-vékony szembeállítás, noha értem itt a logikát, mennyire politikailag korrekt 2018-ban. Talán a kontextusból kifolyólag itt még OK, de amikor pl. a Thomas, a gőzmozdonyban azt hallom, hogy az ellenőröket úgy különböztetik meg egymástól, hogy van a kövér ellenőr meg a sovány ellenőr, nos, attól a hátam borsózik (az egész rajzfilm úgy ahogy van, rossz, szerintem).

És mivel a mókusok gonoszak is (fel akarják áldozni Misit), mókusunk hazautazik (mindenhol jó, de a legjobb otthon, értjük, ugye?), ahol jó útra tér, és megígéri, hogy ezentúl nem fogja megdézsmálni a télre félretett diót. Útközben még belekeveredik egy bundázási ügybe is: elszegődik Bumba cirkuszához, ahol a póznamászó versenyen másodiknak kellene fölérnie, mert úgy volt megbeszélve az igazgatóval. Misi persze felháborodik e sportfogadási csaláson, elsőként ér föl, majd emelt fővel távozik.

Szóval fordulatos a cselekmény, aranyosak a szereplők (meg a neveik), a téma örökzöld (a bátorság és az önfeláldozás diadala a lustaság és a csalás felett) de egy-egy részlet ma már nem nagyon állja meg a helyét. A nyelvezete is nehézkes egy mai gyerek fülének, nekem mondjuk ez pont tetszett, ilyen szavak szerepelnek benne, mint sajka, pákosztos, nekifohászkodik, ármányos, pitymallat és ligetőr (!!!). Tulajdonképpen csodálkozom, hogy Boni érti.

Meghan Markle

Hiába kérdezgettem gyakran csipkelődve Belgiumban élő és dolgozó ismerőseimet, hogy nem zavarja-e őket, hogy egy olyan család fenntartását finanszírozzák adóikkal, amely nem csinál semmit, csak van, és hiába definiálom magam liberális, józan, tanult értelmiségiként, ez a Meghan Markle-ügy teljesen beszippantott! A Katalin esküvője nem érdekelt, házasodjanak csak maguk között ezek a népek, semmi közöm hozzá. Aztán amikor György megszületett, már kezdtem oda-odafigyelni ezekre a hírekre, mert én is pont akkor voltam terhes Bonival. Vajon hogy lehet gyereket nevelni egy ilyen miliőben, egy olyan családban, ahol a szokások és a vérvonal századokra visszavezethető, ahol a hisztiző gyereket biztosan lefoglalja a nörsz, a fáradt anyuka pedig nem ruhák hajtogatásával tölti az idejét? Öltöztethetik a kisfiút akármilyen trendi kék kisnadrágba, fotózhatják állam- és kormányfőkkel, mégiscsak egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi. Biztos őt is jobban érdekli a magánrepülő propellere, meg a bácsik vicces bajusza-kalapja. Aztán ennek a Katalinnak meg milyen nehéz lehet gondolom lavírozni a saját elképzelései, vágyai és a királyi család elvárásai meg a protokoll között. Vicces elképzelni, ahogy a nappaliban tornyot építenek Legóból!

Na de ez a semmiből jött, elvált amerikai színésznő, aki elcsavarta a kisebbik királyfi fejét, mi más lenne, ha nem egy népmesei elem? Ilyen nincs! Őrület! Valaki, aki az amerikai középosztály tagjaként, úgy képzelem, a legbanálisabb gyerekkor után bekerül egy híres famíliába, amelynek minden fontosabb eseményéről hosszasan cikkeznek az újságok, de még a kevésbé fontosakat is agyonfotózzák. Amely nem csak egyszerűen híres, hanem szerepet játszik a politikában is. És egyáltalán: hogyan lehet beleszeretni Harry hercegbe? Remélem, álruhába ment a randira, vagy mittudomén, én biztosan nem tudtam volna elvonatkoztatni attól, hogy ki ő.

Az az érdekes, és egyben sajnálatos is, hogy ez a csaj, hiába (úgy mondják) szimpi, okos, művelt, csakis azért tudott egy királylányos tündérmese kellős közepébe csöppenni, mert olyan lélegzetelállítóan szép. Mikor állt volna akár csak szóba is ez a Harry a többi ezer meg ezer szimpi, okos és művelt amerikai csajjal! De még ez is elképeszt, ez a finom szépség, ez a kicsattanó fiatalság, elegancia, az, hogy nem szőke-kékszemű Barbie-baba – pedig elvileg az egész felhatást unnom kellene, én eddig nem estem hasra egyetlen királyi családtól, rangos esküvőtől vagy hercegi címtől sem!

(Pont úgy, mint a híreket hallgató és tájékozott férjem, aki a múlt hétvégéig, amikor is a szomszéd nővel terítékre nem került a téma, NEM TUDOTT AZ EGÉSZRŐL SEMMIT!)